Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények,
Soká, soká állok és nézem őket.
Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,
Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,
Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,
Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya,
Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt,
Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.
Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,
Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak.
Nem tudom, honnan kapják e jeleket,
Itt jártam e roppant időknek előtte és hanyagul leejtegettem őket?
Én magam, aki akkor és most és mindörökkön előre törtem,
Mindig többet gyűjtve és mutogatva sebtében,
Végtelenül és sokfajtájuan és mint ezekhez hasonló közepettük,
Nem túlságosan zárkózom el emlékeim átnyújtói elől,
Ki-kikapom közülük egy kedvencemet és testvériesen továbbhaladok vele.
Egy paripa gigászi szépsége, mely friss és viszonozza enyelgésem,
Magashomlokú fej, széles fültávolság,
Fényes és hajlékony tagok, földet seperő farok,
Pajkosan szikrázó szemek, finommetszésű hajlékony fülek.
Orrlyuka tágul, amint bokámmal megölelem,
Arányos tagjai remegnek a kéjtől, amint oda és visszavágtatunk.
Csak egy pillanatra használlak, aztán elbocsátlak, paripa,
Minek nekem a te lépteid, mikor én magam elébük rúgtatok?
Állva vagy ülve is gyorsabban járok nálad.
Ének magamról 32.
Lator László fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése