Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám
hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú
voltam én akkor, eltévedt fiú,
ő meg az isten. Álmodtam csupán,
s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan
lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák
sorain, száz gyémántcsarnokon át,
a trón felé, siettem már, szaladtam
és magamban előre mondogattam,
hogy mit mondok majd neki:
– Nézd, apám,
hogy összetörtem! Életem talán
végső sivatag, üres, szomorú.
Nem vagyok így se tékozló fiú,
és moslékot kell ennem, rab napok
maradéka, mit életnek kapok
s nincs senkim a nagy városban, amelynek
neve a Föld, és csak férgek teremnek
agyamban és lelkemben, keserű
bölcsességek, és oly halálizű
gondolatok, hogy azt hiszem, csupán
rémálom ez a bitang sors. Apám,
nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek,
nézz álmaimra: mind megférgesedtek,
nézz két karomra: inai szakadtak,
nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak,
nézz robotomra: csupa sietés,
mégsem érek rá már semmire, és
nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd
lelkemet, e folytonos remegést,
nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked,
hisz nyomorult testembe te lehelted!
Apám, nézz rám s nézd üldözőimet,
akik elszedték fegyvereimet
s minden reménytől megraboltak, úgy,
hogy már csak a kárhozatba visz út,
mert nincs erőm, nincs hitem és csupán
kétségbeesett roncs vagyok. Apám,
te vagy az úr s én vagyok a fiad,
elpusztulok, ne hagyj… elpusztulok, ne hagyj…
Ajtó s lakat
pattant előttem, ahogy az apám
felé szaladtam – álmodtam csupán –
templomba, vagy kincstárba, nem tudom,
s míg felhők közt a mennyei uton
vitt valami rettentő félelem,
forró imáktól zengett a fejem.
S elértem a trónjához – óh, csupán
álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám
a szégyentől s reménytől – sohasem
tudtam, hogy ennyire az istenem,
soha még, hogy ennyire egy velem –
csak vártam, mondom… És ő szólt:
– Fiam,
hozzámtaláltál? – hangja boldogan
csengett, mint földi nagyapák szava,
mikor térdükhöz fut az unoka –
Hozzámtaláltál? – álom volt csupán –
Megjöttél végre, tékozló fiú? –
s szava vád volt és hangja szomorú,
ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy
csak jársz-kelsz a világban boldogan
s elfelejtetted apádat, fiam! –
Ezt mondta. Én sirva álltam előtte
s rongyaimat pirulva fogtam össze,
hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen,
és egyszerre csak megingott a térdem
s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam,
száz csarnokon át, forgattam agyamban,
minden rettegő szenvedésemet,
ami üldözött, tűz és rémület,
el akartam zokogni, ott, apám
lábainál, – óh, álmodtam csupán,
azt hittem!
De ajkam, mely szóra nyílt,
lassan s rémülten bezárult megint.
Lassan s rémülten felálltam. Szemem
lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát, az apám
arcát, s azt hittem, hogy álom csupán,
de nem álom volt, tűz volt s rémület:
apám nem látta szenvedésemet,
nem látta két kezem megkérgesedve,
nem látta álmaim megférgesedve,
nem látta, hogy lábam kinná dagadt,
nem látta pokoli napjaimat,
semmit se látott belőlem!… – Csak én
láttam, hogy titkos hályog van szemén
és hogy csak nézi, nézi a világot
s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott!
Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán
álom! – csak én láttam, hogy az apám,
akit oly forrón kértem, hogy segítsen:
az isten vak, az apám, vak az isten!
Lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát a szemem,
és nem birtam már kérni, szólni se,
s mint fenékigfagyott tenger vize,
úgy megnémult a kétségbeesés,
úgy megbénult bennem az élet, és
csak néztem, mint egy életreriadt holt,
csak néztem istent, istent, aki vak volt
s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen.
Lassan s rémülten, mint még sohasem,
elfordultam apámtól, nesztelen,
s ott hagytam a trónusán – – Száz arany
termen át némán vonszoltam magam
s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán
keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! –
s megfagyott szívvel, aggyal és örökre
társtalanúl tértem vissza a földre.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
