Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.
A ferde síkok és a ferde szobasarkok
illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott
hattyúként lógó törülközők.
Hol van, hol keringőzik most az a sok
epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel
táncolt el gyakran ablakod előtt,
míg te éjszakáról éjszakára Istennel
verekedtél? S hol az Adriai-tenger,
mely szép fogait mutogatta neked
Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,
mint egy zárkózott, férjes asszony,
ki csak álmában merne rád mosolyogni.
A csont roskadt meg benned? A hús,
az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó
szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős
bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta
eddig világodat? Arcod mellett a polcon
borotva alszik: fölhúzott térdű kés.
Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.
Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni
hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább
mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész
közepét. Maradék végtelenséged még ott
örvénylik benne, mint megfeszült
pupillában a reggeli világosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése