Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztál mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése