Ha nem tudsz hálás lenni azért, amit Isten adott neked,
akkor nézz körül a világban
és légy hálás azért, amitől megvédett.
2025. szeptember 9., kedd
Szép Ernő: Én így szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni.
Mindenkinek nevét kérdezni,
Mindenkinek szívét érezni.
A járdán osztani virágot,
Tegezni az egész világot.
Megsimogatni ami állat,
Érinteni minden fűszálat.
Imádni végtelen sereggel,
A napot ha fellángol reggel.
És énekszóval összejönni,
Az esti csillagnak köszönni.
S testvéri csókkal hazatérni,
Én így szerettem volna élni.
Weöres Sándor: Buba éneke
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.
Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.
Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.
Babits Mihály: Olvasás közben
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál'isten… s megindúl a könnyem…
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.
(1903. június)
Nemes Nagy Ágnes: A reményhez
Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk.
Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.
2025. szeptember 6., szombat
Csukás István: Őszi ballagás Szárszón
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
- Szia! - köszöntem neki. - Szia, ősz! Hogy vagy?
- Szcsrr! - szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bujtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz,
hogy mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.
Nagy István Attila: Most
Szorong a lelkem, mert
távol vagy tőlem,
elraboltak az órák,
s hiába siettettem a perceket,
lomhán kúsztak csak előre.
Ma is elmúlik egy nap –
nélküled.
Ha leltárba veszik a sorsomat,
hiányzik majd egy mozdulat.
Mindketten csak gondoltunk rá.
Most és mindörökké.
Nagy László: Dióverés
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Sipos Gábor Gergő versei
hogy az, amit nem mondasz ki,
ott hallható a
mindennapi mozdulatokban,
a gépies, rutinos, túlélő
pótcselekvések forgatagában.
Ha nem mondod ki,
ha letagadod,
mert persze neked is jogod van
a sablonos, áhított boldogságra,
amit
magadnak gyártottál
könnyen cserélhető
főszereplőkkel és helyszínekkel.
Bárki behelyettesíthető.
Minden megvetés nélkül
olvasom,
hallgatom
bölcs, meghittnek tűnő
különvéleményed
eltitkolt, néma kiáltásait.
Ha arra gondolok, hogy
mindig is tudtam,
jobb lett volna
fel sem pillantani.
*
szélben voltál igaz
átsuhantál
suhogásodtól megremegett a szívem
kabát voltam, vigasz
nem hazudtál
gomblyukaim közt elmenekült a szíved
*
csak így lehet védekezni
eltompítani
a hangtompítós szívlövéseket
a lassan szúrt,
halkan kortyolt
mentőöv
rád tekeredik
és átölelve,
megsimogatva nyugtat:
ez a vég
a napkelte is
csak állandó
szürkület,
mint ahogy láttalak,
és csak nevetni tudtam,
mert olyan szerencsétlenül
próbáltad leplezni,
mennyire nincs szükséged
semmire,
közben egyetlen
mozdulatom
megmentené az életed,
de csak örvénylő
eltompítás
védekezés
tagadás
elmerülés van,
életelszívó
mentőövekkel
2025. szeptember 4., csütörtök
Kiss Ottó: Négy gyerekvers
Vajon ki szereti jobban a virágot?
Aki öntözi, hogy sokáig éljen,
vagy aki vázába teszi,
hogy gyönyörködjön benne?
Kockakövek
Minden választásod
a többi lehetőséged kizárása.
Így járod az utad,
mindig csak egyik lapjára lépve
a kockaköveknek.
Ugyanolyan
Ugyanolyan vagy, mint az ég.
A szemed villámokat szór,
szavaid mennydörögnek,
míg bele nem törődsz a megváltoztathatatlanba,
és elsírod magad: ömlik a könnyed, akár a záporeső.
Aztán felderülsz te is. Kitisztulsz, mint az ég.
Mert akik sírnak, mind megvigasztaltatnak.
Remény
Sötétben hallani madárfüttyöt:
a remény, hogy egyszer még világos lesz.
Utassy József: Mikor a téboly trónol
Mikor az elme elborul már,
zúgván betör hozzád egy angyal,
végighorzsolja bőröd, és
megetet varanggyal.
Mikor az agyban téboly trónol,
ős félelem árama renget,
kiver az idegláz, de úgy,
hogy szíved reped meg.
Míg délibábozik az elméd,
mutat kétfelé hasadt bolygót,
disznók elé vágott tököt,
sárgán vicsorgót.
És fölugatnak a fegyverek.
Menekülnél a földbe bújva,
rögöt harapsz, s meztelenül
kiállsz az útra.
Körötted nagy tumultus támad.
Ágyékodra repül egy kendő.
Szirénázva megjön érted,
s elvisz a mentő.
Petőcz András: Öregemberszonett – Hiába minden
Nem tudom, akarnám-e másképp.
Hogy nem egyedül, hanem hogy valakivel.
Semmi esélyem ilyesmire, de mégis.
Talán meg kellene próbálnom újra.
Nem gondolom, hogy bármi ilyesmi.
Hogy érdekes lehet még bármi is bármikor.
Nem is kellene beszélnem erről.
Mert minek is ilyesmiről gondolkodni.
Magamban fogok, valami sivár helyen.
És jó lesz, ha végre, ha egyszer.
Eljönnek azok, akikkel egykor.
Ott ülnek majd az ágyam mellett.
És figyelnek, miképpen távozom.
Hogyan is szivárgok közéjük végre.
Sík Sándor: Imádság humorért
Csorgattál hitet fejemre,
(Vajha frissen őrzeném!)
Koszorúztál kegyelemmel
(Volna fogytig bár enyém!)
Hetven éves fiatalnak
Még valami kellene:
Humort, humort önts szívembe,
Meghallgatás Istene!
Nézni tanulj, vaksi lelkem,
Míg csak meg nem láthatod
Emberben az angyal-embert
És az ember-állatot.
Egy szemeddel egyet látni,
Másikkal a másikat.
Nagy az Isten vadaskertje,
A mennyország tágasabb.
Egybelátni mind a kettőt
És eggyé ölelni át:
Erre kérd, míg kérheted még
A Szentlélek humorát.
Több ez, mint távolbalátás,
Közelnél is közelebb,
Ez tanít meg mosolyogni
Szenteket és bölcseket.
Hát az öreg, aki hordoz
Harminchárom nyavalyát
S kétszer annyi gyengeséget,
Honnan vegye mosolyát?
Honnan erőt elviselni,
Kinevetni önmagát,
Megmaradni emberszinten
Éjek éjszakáin át!
Nincs itt más, mint bölcsnek lenni,
Ha csak egy hüvelyknyinek,
Semmi más, csak szentnek lenni,
Ha csak egy babszemnyinek.
Uram, egy babszemnyi lélek
küldi Hozzád sóhaját:
Csorgasd cserepes ajkára
Öregeid humorát.
2025. augusztus 31., vasárnap
Meliorisz Béla: Végül aztán
nem öregemberi szótlanság
nem a kövek némasága
de a fény az idő az áhítat csendje
végül aztán a tenger türelmesen
és mindhalálig ismétlődő
parancsával a hullámverésben
akard megérteni az életet
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)