Somlyó György: Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos. 

Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák. 

Szélcsend. És csönd. November-árvaság. 

Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.  

A természet. Ismétli önmagát. 

A szokásos. De még milyen szokásos. 

A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz. 

Az ok. Mintha nem tudná az okát.  

Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap- 

Előtti. Mely a mélyből újra felcsap. 

Önmagát önmagával mozgató.  

De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak 

S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt. 

Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

Károlyi Amy: Aesopus, újraolvasva

Mint aki kincseket gyűjtött, 

s ha megszorult, 

túlad gyöngyön, képen, érmeken 

szűk esztendőkben 

bő évekből él 

a hangya gyűjtött 

a tücsök zenélt,     

de íme, most a képlet fordított: 

hangya fogyasztja a tücsök-dallamot, 

amiért a tücsök élt és szenvedett, 

azt most a hangya eszi meg.     

Az életemből élek, 

túladok gyöngyön, képen, éveken, 

kiárusítom életem.     

Mi egyszer volt, az mindig megmarad. 

Nem azért sírok, ami elmúlt, 

azért gyújtok gyertyát, ami elmaradt.

A nap gondolata

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, 

s az igaz szavak nem mindig szépek.    

Jókai Mór

Hajnal Éva: Moccanatlan

Betérdepelt az ősz a kertbe. 

Eleinte nem gondolta komolyan, 

nem időzött hosszasan, 

épp csak megsimogatta a lombokat, 

megfésülte a borzas fűszálak éleit, 

úgy tervezte, továbbáll. 

Meg is tette volna, 

ha nem szólal meg az a dallam… 

Rögtön felfigyelt rá. 

Megtorpant és csak hallgatta, 

amint csellóhangon libbennek a falevelek. 

Lenyűgözte ez a kép. 

Csak állt és figyelt. 

Megrendítő muzsikájukban moccanatlan maradt. 

Meghatódottan tekintett körbe. 

Ez volt a leglágyabb eső, 

mely valaha áztatott kerti fákat.

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek, 

a fák végén a lomb vagy a diólevél, 

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, 

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.  

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja 

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, 

a lebegő ködök a levegőbe fúrva 

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.  

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, 

a billenő hegyen a tér sziklája áll, 

mint mértani idom, amelybe zárva él egy 

madár és énekel tízezer éve már.  

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják 

a szívemet, szegezz a fák közé oda, 

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság 

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Reményik Sándor. Ha a halál is ilyen volna csak…

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Mint ez a decemberi alkonyat, 

Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen… 

S úgy bánna szépen, szelíden velem, 

S úgy érintené meg a kezemet, 

Mint valaki, kit nagyon szeretek.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

S úgy lebbenne szobámba hallgatag, 

Mint egy lámpát-eloltó lehelet, 

Észre se venném, hogy sötétebb lett. 

Mennék vele, ki helyettem is lát, 

Ugaron, erdőn, tengereken át.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Nem ijesztő, titáni szörnyalak; 

Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány: 

Egyik kezében megfogózkodnám, 

Másik kezében – lángjával alá – 

– Bús géniusz – a fáklyát tartaná.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Hátulról átkarolná vállamat, 

Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét: 

„A tollat pajtás tedd le, most elég! 

Az utolsó vers úgyse lesz már jó, 

Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”  

Ha a Halál is ilyen volna csak: 

Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak, 

Nem üres szemgödrök, de mély szemek, 

Mik lelkem mélyéig tekintenek, 

S visszaragyogják, mit benne látnak: 

Drága képét egy-egy jóbarátnak.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Nem ásna nyirkos, sötét sírokat, 

De vinne szabad, nagy mezőkön át, 

Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát, 

S hajnali ködben, pusztán, tengeren, 

Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

Sulyok Vince: Egyszer itt éltem én is

A legjobb az lenne talán         

s talán a legkívánatosabb is:         

feloldódni a tengervíz ölelésében,         

beletűnni, örökre beleveszni         

a kéken homályló ködökbe,         

a vizek mögötti párákba,         

igen: a tenger szépségesen üzenő         

kék hullámaiba,         

ebbe a nyugtató örök zúgásba;         

a partszegély arany homokján        

csak árva lábnyomom maradna egy időre,         

míg az újrázva partra szaladó         

habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák         

utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,         

hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,         

itt járkáltam arany sugárözönben,         

itt ragyogtam ebben a parti tájban         

s itt sajogtak szívemben bánatok         

és furcsa, mert még ritkább, örömök –         

itt éltem, innen         

vesztem bele a morajló vizekbe,         

a dörgő hullámzásba, idegen         

partok alatt, ahol lábnyomnyi         

jel se marad utánam a homokban.          

Torrevieja, 2003. 10. 20.

Böröczki Mihály: Ahogy-valahogy

Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz, 

ahogy nem félek érted semmitől, 

ahogy az egyből mindig milliót adsz, 

ahogy kiráncigálsz a bármiből,  

valahogy így esik a fény hajadra, 

valahogy így ér szemedig a távol, 

valahogy így kezd szavam a szavadba, 

valahogy így jön, megy minden magától.

A nap gondolata

Mindent Istentől kaptam, 

semmim nincs, amit ne Ő adott volna.

Trausch Liza: Futópálya

" Mindnyájan az ő futó-pályájukra térnek, mint a harcra rohanó ló." 

Jelenések 8,6b  

         Mindnyájunknak megvan a futópályánk, ahol járunk ebben az életben. Mindennap a megszokott egyformaság. Életed számára két út van. A te utad és Isten útja. Megtérni annyit jelent, hogy saját utadról az Övére térsz. Ézs 55,7-ben így olvassuk: "Hagyja el a gonosz az ő útát, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, mert bővelkedik megbocsátásban." Számodra van egy másik út. A gondolataidnak is megvan az útja, amit nem a lábaddal jársz, hanem a szíveddel és agyaddal. Isten most egy mondattal azt mondja: nem! "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem ti útaitok az én útaim!" (Ézs 55,8). Isten útja magasabb út és magasabb gondolat. Isten jobbat akar neked. Tőle rendelt utat és gondolatokat. Lehet, hogy neked egészen alacsony anyagi céljaid vannak. Engedd, hogy utaidra Isten most nemet mondjon. Akarsz-e az Ő útjára térni, a magasabb útra? Az Ő akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Egyszer megértettem, hogy az üdvösség örökké tartó boldogságot jelent. Isten országa itt van közöttünk a földön, és már benne élhetek. Nem azt a boldogságot kell várnom, ami a halál után van, hanem ami már most kezdődik. A magasabb út a bűnbocsánattal kezdődik, amikor Isten az Úr Jézus véréért tisztának, igaznak lát. Nem volna jó rálépni erre a magasabb útra? Nem volna jó megtenni az első lépést a kereszthez? Akarod-e most Istennek ezt a magasabb útját, ami Isten szerint a te kijelölt pályád? Mindenkinek megvan a futópályája, ahol futnia kell. A kijelölt pályádban benne vannak mindazok a jó cselekedetek, amiket Isten öröktől fogva neked szánt.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Gál Éva Emese: Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot, 

a sötétségből tiszta kiutat, 

amelyben megsemmisülnek a gyászok, 

és irányra talál a gondolat.  

Ha a fájdalom megnevezhetetlen, 

a végtelen vele szerteszakad, 

s elvesztegeti magát minden versben, 

bárhogy őrködnek a hívó szavak.  

Minden kusza, hogyha a cél homályos, 

ha élni létezésnél nehezebb, 

ha gondba satíroznak a hiányok, 

és vergődik a lelkiismeret.  

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél: 

a teljességet teremtő erőt, 

ne legyen gyatrább a tökéletesnél 

ember előtted s önmaga előtt.  

Mondd! Te az örök tökély birtokában 

miért teremtettél esetlegest? 

Mért hagyod kínlódni ezer hiányban, 

s ezer jajban az emberi nemet?  

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez, 

ha kérdésre csak kétség válaszol, 

s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez, 

hősét, s szerepét nem leli sehol?!  

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz, 

más világban más embert, más jelent, 

s olyan lelket a fénylő virradatnak, 

ami sokszorozza a végtelent.

B Tomos Hajnal: Fekete pont

Ha percig feladod, 

s mint foszlott rongy 

roskadsz tehetetlen kupaccá, 

az árnyék rádülepszik, 

bőröddé lesz, akárha testelem, 

arcodat kormozza nedves lehelete, 

és zsugorít csontos marka 

fokról fokra - 

jelentéktelen idom leszel, 

olyan, mint harmadikos 

füzetedben az a fekete pont, 

melyet a hitelesség kedvéért 

alá is írtak pirossal.

Boda Magdolna (ne keressetek)

Most nem vagyok itthon senkinek. 

A telefonom is néma. 

Ne keressetek. 

Csak a Napnak vagyok elérhető 

és a Szélnek. 

Fekszem egy mezőn 

hanyatt mint egy halott 

pedig nagyon is élek 

bámulom az eget 

fürdetem arcom a kékjében. 

Munka? – fenéket! 

most dolgozzon rajtam a természet: 

láttassa magát szépnek. 

Idő? – annyi van 

vissza is adhatnék belőle 

Pénz? – amit akarok úgysem 

vehetnék érte 

Szerelem? – ó ez már nem az? 

Majdnem. 

A szívem szabad; 

Az lenne jó, ugye, ha 

nem lenne más csak tavasz, 

napokból csak vasárnap, 

bámulva az eget, 

feküdni a mezőn hanyatt.

Janikovszky Éva: A tükör előtt

       (Egy kamasz monológja) 

     Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.  

     De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság.  

     Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.  

     Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.  

     És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.  

     Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.  

     És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!  

     És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!  

     Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.  

     De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.  

     Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.  

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.   

Fodor Ákos: Sose bánd

a hang… a hangot a csend szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha már vele-száll, vele zeng 

szíved…  

a fényt a szem fura mágusaként 

úgy zárja keretbe a vaksötét, 

hogy élesen álljon a kép 

eléd!  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, sem a rossz 

sem a jó 

sose kész…  a csend… 

a csendet a hang szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha hozzásímulsz, 

s veletart szíved  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, 

sem a rossz sem a jó 

sose kész.  

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, 

amíg élsz, de ha lenn, 

de ha fenn szívedet követed hazaérsz!