Mikszáth Kálmán: Otthon

Itthon vagyok újra, újra itthon, 

Ismerősek jönnek velem szembe, 

Kedves arczok, elfeledt vonások; 

Gyermekkorom jut megint eszembe, 

És vele a fényes álmok, tervek… 

Istenem, de boldog is a gyermek! 

Egykedvűen mint a pipás ember, 

Ott gugol a kémény házunk felett; 

Már messziről meglátszik a füst, mit 

Óriási szájából ereget… 

Vidám, csendes az egész ház tája, 

A búcsúzó nap mosolyg le rája. 

A kapuban vén kuvasz nyújtózik, 

Álmosan néz a ki- s bemenőkre, 

Engem látva, haragosan mordul, 

Felszökik, majd egyet ásít s végre 

Farkcsóválva hizeleg körültem. 

Míg én állok némán, elmerülten. 

(1865. szeptember 3.)  

Leleszi Balázs Károly: Agapé

  

Érezd magad otthon! 

Szívemben. 

Mindenem a tied...

Leleszi Balázs Károly: A Hit

A hit ezt mondja krízis idején: 

ha már zuhannom kell, 

akkor vagy lesz ott valami, 

… amiben meg tudok 

kapaszkodni; 

vagy zuhanás közben kinőnek 

szárnyaim – 

és megtanulok repülni.

Leleszi Balázs Károly: Egyszerű tanítványként

Egyszerű tanítványként követlek, 

megyek lábnyomodban botló fonódó szívvel, 

pusztákon, mezőkön át, hegynek fel, 

völgynek le, meg-megbotolva a kiálló kövekben, 

ruhám szakadt, cipőm talpa is foszladozik, 

hiúságaim és nagyra töréseim ezek, semmijeim, 

a mulandóság cafatjai, volt idő, mikor még érdekelt, 

hogyan is nézek ki, ma már azt sem bánom, 

hogy meggörnyedtem az évek súlya alatt, 

megkopaszodtam, szemeim is elhomályosultak, 

ma már álmaimat hamisnak érzem 

a maguk megálmodott emberi hús-vér mivoltukban... 

Kérlek drága Megtisztító, légy velem türelmes! 

Látod, megöregedtem, ma már nagyon könnyen 

sírva fakadok, hiszen tudod, tudod jól, 

sokat sírtam, míg együtt jártunk a zarándokúton.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol, 

lehunyt pilláju völgy 

ölén, fürkésző ormokon, 

akárhol, s vígaszul 

hiába mondod, messzi az! 

Sanghaj, vagy Guernica 

szivemhez éppen oly közel, 

mint rettegő kezed, 

vagy arra fenn a Jupiter! 

Ne nézz az égre most, 

ne nézz a földre sem, aludj! 

a szikrázó Tejút 

porában a halál szalad 

s ezüsttel hinti be 

az elbukó vad árnyakat.  

1937   

Reményik Sándor: Sóhaj a mindenségért

Vasárnap. Harangszó. 

Egy asszony elmegy 

Mellettem. A harangszóra megáll. 

Összeteszi kezét, fohászkodik 

Az utcán elmenőben: „Uram Jézus 

A rosszakon is könyörülj!” – 

A rosszakon is könyörülj: 

Ennyi egy-vers-soros imája. 

Az asszony kendős, falusi 

És amint mond, magának mondja, 

S a láthatatlan csillagoknak. 

Már megy tovább. 

Mi fakasztotta 

E furcsa, percnyi, falusi imát 

Itt, a városban, közelemben? 

Igen, épp az én közelemben – 

S miért, hogy elfeledni nem tudom, 

S gondolok rá újuló gondolattal, 

Újuló kínnal s enyhüléssel? 

Mi fakasztotta e furcsa imát? 

Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás, 

Mint morajló s meginduló föld, 

Mint megnyíló föld a lábam alatt: 

Olyan volt. 

Mi fakaszotta: részvét, bűntudat, 

Az utcán, harangszóra, éppen ott? 

Sejthette-e, hogy az egész 

Lángbaborult 

Mindenségért imádkozott??!

Őri István: Néha

Néha hiányzol, 

néha nem gondolok rád, 

néha hallom hangod, 

néha látom kis szobád 

néha mennék, 

néha aludnék, 

néha mondanám, 

mit mondani nem merek, 

pedig nem nagy dolog, 

csak annyi, 

hogy van valahol 

valaki, ki nagyon szeret.

Dabi István (...)

a nevetés és a sírás 

nem ellenségek 

hiszen nemegyszer 

nevetéssel titkoljuk a sírást 

és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

József Attila: Látod?

A nap kigyulladt vonata elrobogott 

Egykedvü küszöböm előtt. 

Eredj csak. 

A te lábaid nyoma 

Nem fáj már néki többé. 

Csönd van 

Csak egy csobbanás: 

Kövér halamat visszaadom a folyónak 

Egy surranás: 

Gyönge madaram visszaadom a mezőnek 

Eredj csak 

Elfedezi megcsorbult levelét 

A virág. 

Látod? 

Már esteledik. 

1925 ősze

Szabó Lőrinc: Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után 

válik egymástól és visszaszövődik 

a semmibe. 

Előbb másokkal van az ember. 

Aztán maga. 

Aztán csak a helye.  

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy…

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.  

A vállamig is alig-alig érsz.   

Fejed felett száll a tekintetem.  

Reád csak késő-fényem hinthetem.    

Ha összemérjük nagynéha magunk,  

egymástól mindég el-elmaradunk.    

Az ajkam csak a homlokod leli. 

S ajkadra csak szívem hull, a teli.   

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,  

egy ponton, mégis, mégis összeér…

Wass Albert

" Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”    

Dabi István: Repülés

Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel 

repülünk a felhők fölött 

gyakran azt hisszük 

hogy egy helyben állunk 

s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak 

de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak 

a tekintetünknek utat nyitnak a földre 

és habár az országutakat a folyókat 

csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk 

egyszerre megértjük 

hogy állandóan mozgunk 

mi is 

a repülőgép is 

a föld is 

és vele együtt az egész emberi élet 

s amikor idegen repülőtéren érünk földet 

és idegenek fogadnak 

különös érzés lesz rajtunk úrrá 

hogy egy helyben vagyunk 

és mindenkit ismerünk 

amíg csak el nem hagyjuk a Földet

Kálnoky László: Téli napló-Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja 

a költészet vagy a zene, 

hogy közünk van valami módon 

az örökkévaló időhöz is. 

Belénk ültette valaki vagy valami 

a művészetek magasabbrendűségébe 

vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben 

a vándormadarak 

tájékozódási ösztönét.

Kálnoky László: Téli napló-A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,

de szót rá nem találunk 

a gyakorlatibb célokra való 

emberi nyelvben! Iszonyú, 

hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket 

megfogalmazni senki sem tud. 

Olyan ez, mint az életükért könyörgő 

némák nevetséges erőlködése!