chicagóban vagyok, misére visznek épp
a barátaim, azt mondják, gospel music,
és hogy érdekes lesz, azt mondják, ez
a helyi fekete közösség keresztény szertartása,
kicsit szorongok, csupa fekete
körülöttem, nem nagyon szeretnék valamibe
belekeveredni, csak nehogy jöjjön
a ku-klux-klan, gondolom magamban,
illedelmesen leülünk, elhelyezkedünk
a padban, ahogy otthon is szokás, látom,
hogy boldog fekete úriemberek mikrofonokat
helyeznek el a szószéknél, türelmesen várom
a szertartás kezdetét, mindenki boldog és
izgatott, csinosan öltözött urak és hölgyek
vesznek körül, megjelenik egy világos
öltönyös, fehér nyakkendős fiatalember,
erős és öblös hangon énekelni kezd,
a gyülekezet csendben figyeli, majd
egy-egy hang válaszol neki, előbb
bátortalanul, majd erőteljesebben,
egyre több hangot hallok, végül már
mindenki áll a helyén és énekel, én is
felállok, nyugtalan és dinamikus az ének,
néhányan a helyükön állva és mámorosan
ringatják magukat, mögöttem egy vékony
fekete nő eszméletlen miniszoknyában
dobálja magát, dobálja magát és énekel,
mámorosan és extatikusan, a mellettem
lévő kövér, fekete asszonyság túlméretezett
idomait ringatja, méteres csípőjével olykor
hozzám dörgölődzik, az ének kitölti az
egész templomot, dzsízösz, dzsízösz, hallom
egyre többet, a hangulat félelmetes és felkavaró,
ilyennek képzelem az afrikai törzsi
táncokat, várom, hogy a miniszoknyás önkívüli
állapotba jusson, miniszoknyája és
feszes blúza alatt kihívóan dobálja testét,
szemét félig lehunyja, szemhéja alól kivillan
kifordult szemfehérje, dzsííízösz, dzsííízösz,
dzsííízösz, hallom egyre, még akkor is hallom,
amikor már a templom előtt az október végi
hűvös szél megnyugtatóan hűsíti felhevült
arcomat – – –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése