2025. május 1., csütörtök

Tóth Árpád: Elégia egy reketyebokorhoz










Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, 
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja 
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, 
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. 
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz 
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, 
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, 
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj. 

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag 
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, 
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor 
Bányáiból a bú vihedere kereng fel, 
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor 
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember! 

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok 
S a sűrű napsugár forró arany verése 
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, 
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; 
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát 
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, 
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát 
Az öntudat nem űz, a konok kapitány. 

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét 
A kínok vasszöge szorítja össze testté, 
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, 
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, 
Bár fájó szögeit már a létentúli lét 
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: 
A néma szirteken békén omolni szét 
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa. 

És hát a többiek?… a testvér-emberek, 
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, 
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek 
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, – 
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve 
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: 
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, 
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé. 

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon 
Csak miriád virág szelíd sajkája leng: 
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, 
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, 
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva 
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! 
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, 
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke. 

(1917)  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése