Hány nap és hány éj múlott el jeltelen,
míg magamat, mintha a kőbe,
a csönd mélyébe beástam,
s bár lett volna szólnom, és kinek,
– tilalmat parancsoltam a számnak.
Csak voltam,
valódtam,
tilalmas magzat,
maszatos csillag,
nemlétező kezemmel figyeltem a kezem,
nemlétező szememmel néztem a szemem,
tüdőm se volt még, de már lélegeztem,
szívem se volt még, de már dobogtam,
lélegzéseim a fényes égé,
lüktetéseim a fekete földé.
Így voltam, valódtam,
magam magamban
mintha csak lennék, csak úgy lehetnék,
ellevegetnék,
csak úgy magamban.
De most már
kezem a kardom,
szemem a szablyám,
szívem a szárnyam.
Kezdődjön el a fény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése