Pilinszky János: Életfogytiglan

Az ágy közös.

A párna nem.

Faludy György: Jövendő napok

A történelmet nem tudni előre. 

A leányok a múltnál sokkal 

szebbek, 

a fiúk sportolók, vidámak, 

és egyre műveletlenebbek. 

Hét nemzet gyárt atombombákat, 

mint régen gépfegyvert meg ágyút. 

Ha kérdezed megvígasztalnak: 

Azért gyártjuk, hogy ne használjuk. 

Egymilliárdnál jóval többek 

a kínaiak. Mi nem törődünk 

velük. Dolgoznak s hallgatnak. 

Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk? 

A sarki tenger roppant jégtáblája 

kiolvad a jegesmedvék alatt. 

Elég-e a növekvő tenger ellen 

imákból szőni védfalat? 

A Nagyalföld sivatag lesz, 

porfelhő, szikkadt, piszkosszürke. 

Csak az Úr hangja segíthetne, 

de Isten sosem fú a kürtbe.  

Szente B. Levente: (Szelíden)

aznap haját bontotta a dió 

pompájában a maga teljében 

hajlott hátú vén fa állt fölöttünk 

akár az egyetlen megmaradt fényképen 

mi ketten szinte tétován 

kezed kezem fogta éppen 

hajad arcodba fújta a szél

bal kezeddel megigazítottad 

előre néztél szelíden 

szépen és ártatlanul nevettél 

pitypangeső közeledett felénk 

aztán az a pillanat 

az a csodás pillanat amikor 

csak álltunk kissé remegve 

majdnem bátortalan ott ölelt át minket 

a félárnyék a napfény a szél 

és körüllengett a rét illata 

a sok ezer virágot meg a fákat véltük hallani 

a közeli patak csacsogó suttogás volt 

miként az érett eper ajkad nyitva 

én megértettem valamit – 

a távoli felhők buja összevisszaságát 

a madarak röptét hogy őket sose irigyeljem 

fejemben hangok jöttek-mentek 

furcsák tiszták akár a régi éden csillagvirág zenéje 

én föléd hajoltam egészen

csöndesen mély tisztelettel szóltam 

nézd kedvesem hát nem csodálatos 

nézd a szitakötőt 

násztáncát éppen nekünk járja 

te megcsókoltál 

s a diófára kacsintottál 

lehajló ágára kötöttél egy piros pántlikát 

Jézus panasza (szoborfelirat)

" Ti, Mesternek hívtok - és nem kérdeztek engem.  

Útnak neveztek - és nem jártok rajtam.  

Világosságnak hívtok - és nem néztek rám.  

Életnek neveztek - és nem kerestek engem.  

Bölcsnek hívtok - és nem követtek engem.  

Hatalmasnak neveztek - és nem kértek engem.  

Irgalmasnak hívtok - és nem bíztok bennem.  

Igazságosnak neveztek - és nem féltek tőlem.   

Ha egyszer örökre elvesztek - ne okoljatok engem."  

* 

(A lübecki Krisztus-szobor felirata)

Pilinszky János: Levél

Szállást adtál, egy éjszakára

megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;

megszálltál mindörökre.

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

Áprily Lajos: A láthatatlan írás

Hull künn a köd 

s a színeket kioltja. 

Csak egy marad: 

a kúpos erdő kék-fekete foltja. 

Ülök magam 

tompán a téli ködben,

s zord vonalad 

az erdőn túl ma is szemembe döbben. 

Most messze vagy: 

különös, más planéta. 

Vallok neked, 

mint régi és divatja-múlt poéta. 

Az erdőn túl, 

valaha így neveztek – 

A köd mögött 

akkor is így idéztek és kerestek? 

Én a neved 

mindig halkabban ejtem, 

elhallgatom 

s tán nemsokára tengerszembe rejtem. 

Pedig tudom: 

te vagy a Hang, a Hívás, 

szívó Delej 

s szemembe sajgó Láthatatlan Írás. 

Elhullhatok, 

eltép a hűtelenség: 

homlokodon 

egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség. 

Te megmaradsz: morajos szikla-ország, 

történelem,

lelkemen-túli, zord kívülvalóság.

S mégis: velem

egy-test vagy, mint a titkom. 

Nincs messzeség, 

nincs vád, mely életemtől elszakítson. 

Más benned él, 

foghat, taposhat, únhat. 

Kút vagy nekem 

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat. 

Patakjaid 

bennem el nem apadnak, 

mélységeid 

mélységeimben kinccsel felfakadnak. 

Vadméheid 

a rétemen toroznak, 

havasaid 

nárciszaim csokrában illatoznak. 

Ösvényeid 

a két talpamban élnek, 

harangjaid 

hajnal körül a tornyomban zenélnek.

Fellegeid az én tetőmre szállnak, 

viharaid 

az én barlangjaimban orgonálnak. 

S ha hallgatok, 

nem tudom: ritka csendem

bennem van-é, 

vagy künn, a benned alvó rengetegben?

S a nagy moraj, 

nem tudom, hegycsuszamlás? 

Fellegrobaj? 

Fadöntés? Lélekomlás?  

Reményik Sándor: A Mount Everest pártján

Fajomnak, az emberfajtának 

Árulója: a Hegy pártján vagyok. 

Akarom, hogy az utolsó orom 

Szűz jegét ne tapodja lábatok. 

Maradjon egy csúcs a világ felett 

Érintetlen, mint holdbeli hegyek. 

Fajomnak, az emberfajtának 

Árulója – bár szánom azokat, 

Akik tetemeikkel töltik be 

A vért szomjazó szakadékokat: 

Kívánom, bár az ember hősnél 

hősebb – 

A Hegy maradjon mindíg az 

erősebb. 

Maradjon egy csúcs a világ felett, 

Ahova úgy szállhat a gondolat, 

Hogy ottan ember nem járt még 

soha, És oda nem vitt szemetet, sarat, 

Ember felett álljon ez az orom, 

Örök-jégből világító-torony. 

Ezen az ormon ne lobogjon zászló, 

Ne lobogjon se brit, se gall, se más. 

Mint a csillagok, közömbös legyen, 

Semleges legyen, mint egy 

látomás. 

Legyen mindenkié és senkié – 

Útjelző kő az Úristen felé. 

(1924 július)  

Turi Tímea: Köztisztelet és közutálat

Nem szeretnék elnök lenni. 

Egy stábbal élni úgy, hogy nincsen főnököm. 

Hogy rólam szóljon minden szalagcím, 

miközben rettegek az újságot kinyitni. 

Ki sem nyitom. Ha útnak indulok, 

nem is tudom, milyen dugóban állni 

vagy végighajtani az úton 

a csatornák biztosítása nélkül. 

Nem, nem szeretnék. 

Túl nagy az ár, és hosszan kell fizetni, 

a győzelem öröme oly rövid. 

A köszönőbeszéd alatt már torkom fojtogatja 

a köztisztelet és közutálat között fennálló 

feszültség. 

Én nem szeretnék elnök lenni, 

inkább a villamoson a kisember, 

aki nem tud A-ból B-be jutni, 

mert egy szalagcím miatt lezárták a várost.

Varró Dániel: Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk

A szívem el van, ó, egészen andalodva, 

és ímé, reszketeg, 

amióta veled éjente, hajnalonta 

itt ímélezgetek. 

S e szív – akár a jég Montblanc csucsán, 

ha meggyúl – 

felolvad, szétreped, 

ahányszor értesít a gép, hogy Önnek 1 új 

levele érkezett! 

És az egész világ csak egy linkgyűjtemény, 

s a dolgok benne linkek – 

kattintsak bárhová, folyton te tűnsz elém,

te vagy honlapja mindnek. 

Be kell ugyan, hogy érjem egy jpg fájllal, 

míg gépelek vakon 

(mivel te otthon ülsz, amit a szívem fájlal, 

s én itt, ahol lakom) 

de épp ezért van úgy minden, ahogy remélem, 

s vagy az, kit képzelek, 

s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen 

se pont, se ékezet  

Ayhan Gökhan: A nagyotmondó állatok

„ Felépült a toronyház 

mit a magas leforráz. 

Képzeljétek, a torony 

félelme a tériszony.” 

Ezt mesélte a medve, 

s nézett a többiekre. 

„ Én ismertem egy csigát, 

fájt neki a lassúság.” 

„ A barátom szúnyogként 

kerülte a meleg vért. 

Csak hideg tejet ivott, 

egyszer egy tejcsarnokot.” 

„ Szerintetek lehet-e 

varjúszín nem fekete? 

Ismertem egy vak varjút, 

a sötéttől elájult.” 

Az állatok elmondták 

a sok-sok furcsa mondát. 

A bagoly utolsóként 

hohót huhogva szót kért. 

„ Jól ismertem egy baglyot,  

csípte, aki hazudott.” 

A hely gyorsan kiürült, 

mindegyik elmenekült. 

 

Pilinszky János: Stigma

Testvértelen szád meztelen 

remegni kezd és tiszta 

fénnyel ragyog fel melleden 

az ismeretlen stigma, 

bordáid közt a drága jel, 

mely örök sebet éget 

és többé sose tűnik el, 

csak mélyebb lesz a mély seb. 

Csak mélyül és be nem heged, 

örök halállal árnyal, 

s te fölállsz: növő szél vezet 

a megnyílt éjszakában.  

Átlépve házad küszöbét 

útnak eredsz a csöndbe, 

nem tudva merre és miért, 

hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? 

Csak mész. Köröskörűl hegyek 

roppant magánya, itt-ott 

kivert tanyák és félszerek 

gazdátlan foltja villog, 

és küldenek, hogy vándorolj, 

bár buknál végre holtan 

a puszta földre, ajkadon 

kibékülő mosollyal.  

De ekkor szűk ösvényre érsz 

és hirtelen megállasz, 

mögötted hosszú csönd van és 

némán előtted áll az, 

kiért elhagytad mindened, 

száműzetésbe mentél, 

mert sorsodat ki fejtse meg, 

ki az, ha ő se testvér? 

Megállsz előtte, meztelen 

sebed kitárva, melyet 

a messzeségből melleden 

nehéz hatalma ejtett. 

És vársz, mint fáradt katonák, 

hisz nincs már senkid itten. 

Ő visszanéz az esten át, 

csak néz, és meg sem ismer.

Móra Ferenc: Szeretem én nagyon

Fotó Szabó R. Zoltán

*

Szeretem én nagyon 

A bárányfelhőket, 

Csendes alkonyaton 

El-elnézem őket, 

Ahogy legelésznek 

Mezején az égnek. 

Mikor a nap hunytát 

Siratja a harmat, 

Terelgetik őket 

Friss, fürge fuvalmak 

Le a szemhatárba, 

A kerek karámba. 

Lassan ezüstgyapjuk 

Violásra válik, 

Néha egy-egy villám 

Közibük cikázik, 

Mintha ostor volna, 

Sugarakból fonva. 

Mire besötétül, 

Elalusznak szépen, 

Álmuk a hű pásztor 

Virrasztja az égen: 

Teli hold világa, 

Aranyos subába. 

 

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, 

Elrévedezni némely szavadon, 

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog 

És rajta túl derengő csillagok.   

Én nem tudom, mi ez, de édes ez, 

Egy pillantásod hogyha megkeres, 

Mint napsugár ha villan a tetőn, 

Holott borongón már az este jön.   

Én nem tudom, mi ez, de érezem, 

Hogy megszépült megint az életem, 

Szavaid selyme szíven símogat, 

Mint márciusi szél a sírokat!   

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, 

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. 

Ha balgaság, ha tévedés, legyen, 

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Nemes Nagy Ágnes A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,                

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.