“Nem!… – ahogy a lovag mondta,
a keresztes háborúból hazaérve.
– Nem bántam meg semmit.
Csak egy kicsit elfáradtam.”
Anélkül hogy észrevettem volna,
fogaim nagy része kihullott,
és csak ritkán horgad föl bennem
a régi tűzzel a régi vágy, hiába
kínálkozik magakelletően az alkalom.
Belátó lettem, megértő; megöregedtem.
Ami lehull, ami veszendő, az az enyém,
a páraként elillanó, sajgó káprázat.
Többre nem is tartok már igényt.
Amit el akarnak venni, azt önként adom.
Csak a jó szívvel nyújtott ajándékot
fogadom el, azt szemelgetem szomoruan.
S amit kevesen hisznek el a Földön,
annak tudatában élek és cselekszem:
a világon végül nyomunk sem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése