Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése