férfi beszél a férfival: utoljára talán
novicius koromban láttalak, majdnem
gyerekszemmel még – te pedig, Uram,
szakállas aggastyán voltál már akkor is.
Azóta szent műveidben imádlak, oly igen
kedvemrevaló világodban, s legbohókásabb
teremtményedben, az emberben.
Hiszen örömre teremtettél
minket, s megunhatatlan játékszerül
adtad e földet nekünk. Játszottam
én is eleget nagyszerű
játékaiddal, alkonyatra már
el is fáradtam egy kicsit.
Ugyan minek megvénítened, gyalázatos
nyavalyákkal sújtanod az emberfiát, ha már egyszer
ily pompás, angyalokkal versengő
állatnak teremtetted?
Ó, hogy örültem, milyen hatalmasan
nevettem, szinte nyerítettem, ficánkoló csődörcsikód –
most összevissza ver a szívem, elfulladva
rogyok lábaidhoz.
Hosszú úton, gyönyörű kitérőkkel jutottam
hozzád vissza.
S kérdem tőled, ama szakállas
aggastyántól, én, a magam is öreg:
árulnád el, hogy furcsa játékod
szabályai szerint vajon mit akarsz
tenni még velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése