Mint játékban kifáradt kisgyerek
megül, ha az éjszaka közeleg,
megül szülője karján csöndesen,
úgy nálad én is egykor, Istenem,
mint munkás, napját bevégezetten,
ha itt az este, megnyugszom kezedben.
Mint gyertyaláng, mely lassan csonkig ég,
mint elfogyó, kihúnyó, kicsi mécs,
erecske, mely folyammá szélesül,
s a parttalan tengerrel egyesül...
Hab habra csap, hullám hullámra hull,
de túl mécsen, hunyt lángon messze túl,
hol minden ér végső mederre lel,
hol hab s hullám szelíden megpihen,
időtlen évek tájai felett
virrasztva őriz tekinteted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése