A villanyfényes ködben mendegél
Lassan, köhögve – majdnem öregúr,
Teára gondola mert a téli szél
Kedélytelenül gallérjába fúj
A szél kíséri, kéretlen szava
Csak régen hallott híreket jelent.
A hazaérőt bor, sötét tea
Karosszék várja s könyve odafent.
Ekkor nevén szólítják hirtelen,
Tréfásan kurtított nevén, ahogy
Ma már nem szólíthatja senki sem.
A hazatérő csöndben megvacog.
A túloldalról szólhatott neki
A hang, az össze nem téveszthető.
Honnan került oda, nem kérdezi.
Egyszerre visszazökken az idő.
Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése