Bella István: Ha kavicsok csikorognak

1

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.

2

Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:

roszog a jövő rossz fogam alatt.

3

Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.

4

Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.

Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.

Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

Karaffa Gyula: Ne haragudj…

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogtam nálad,
egyenesen álltam előtted.
Annyira vágytam utánad.

Zárva előttem már a templom,
imádkozni nem hív senki.
Kövek közé hullott mag vagyok;
Nem tudlak így sem elfeledni.

Mint Jézust mikor megtagadta Péter,
úgy vagyok már én is teveled:
Örökké sír már utánad a lelkem,
csak Tőled várom az életet.

Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogok Nálad,
egyenesen állok előtted;
Jaj, annyira vágyok utánad!

Advent

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Kassák Lajos: Kezem a kezedben

Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.

Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamról
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.

Kassák Lajos: Hazátlan

Alszol és ébredsz ó árva te
elindulsz és nem tudod hová
léted lényegét keressed folyvást
magányos fa vagy a szú emészt.

Hol van a föld ahol születtél
testvéreiddel a nagy erdő
hol végtelen egekbe szállva fel
madár dalolja kék szerelmét.

Emlékszel az útra egy lovas
poroszkált rajta kelet felé
nyeregbe szállni vágytál magad is
de intett már a végzet ujja.

Azóta is loholsz egyedül
álom és valóság közt szép hazád
toronyjelét keresed vakon.

Kassák Lajos: Jóra való intelem

Üvegszemét a ház már lehunyta
tán alszik is
de éber a gazda
régi könyvekben lapozgat
Istenét keresi benne.

Lomhán köröz az éjmadár
s inni a tóra száll.
Egy kóbor eb

most fut át keresztben az úton
és észre sem veszi
hogy a jegenyesor árnyéka
elnyeli örökre.

Éjfél. Aludj te is
ahogyan a szomszéd háza alszik
álomtengere mélyén.

Kassák Lajos: Istenhez vagy valaki máshoz

Uram bocsásd meg bűneimet ha vannak
nem raboltam ki és nem öltem meg senkit
szigorú pillantásod rég felmérte már
hitvány áruló vagy balga hős voltam-é.

Véled számolok most ki sosem üldözött
és megszégyenülten én sem kértem, semmit
egy voltam csak a szűk viharvert akolban
szalmán éltem és gyapjút adtam gazdámnak.

Nem mondom el mit kerestem és mit találtam
de lásd láncok és kétkedések öveznek
s most alázatosan kérem én jó Uram
elfáradt csontjaimat fogadd kegyelmedbe.

Somkuti Gabriella: Bizonyosság vágya

Protonok és kvarkok között a semmi,
világod billen és kilopja talpad alól a földet,
az űrbe markolsz, istent keresve,
vagy valakit, akárkit,
aki valamit üzenne,
aki egy hang lenne földinduláskor,
egy evező árvizek idején,
aki felírná a kozmosz falára
a bizonyosság ígéretét,
aki megóvna a zuhanástól
és tenyerén melengetve
őrizne az elmúlástól.

Eddie D. Fleming: Elengedés

"Egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. (Fil 3,14)

Ahogy felszedtem a fagy miatt elpusztult egykor gyönyörű téli zöld növényeket, rájöttem, hogy nem csak a régi növényzettől szabadulok meg, hanem helyet készítek az újnak. Ugyanez igaz az életünk eseményeire is. El kell engednünk a múltat, hogy helyet készítsünk a jövő számára. De elengedni féltve őrzött pillanatokat vagy fájdalmas élményeket nem olyan könnyű, mint kidobni az elsorvadt, élettelen növényeket.
Péter ott akart maradni egy felemelő pillanatban a megdicsőülés hegyén (Mt 17,1-4). Sokunkhoz hasonlóan nem akart elengedni egy nagyszerű pillanatot. Ezek a pillanatok - az élet nagy áldásai - nem azért vannak, hogy állandó otthonunkká váljanak, hanem a megpihenés szép állomásai az életünk során.
A fájdalmas pillanatok még inkább elválasztanak a jövőbeli örömöktől. De hogyan léphetünk tovább? Úgy, hogy Istenre figyelünk, akinek kegyelme és áldásai minden nap megújulnak. Megtalálhatjuk ezeket az áldásokat, és teljes örömünk lehet bennük, ha elengedjük a múltat, és a jelenünket és jövőnket Istenre bízzuk."

József Attila: A világ megteremtése

Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő -
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.

Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.

A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.

Vladimir Brandejs: Ruhásszekrény

Nyisd ki a szekrényt!

Ott van benne

a tavasz,
a nyár,
az ősz,
a tél,

a keresztelők,
az esküvők,
a temetések.

A nap
és az árny jele,
amit a nők
egész életükön át viselnek.

A világ, az álom és a jajgatás,
ami mindenkié lehet.

Jégdarabok,
lángok
szaténon, selymen,
diolénen, akrilon.

Konfekciótermékek
és méretre varrtak.

Dabi István ford.

Bartal Klári: Örökkön égve

Velem vagy még az estéli imákban,
Kenyérszegésben, őszi reggelekben,
Mikor a napfény birkózik a köddel
S levele hullik sudártörzsű fáknak.
Rád gondolok a terített asztalnál,
Mellettem állsz az úrfelmutatáskor.
Neked írom a verset és az arcod
Rezdüléseit követik a rímek,
Elismerő szavadra szomjúhozva.
És hozzád mérek mindenkit köröttem,
Bátorító kézszorításod várva,
Nem szabadulva erős köteléktől,
Mert egyek vagyunk élve,vagy halálban –
Hiába porlik tested messzi földben.

Ljubomir Levcsev: Repedés

Ékként hasítottál te
az életembe
és magad után
csak egy repedést hagytál.

Most próbálgatom
összeragasztani
életem két felét,
de széleit a sok vihar
már lekoptatta -
nem illenek össze.

Bárcsak - mondom -
az, aki most
nyílt szívvel jön felém,
bárcsak ő át tudná ugrani
ezt a hasadékot!

Dabi István ford.

Esther Gress: Tartás

Én mindig
a gyengével tartok
és amikor a gyenge
erős lesz
én az erőssel
fogok tartani
aki gyenge lett

Dabi István ford.

Arabella Salaverry: Szerelmek...

Léteznek mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.

Földeket,
országokat,
kontinenseket bejáró szerelmek.

Szerelmek, amiket az időben
ültetnek el,
csíráznak ki,
érnek meg,
illatoznak,
és tartanak,
és örökké kitartanak.

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Gyengéd szerelmek.
Pókhálók,
amiknek nem okoz kárt a szél.

Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek.

Minket az élethez kötő

Ifjúságtól illatozó szerelmek.
Szerelmek, amik tartanak
és örökké kitartanak.

Eltűnnek és visszatérnek,
növekszenek,
remegnek,
bőr nélkül, érinthetetlenül,
szó nélkül.

Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.

Mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.

Dabi István ford.

Tavasz

Tavasz

Walt Whitman: [Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek]

Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények,
Soká, soká állok és nézem őket.

Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,
Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,
Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,
Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya,
Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt,
Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.

Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,
Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak.

Nem tudom, honnan kapják e jeleket,
Itt jártam e roppant időknek előtte és hanyagul leejtegettem őket?

Én magam, aki akkor és most és mindörökkön előre törtem,
Mindig többet gyűjtve és mutogatva sebtében,
Végtelenül és sokfajtájuan és mint ezekhez hasonló közepettük,
Nem túlságosan zárkózom el emlékeim átnyújtói elől,
Ki-kikapom közülük egy kedvencemet és testvériesen továbbhaladok vele.

Egy paripa gigászi szépsége, mely friss és viszonozza enyelgésem,
Magashomlokú fej, széles fültávolság,
Fényes és hajlékony tagok, földet seperő farok,
Pajkosan szikrázó szemek, finommetszésű hajlékony fülek.
Orrlyuka tágul, amint bokámmal megölelem,
Arányos tagjai remegnek a kéjtől, amint oda és visszavágtatunk.
Csak egy pillanatra használlak, aztán elbocsátlak, paripa,
Minek nekem a te lépteid, mikor én magam elébük rúgtatok?
Állva vagy ülve is gyorsabban járok nálad.


Ének magamról 32.

Lator László fordítása

Leonard Cohen: Ajándék

Azt mondod, hogy a csend
közelebb van a békéhez mint a versek
de ha ajándékként
csendet hoztam volna neked
(amennyire ismerem a csendet)
azt mondanád
         Ez nem csend
ez egy újabb vers
és visszaadnád nekem.

Krusovszky Dénes fordítása

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 24

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
                kicsit sírnék
                hogy csicsígass,
                kicsit rínék
                hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -
Hisz' a földön ugyse könnyű semmi.
A harmat csalogányok verejtéke,
fárasztó minden éjjel énekelni.

Franyó Zoltán fordítása 

Bella István: Gondolatjel

Hány nap és hány éj múlott el jeltelen,
míg magamat, mintha a kőbe,
a csönd mélyébe beástam,
s bár lett volna szólnom, és kinek,
– tilalmat parancsoltam a számnak.
Csak voltam,
valódtam,
tilalmas magzat,
maszatos csillag,
nemlétező kezemmel figyeltem a kezem,
nemlétező szememmel néztem a szemem,
tüdőm se volt még, de már lélegeztem,
szívem se volt még, de már dobogtam,
lélegzéseim a fényes égé,
lüktetéseim a fekete földé.
Így voltam, valódtam,
magam magamban
mintha csak lennék, csak úgy lehetnék,
ellevegetnék,
csak úgy magamban.
De most már
kezem a kardom,
szemem a szablyám,
szívem a szárnyam.

Kezdődjön el a fény!

Vas István: A hang

A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve – majdnem öregúr,
Teára gondola mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj

A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazaérőt bor, sötét tea
Karosszék várja s könyve odafent.

Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.

A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.

Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Vas István: Ezékiel

S lett rajtam a Kéz, melynek nehezét érezte sokszor a vállam,
És Lélek emelt, beszívott s kilehelt, s e völgy közepette álltam.
Mind rakva volt csontokkal a holt völgy szomjas szíkje köröttem,
Mind koponya, láb, szótlan sokaság vigyorgott, amerre jártam.
Csont, csontra csont, hús nélkül a comb, kibontva a kapcsok, a szárak,
Fogók, perecek, dudorok s üregek, és mind felette kiszáradt.

És Valaki más rámszólt a kopár völgyben, a keleti szélben:
„Ember Fia, mondd, lesz-e még, hogy e csontsereglet újra éljen?
Lesz-e még, hogy ezek a konok tetemek felállnak s újra mozognak?”
Így fújta felém a Hang, s felelém a csontok közt:„Te tudod csak.”

„Mondj jóslatot”, így szólt, „az aszott vázaknak énhelyettem.
Hallják, hogy az Úr így szólt: Leszen élet a tetemekben.
Mert húst, inakat, lobogó hajakat hozok én csupaszult tagokra,
S majd lesznek az elesett vázak, tetemek fiatal bőrrel beborítva.
Ti száradt tetemek, lelket lehelek a halál odvába, belétek.”

S én ott a mezőn halkan, hebegőn elmondtam ezt a beszédet.

És zúgni kezdett a völgy és nőtt a csikorgás, zörgés, csont a csonttal keveredett,
S fordulva, pörögve, zörögve talált kéz, láb, fej a törzsre: összeálltak a tetemek.
Már rajtok inak valának, s feszültek a kezek, a lábak, s a testnek hús adaték,
S a húst a bőr feszesen borította, de a tetemekben a Lélek nem vala még.

És szólt, aki szólni kezdett: „Ember Fia, hívd a Lelket! Szólítsd s ezt mondd neki: Jőjj!
Az Ő nevében idézlek, szállj ebbe a völgybe, Lélek, a négy szelek felől.
Jőjj és lehelj ezeknek tetemébe, kik megölettek, hogy megéledjenek.”
S én szóltam, s szállt a Lélek, lehelt, s megéledének, fölötte nagy sereg.
S mozogni kezdtek a lábak, szájak szavakat kiabáltak, s kinyíltak a szemek.
S hallottam újra a Hangot. Így szólt: „Ember Fia, hallod, mit mondanak a tetemek?
Hogy ’Az élet fája hol van? Kivágattunk magunkban! A Halál völgye ez itt!”
E tetemek, ez az én népem, és megtartom, amit ígértem – Ember Fiai, mondd nekik.
És megteszem a sosevoltat, s kijönnek a sírból a holtak, és vagyok, aki vagyok.”

Ezt hallottam, amikor a Lélek felemelt s a csontok közé tett, s elszállt és otthagyott.

Bari Károly: Ősz

Hallod-e, amit mondok, Istenem?
én beszélek,
sok évig tartó vándorlás után ismét útra készülök,
búcsúznak tőlem
a lombjukat vesztett fák,
a záporok ezüst szúrásaitól kisebesedett rétek,
a színek,
már tudnak készülődésemről
az évszakkal harcoló, vadul ordító virágok,
az emberi fogalmakkal megérinthető
valóság elhagyása
nem kiszabadulás a létezésből,
suttogják a lehullott levelek,
a végesség minek a kapuja?
hová indulok?

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 4

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Pierre de Ronsard: Balett

Mikor Ámor szava leküldött a terembe,
hogy Ámor táncait ellejtsd bájosan ott,
szemed nappalt hozott, noha éjszaka volt,
tüzes villámait oly sűrűn szórta szerte.

Isteni volt a tánc, részegen újrakezdve,
kört írt le, vissza-kört, megállt s belefogott
megint, vegyült s kitért, a Meander folyót
idézve, mialatt kanyargott körbe egyre.

Hol körív, hol vonal volt, zárt vagy elnyúló,
pont, háromszög, miként a dél fele húzó
darvak csapata száll, a fagytól menekülve.

Rosszul mondom, ahogy lábad a föld fölött
ezen az éjszakán fel-alá röpködött,
nem tánc volt már, hanem az ég isteni műve.

Hárs Ernő fordítása

Bende Tamás: Kérdés

Most aztán tényleg merre,
a tovább hol, melyik sarokban bújik meg,
ki dugta el az érintést,
az egymásba gubancolódást,
ki keverte össze arcizmaidat,
hogy kényszerű legyél és közönyös,
ki tapasztotta füledre kezét,
hogy ne halld, mit suttogok,
könyörgök, kérek, megállapítok,
ki húz egyre távolabb tőlem,
ki kívánja halálomat?

Lucian Blaga: A bölcső

          Eugenia Brediceanunak

Fáradtnak éreztem magam,
s szenvedtem is.
Azt hiszem, túl sok volt bennem a lélek.

A hegyeken a hajnal nyitogatta
a nyugtalanságtól piros szemét.

Esetten kérdeztem magamban:
Te nap,
hogy érezhetsz még bolond örömet
a fölkelésre?

S ezen az álomtalan reggelen,
ahogy vittek ólom-lépéseim,
rejtett sarokban bölcsőre bukkant szemem...

Pókok szőtték bele kicsiny világukat,
s őrölték a csendjét a szúk.

Tágult lélekkel bámultam reá,
bölcsőmre, melyben
a kéz, mely megvénült sorsom miatt,
ringatta egykor
a legelső álmot s tán álmodást.

Az emlékezetem ujjaival
megtapogattam
lassan,
lassan,
múltamat, mint a vak,
s magam sem értve, hogy miért,
nagyot nevetve
rogytam reá,
s nevetve sírni kezdtem.

Fáradtnak éreztem magam
a tavaszoktól,
rózsáitól,
az ifjuságtól
s a nevetéstől.

És tapogatva lázasan kerestem
a régi bölcsőben magam -
a kisdedet.

Áprily Lajos fordítása

Petőcz András: Zárójelvers op. 43.

((          És hangtalan imára mozdult az ajka --- talánha szívéből
            mondta: hallani nem lehetett --- de tudni --- tudni azt
            lehetett --- öntudatlan formálta szavait --- szájának apró,
4          kicsinyke mozdulatával, hogy Uram, Jézus Krisztus, könyörülj
            rajtam, Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, Uram, Jézus
            Krisztus, könyörülj rajtam, és mozgott, mozgott a szája
            egyre, nem maradt félbe soha a mozdulatával, és szívdobogássá
8          lett, már-már verőér-remegéssé, csak mondta, mondta a Jézus-
            -imát, nem éppen kincseket gyűjteni akarván, de iszonyú
            félelemből, rettegve mindazt, mi eljöhet egyszer, mondta,
11        mormolta magában a Jézus-imát, szüntelenül, végtelen szorongással,
            és nem is a haláltól,
            de az élettől félvén ---
14        miként a verőér-remegés: --- hangtalan imára mozdult az ajka --- ))

Füle Lajos: Eljön az idő

Eljön az idő,
amikor a magunk tettei
eltörpülnek, semmivé válnak,
és nem marad semmi más kincsünk,
csupán ISTEN nagy tettei
múltunkra nézve is,
jövőnkre nézve is.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.

Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Jókai Anna: Ima az olajfák alatt

Add, hogy megértsék,

ezen az illatos éjen

mitől is féltem:

mielőtt a vállalt halált

beteljesítsem

ne kelljen hamarébb

elégnem.

Beke Sándor: Isten

Szitkozódtam, káromkodtam,
hibás volt minden,
az asztal, a szék, a kályha,
a számítógép, a faliszőnyeg,
az ablak, a kép,
a lyuk a falon,

Éreztem,
egyszer valaki belépett
a szobámba, leült mellém,
s a láthatatlan arca
rám szegezte
nyugodt tekintetét.

Nem akart szólni,
megdorgálni sem
akart engem.
Némán,
sokáig nézett türelmesen..

És egyszercsak megéreztem,
hogy a sok kicsinyesség,
fölösleges dac és méreg, a
hétköznapi gyarlóságok
ingoványában
nem hagy elveszni.

Magához ölel,
s fölemel az Isten.

Gyökössy Endre

  "Boldogok azok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz." 

Gergely Ágnes: Hallod a madarakat?

Hallod a madarakat?
Most már hallod őket te is.
Most már tudod: hamis nótázásnál,
ígérgetésnél, emberi szitoknál
erősebb a hangjuk. Olyan erős,
mint a lomb. Évszázadok
tanúsítják, egyiket sem fogja méreg.
Keresik egymást, a trilla és a klorofill.
Tántoríthatatlanok, mint a kő.
S még többet ismernek. A visszatérést.
Ezt a szürke követ azért
nem hengerítem el az utadból,
hogy lásd: fölébe ág hajlik,
rajta rejtélyesen ideérkező
madarak szólítanak,
most már érted őket,
érted a szárnycsattogást,
a négy szelet, a törzsben
fölgyalogló nedveket, a Hívást
és a Küldetést s aztán az Újra-
hívást és a kő porózus mélyéből
felküldött hajszálrepedést, az erek
repedését, ezt a vérrel
sározott világot. Hallgass a madarakra.
Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál
erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem,
de a követ fölemelik majd.
Hangjukra tisztán kitárul,
kaput nyit a mélység. Halleluja,
halleluja: együtt hallgatjuk őket.

Rab Zsuzsa: Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.

Mert kell egy másik: mások ellen.

Ne áltasd magad! Ennyi az egész.

De ez – eltéphetetlen.

Rab Zsuzsa: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

Nemes Nagy Ágnes: Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,
képtelenül feszítve kvadricepszét
a lábtámasz szikláját tolva el,
s akinek akkor súlytalan maradt
váratlanul a jobbkeze, mivel
repedt nyélről a lapát hátracsuklott,
és aki akkor megbiccent egész
testében –
az tudja, amit én.

Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

Nemes Nagy Ágnes: A beszélgetésről

          Beszélgetés nincs. Megszűnt, kihalt, vége. Mint már többen észrevették. De én most a beszélgetés, az eszmecsere, a jóízű duma egy bizonyos fajta kihalásáról szólok. Az emberek ugyanis beszélnek, csak nem beszél-get-nek. Mindenki beszél, beszél, beszél, egy óra hosszat, négy óra hosszat mondja a magáét. És nem veszi észre, hogy monológjába a másik, a partner, a társ még azt is alig tudja beletűzni, hogy: igen, nem, nahát, hja-hja. A lélektan logorrheának hívja ezt a szellemi betegséget – itt mindenki logorrheás. Lassú őrjöngés fog el, hallgatva ismerőseim, barátaim eszelős szájmenését, amely nemcsak az úgynevezett „közös” érdeklődésnek, gondolatcserének, nemcsak a normális emberi figyelemnek vet véget, hanem a legelemibb látszat-udvariasságot, az együttélés minimális feltételeit is lábbal tiporja. Drága, régi barátom, azzal a régi, príma nevelésével úgy beszél egyvégtében, hogy – ha netán valaki egyetlen mondattal félbeszakítja –, gyorsan lehunyja a szemét, hogy elviselje a közbeszólást, amit természetesen nem hall meg, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyszerűen lehetetlen vele érintkezni, minden vonzódásom ellenére, mert az ember csak ritkán bírja kitenni magát személye ilyen semmibevételének. Teljes önmegtagadással látogatva meg néha, mint egy beteget. És amit beszél! Amit az emberek beszélnek! Az ostoba jelentéktelenségeknek, a személyes semmiknek az a halmaza! Kiment, bement, ő akkor azt mondta, de rossz volt a palacsinta, sajtóhibák ötoldalas jegyzéke, ismeretlen személyek teljesen érdektelen ügyei. Háziszárnyasok káricálása – állítólag szellemi emberektől. És ha, nagyritkán, nem káricálás, akkor három órás előadás arról, amit ők I. kötet 693gondolnak, ők akarnak, ők írnak. Maga az önérvényesítő süket erőszak. Nem veszik észre, hogy a másik nem szól egy szót sem.

          Jó. Régi barátaimtól – néha – eltűröm ezt, mert régiek, öregek, és a barátaim. De nem vagyok hajlandó eltűrni az egész világ szájmenéses pofátlanságát. A múltkor véletlenül beült hozzám egy távoli ismerős, fiatal lány. Másfél órát beszélt egyfolytában. Hogy mi van otthon, mi van a munkahelyén, meg így, meg úgy. Hogyhogy nem tűnt fel neki – úgy a negyvenötödik percben –, hogy én nem beszélek? Hogyhogy nem jutott eszébe megkérdezni: velem mi van, mit gondolok, mit csinálok, netán mit írok? Nem kívánom vele mélyenszántóan közölni ugyan, Istenem, minek. De mégis, valami halvány ál-figyelem, valami hogy-vagy, valami apró kérdésecske. És így megy ez állandóan. Nemcsak az általános, eszelős önzés megnyilvánulása ez, hanem lelki csonkaság, a beszűkülés beteges foka, a másik ember agresszív letiprása, amit ma már – úgy látszik – a minimális udvariasság, a társadalmi normák legcsekélyebb foka sem fékez. Ahogy öregszem, fáradok, egyre kevésbé bírom, akárcsak a zajártalmat. És ahogy a zajártalom, ez is növekszik. Csökkenő teherbírásom és a növekvő teher együtt – ez valahogy nem megy. Legszívesebben visítanék egy-egy ilyen „beszélgetés” után. És húzódom vissza a magányba. Pedig műfajom volt a társaság.

          Mert elfelejtettük az emberi együttélés egyik legszebb, örömszerző lehetőségét, a beszélgetést. A társalgást, az eszmecserét, a kölcsönös érdeklődést. Elfelejtettük, hogy a beszélgetés: mű, ha tetszik: műalkotás, amelynek a létrehozásában minden jelenlévő részt vesz. Amikor a kölcsönös figyelem, meg a mindenkit érdeklő tárgy légkörében egyre szikrázóbbak, egyre érdekesebbek, egyre boldogabban megnyilatkozók vagyunk, a gondolatok, a szavak egymáson csiholódnak, egyre több pattan ki a résztvevőkből, amire egyedül nem is volnának képesek, és felépül az az átlátszó, szóbeli mű, ami az igazi társalgás. A társalgás a Gesamtkunst egyik fajtája. De mi már elfelejtettük, sőt naponta megfojtjuk, hülye önzésünkkel eltiporjuk, mint a nemes kézműipar annyi ágát. Így gyilkolva ki életünk egyik természetes gyönyörűségét. Aminek – mellesleg – a szellemi-lelki hasznát ki sem lehet számítani.

          Rossz társalgás az, amelyből akár csak egyetlen jelenlévő is kimarad. Bennfentes banda-társalgás csak bandában engedhető meg.

          Azért is utálom ezt az elnémító beszéd-agresszivitást, mert annyira emlékeztet az egész írói pályámra. Mentől többet beszél valaki, én annál inkább elhallgatok. Teljesen elmegy a kedvem, valósággal bedagad a torkom. Az irodalomban elhallgattattak – és én egyre jobban elnémultam.

(1981. június)

Áprily Lajos: Együtt az erdőn

Most ismét együtt mennek át az erdőn,
halk már a lábuk, nem roppant galyat.
Elöl tízéves kicsi lány, utána
mythologikus nagyanyám halad.

Különös szárnyak rebbennek a fákon,
lenn bársonyhátú, barna gomba vár.
Fény gyúl a gyermek encián-szemében:
Ismerlek, gomba, ismerlek, madár.

Szivárványos gyík futkároz nyomukban
s aranyló, óriási rézfutók.
Fekete tyúkot lelnek hangyabolyban,
babona-értők és titok-tudók.

Ahogy haladnak csillagos mohában,
nagy odvas szemmel bámulnak a fák.
Tisztáson a dongós harangvirágok,
mint a halálharangok, akkorák.

Most lejtenek. A lejtőn túl: ködös rét,
bokros homályban fénytelen patak.
Merülnek már és gombával, virággal
a réti ködbe beleomlanak.

Vékony Andor

Kopog az eső.

Hallgasd! Neked dalol, ha

szavam hallgat.

Áprily Lajos: Tavaszodik, I

N. Tessitori Nórának

Sáncban a hóviz
könnyü hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

Türjei Zoltán: Kirakós játék

Utolsó cigarettádat velem szívtad el.
Több ez, mint csókom a bőrödön.
Most összekeverlek, mint egy Rubik-kockát.
Nem tudom eldönteni, szebb vagy-e így,
vagy csak tovább maradsz társam a megtagadásban,
de mostantól mindent látni fogok,
amire tested árnyékot vet,
mindent érezni fogok, ami nyelvedhez ér,
és minden imádat hallani fogom,
amíg kirakod az egyszínű oldalakat,
és újból megtanulsz szeretni.

Mihail Lermontov: Ima

Ne sújtson átkod, könyörülj meg
rajtam, ne büntess, Istenem,
hogy e sötét siralomvölgyet
s szenvedélyeit szeretem.
Hogy élő igéid patakja
lelkem ritkán öntözte meg,
hogy hajlékodat odahagyva
elmém béklyótlan tévelyeg.

Hogy kebelemből sisteregve
a láva-szenvedély kicsap,
hogy homályt lobbant a szememre
az iszonyatos indulat.
Hogy tehozzád hajolni félek,
s e földi tér szűk énnekem,
s nem hozzád szárnyaló dicséret,
Teremtőm, bűnös énekem.

Vagy ezt a lángot oltsd ki bennem,
e vad tűzvészt fékezd te meg,
tedd, hogy e szív kővé meredjen,
vakítsd meg e sóvár szemet!
Irtsd ki bennem iszonyú szomját,
maró szomját a dalnak - add,
hogy megtaláljam újra Hozzád
vezérlő Keskeny Utadat!

Lator László fordítása

Reményik Sándor: Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Petőcz András: Zárójelvers op. 29.

((        Azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha takaró,
          süket mélységében különös látomások, azt mondod, egyedül vagy,
          hallgatásodban nincsen üzenet, csendes körülötted minden tétova
4        szó, egy napon mosolyogsz, nevetésedben feltűnik majd az idő,
          ó jaj!, mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha
          takaró, szomorúan lépdelsz egy hideg tavaszon, egy hideg tavaszi
          éjszakán --- a csönd mint vastag puha takaró, süket mélységében
8        tétova látomások, sikoltozások, nevetések és elfojtott jajveszékelések,
          azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint
          halálos puha takaró, mondod, és felkiáltasz ---, szaporodik
11      a lélegzeted, zihálásod messzire hallik, minden mozdulat mozdulatlan,
          minden akarat mozdulat, mondod, ám ekkor
          átjárja testedet valami hirtelen bizonyosság,
14      végtelen nyugalom: --- :egyedül vagy, és körülötted a csönd --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 17.

((          Elmentél, Elza, szemedben mozdulatlanul ülök, szögletesen és          
             bátortalanul,
            örökre magam maradtam, Elza, örökre magam, szomorúan és
            elveszetten,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
4          látod, ennyire magam maradtam, egyedül, szomorú csillogás a
            tekintetem.
            hajad tiszta lobogás a szélben, tiszta lebegések a hajszálaid,
            szögletesen és bátortalanul ülök, Elza, nevetésed visszhangzik
            körülöttem,
            íme hát, szólok, ennyi az ember, csöppnyi bú, csöppnyi üzenet,
8          magam maradtam, futásod-lobogásod figyelem, a távolban szárnyak
            suhogása.
            Madarak csapdosása körülötted, sirályok rikoltása hallik, és sok-sok
            nevetés,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
11        örökre magam maradtam, szomorúan és elveszetten, örökre magam:
            a távolban
            szárnyak suhogása,
14        végtelen tengerek a messzeségben, a tekintetedben, elérhetetlen
            nyugalom.      ))

Rab Zsuzsa: Vaspántok

 Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Türjei Zoltán: Nem tudom

Nem tudom, hogy engem nézel,

vagy csak a szavaimat lesed,

hátha találsz köztük neked valót,

amibe aztán belebújhatsz, ha fázol,

mert tudod, nem leszek mindig itt,

mosolyod nekem szól vagy csak

az örömödnek egy-egy elcsípett

takaródarab miatt, de én ölellek tovább,

mert hosszú, hideg tél lesz, és engem

az öltöztet fel, hogy ruhád lehetek.

Aranyosi Ervin: Szeretem az esőt!

Szeretem az esőt, a világ szebb tőle!
A növények erőt merítnek belőle.
Szeretem, csodálom, és szívesen nézem,
ahogyan szivárványt ragyogtat az égen.

Szeretem az esőt, hallgatni és nézni,
ritmikus dalával képes megigézni.
Nézem a pocsolyát, a vízkarikákat,
a fák fénylő kérgét. Csillámló varázslat…

Szeretem az esőt, felhők sűrű könnyét.
Földáztató búját, amit átad önként.
Szeretem az esőt, mikor belefárad,
mikor felhők mögül újra napfény árad.

Szeretem az esőt, mert az élet része,
általa lesz teljes a világ egésze.
Ha csak a Nap sütne, ha mindig ragyogna,
ez a szép, bús érzés biztos hiányozna.

Mert az élet úgy szép, úgy igazán teljes,
ha a nehézségtől olykor a lét terhes.
Hidd el, az esőtől teljesebb az élet,
jobban értékeled a jót és a szépet.

Wisława Szymborska: Lista

Összeállítottam ama kérdések listáját,
melyekre immáron nem várok választ,
hiszen vagy túl korán van hozzájuk,
vagy fel nem érhetném őket ésszel.

E lista meglehetősen hosszú,
érint fontos és mellékes ügyeket,
s mert nem szándékom bárkit is untatni,
csupán néhányat sorolok elő:

Mi volt valóságos
és mi éppen csak gondolt
e színpadon,
csillagok között és csillagok alatt,
ahol a bejárat mellett ott a kijárat
Mit tudhat a nagyvilág sok-sok lakója,
amiben kevesebbnek bizonyulok
hozzájuk mérten;

Miről cikkeznek vajon
a másnapi újságok;

Mikor szűnnek a háborúk
és mi lép a helyükbe;

Kinek az ujján van most
a jegygyűrűm, mit
elloptak tőlem – vagy elveszett;

Hol tanyázik a szabad akarat,
mely egyszerre képes
lenni és nem lenni;

Mi lehet az emberek tucatjaival –
vajon csakugyan ismertük-e őket;

Mit próbált mondani nekem M.,
amikor már nem tudott beszélni;

A rossz dolgokat ugyan miért
találtam jónak,
és mire is volna szükségem,
hogy többé már ne tévedjek?

Néhány kérdést még lefirkantottam
elalvás előtt egy perccel.
Ébredés után azonban
nem tudtam elolvasni.

Olykor gyanítom, valójában
titkosírás lehet.
Hanem ez ismét egy olyan kérdés,
mely úgyis megoldódik majd.

Zsille Gábor fordítása

Nelly Sachs: Vágyakozás

Minden a vágyakozással kezdődik,
mindig több fér a szívbe,
szebb és nagyobb.
Ebben áll az ember teljessége és befejezetlensége:
nyugalomra vágyik, barátságra, szeretetre.
Ahol beteljesül a vágy,
ott még nagyobb erővel tör fel.
Nem így kezdődött a Te megtestesülésed is, Isten,
ezzel a vágyódással az ember után?
Hadd kezdődjék a mi sóvárgásunk azzal,  
hogy Téged keresünk,
és úgy érjen véget,
hogy Téged megleltünk.

Benő Eszter fordítása

Takahasi Sinkicsi: Szavak

A szavaid nem csupán
Szavak nekem.

Arra figyelek inkább,
Mi beszéltet –

Bármi legyen is az –
S figyeltet téged velem.

Terebess Gábor fordítása

Lucian Blaga: Az olvasóhoz

Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd

Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd.

A nyelv egyetlen, teljes úr.

Fényt rejt és rá titok borul.

Ez, melyen tudsz hallgatni még.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Lengyel Ferenc fordítása

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.