Rainer Maria Rilke: Ó, mondd

Ó, mondd meg, költő, mit teszel? – Dicsérek.  

De hát az iszonyt és a szörnyüséget 

hogy birod elfogadni, mondd? – Dicsérek. 

De hát a névtelennek, elvetéltnek 

hogy adsz mégis nevet, költő? – Dicsérek. 

S honnan van jogod, váltva annyi képet, 

hogy mégis önmagad maradj? – Dicsérek. 

S hogy szelid és vad egyformán kisérnek, 

s csillag és vihar ismer? – Mert dicsérek.  

(Somlyó György fordítása)

Oláh János: Maradni szeretnék .

Amennyire féltem az egyedülléttől, 

legalább annyira törekedtem is rá: 

hatéves lehettem, amikor először világgá indultam miatta. 

Nem jutottam messzire, 

sem a világjárás, 

sem az egyedüllét sejtelmekkel átszőtt 

birodalmának meghódítása terén. 

Most – az utolsó nagy utazás 

előszelének fuvallatában – 

hirtelen megbicsaklik bennem az ifjúkori vágyakozás, 

maradni szeretnék a helyemen, szeretteim körében, 

talán éppen azért, mert érzem, hogy lehetetlen.

Weöres Sándor: Szán megy el az ablakod alatt

Éj-mélyből fölzengő

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél csendjén halkan ring.  

Földobban két nagy ló 

– kop-kop-kop – nyolc patkó. 

Nyolc patkó – kop-kop-kop – 

csönd-zsákból hangot lop.  

Szétmálló hangerdő 

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél öblén távol ring.

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak, 

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy 

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki 

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok 

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk 

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd 

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme, 

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk, 

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá, 

ha minden kötél szakad, vagy 

ha csak éppen összezördülünk valamiért? 

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian 

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök, 

akik féltek néven nevezni istenüket. 

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet, 

egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet, 

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből 

s az ő dicsőségére élek e földön; 

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás 

motorjával agyamban, szívemben végzem 

ember voltommal járó kötelességemet, és 

örömeim között is szótlanul ahhoz a 

legfőbb megtartóhoz imádkozom.  

(1965)

Arany János: Intés

Jó költőktül azt tanultam    

S adom intésül neked: 

Sose fáradj, sok cifrával    

Elborítni éneked!  

Szólj erővel, és nevezd meg    

Ön nevén a gyermeket; 

Szólj gyöngéden, hol az illik, –    

S ne keríts nagy feneket.  

Olykor egy-két szó is jobban    

Helyre üti a szeget, 

Mint az olyan, ki beléhord    

Földet, poklot és eget,    

S ordít, amíg elreked.                             

(1877. szept. 29.)

Kányádi Sándor: Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó 

utas-itatónak, 

diófának vagy a fán 

füttyentő rigónak.  

Rigófüttynek volna jó, 

lenni bár egy hangnak, 

jönni-menni volna jó 

akárcsak a harmat.

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én, 

ikret szülő anyácska, – gyilkosod! 

öcsémet halva szülte-é, 

vagy élt öt percet, nem tudom, 

de ott a vér és jajgatás között 

úgy emeltek föl a fény felé, 

akár egy győztes, kis vadállatot, 

ki megmutatta már, hogy mennyit ér: 

mögötte két halott.  

Mögöttem két halott, 

előttem a világ, 

oly mélyről nőttem én, 

mint a haramiák; 

oly árván nőttem én 

a mélységből ide, 

a pendülő, kemény 

szabadság tágas és 

szeles tetőire.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 

s milyen hűvös. 

Hívó szavad helyett kígyó 

szisszent felém játékaim 

kis útain, ha este lett 

s párnáimon vért láttam én 

a gyermeket elrémítő, 

nagy, hófehér pehely helyett.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 

s milyen magos az ifjúság! 

A két halál megérte-é? 

kiáltottam a kép felé, mely 

ott sütött szobám falán. 

Huszonnyolc éves voltál akkor, 

a képen huszonöt talán, 

ünnepélyes ifjú nő, 

komolykodó, tünődő.  

Huszonnyolc éves voltál akkor, 

most ugyanannyi lettem én, 

huszonnyolc éve, hogy halott vagy, 

anyácska, véres szökevény!  

Anyácska, véres áldozat, 

a férfikorba nőttem én, 

erősen tűz a nap, vakít, 

lepke kezeddel ints felém, 

hogy jól van így, hogy te tudod, 

s hogy nem hiába élek én.       

(1937)   

***

"A költő születésnapja egyúttal édesanyja halála napja lett.  

A Radnótira jellemző formai tökéletességben megrázó  

erővel szólal meg az egész életen át hordozott tragédia."

Pilinszky János: Van Gogh

Ök levetkőztek a sötétben, 

ölelkeztek és elaludtak, 

miközben te a ragyogásban 

sírtál és mérlegeltél.

Babiczky Tibor: Dél

Ahogy felnyílik két szemed, 

fordul a reggel délbe át, 

szórt fény zuhog, s mint ócska smink 

az álom árnyéka járom-

csontodon szétkenődik épp, 

én fekszem mozdulatlanul, 

semmi mást nem látok ebben 

a ritka szövésű, árva 

ragyogásban, csak téged, és

tudom, hogy nincs bennünk halál.

Bertók László: Ítélet

Villámsújtotta fa… Megégett, füstölög… 

Áll, mint az ítélet a pillanat fölött.

Nagy Gáspár: Ima

Ima az, ami 

templomi csöndben, 

a lehunyt szemek mögöttiben 

megtörténik - 

és ima az, ami 

mögött látszik a mécs örökfénye 

és hallszik egyetlen orgonahang,

nem innen, hanem onnan.

Ami ima, az 

már az elejétől a végéig 

megfordítva is ugyanaz marad, 

ugyanannak szóló szó - 

és ami ima, az 

mégis váratlanul nyíllik ki 

ég és föld határán, 

akár egy szirmos ejtőernyő.

Albert Zsuzsa: Szebb a szépnél

Ne feledkezzél meg rólam 

simítsad forró arcomat 

fogd be a szemem, lássalak 

halljalak, fogd be fülem, 

erdőben vigadj velem 

folyón ha járok, fogd kezem. 

Fényes szemedet 

rajtam feledted, 

várlak, ha nem látsz 

akkor is, 

futnék már tőled, nem lehet 

orromban leheleted 

ínyemen oldódik szavad 

mert szebb a szépnél 

több a többinél. 

Varsádban hang nélkül 

halld meg neved 

hegedűk, csellók zengjenek 

oltalmam, lakásom, fészkem 

örökös menedékem. 

Ki bennem vettél szállást 

szépek a te sebeid Uram 

hajad mint láng 

a te sóhajod lomb susogása 

a te eged néz, amíg 

feltartom kezeim szobámban éjjel...

Seymour Glass

Távoli vers 

Hideg éjszaka. 

Magasló fenyőfacsúcsok: 

megsápaszt a hold.

Futásod története 

Szél körülötted, 

ahogy végig a Broadway-n: 

győztesen, győztesen. 

Idő 

Most minden, mint ott, 

egészen miként akkor, 

és mégis másképp - 

Találkozásra várva 

Nem elég megpillantanod, 

de felismerned kell, 

hogy tovább tudj lépni. 

Petőcz András fordításai

Sajgó Szabolcs: új teremtés

                                               " Az Úristen pedig bőrből ruhát

                                          készített az embernek és feleségének

                                                                   s felöltöztette őket "

                                                                                  (Ter 3,21) 

levettük a kapott öltözetet 

magunknak készítünk ruhát 

a tudás fáit melegházakban neveljük

s jó üzlet az élet fája is 

a kígyótojást szívünkkel költögetjük 

elkerített édenünket vigyázzák őrszemek

lángolóbb naponta pallosuk 

kertünkben sétálgatunk ha fúj az esti szellő 

s a saját képünkre formált lényekkel társalkodunk

az még nem világos 

hogy hová állítsuk 

hogy pontosan mi is legyen 

s hogy kell-e egyáltalán 

valahová egy tilalomfa

Utassy József: Hit és valóság

A vágyam: Valóság! 

Hitem még csak álom. 

De tudom és remélem, 

hogy a Valóságban 

egyszer megtalálom.

Jókai Anna: A primitív és az egyszerű

            Ma az anyagba-ájult ember irtózik az egyszerűségtől; a bonyolultban élvezkedik, azt tiszteli és odáig is elmegy, hogy ami mégsem bonyolult, tébolyodásig bonyolítsa - vagy a szívet giccses mézeskaláccsá formálja, és a cukormáz közepén, a tükröcskében sohasem a másikat, mindig csak a tetszelgőn beletekintő önmagát nézegeti. A kemény-hideg ész világa fémesen nyomul a lágy-langyos "csupaszív" típusú ember lelkébe, felkavarja, szétpancsolja a szeretetet, olykor még nevetségessé is teszi. Pontosabb és célravezetöbb a "helyén van a szíve" (a "helyén van az esze" melletti) minősítés. Az Ima Magyarországért című versemben így fohászkodtam: " Melegítsd eszünket, okosítsd szívünket." Ne féljünk a szívünktől és kritikátlanul ne hódoljunk be az eszünknek - ikertrónon ülnek és együtt szolgálnak. Egyik sem taszíthatja le a másikat következmény nélkül. A józan ész és a tiszta szív egymást támogatják. Mindkettő fontos. Az Isten elleni erők igyekeznek mindkettőt puszta "primitívséggé" lefokozni. Ne ugorjunk be a ravasz szándéknak. 

            Valaki vagy valami primitív vagy egyszerű: nem mindegy. A "primitív" kifejletlenséget sugall: a megvalósulásnak még jócskán előtte van - ha ezen a kezdetleges fokon meg nem reked. A "primitív" sajnálatra méltó és segítségre vár. A "primitív" nehezen mozdítható, gyakran berögzül. A "primitív" agresszív, mert a jövőjét illetően bizonytalan. A primitív ember veszélyes, mert nem tudja magáról, hogy primitív, inkább kérkedik primitívségével, s ezért - valljuk be - különösen ingerlő. Folyamatosan provokál. 

            A primitív szív gyorsan és válogatás nélkül lángra lobban - s ugyanolyan hirtelen ki is alszik. Lelkesedik, de csak az ösztönöket képes megmozgatni. A primitív ember az eltervelt, rideg ész-szerűség természetes csatlósa. Manipulálható, felhasználható és eldobható. (Ez a manőver a politikai életben kristályosodik ki a legszembetűnőbben.) 

            Az "egyszerű": valójában kiteljesedése annak, ami látszólagos káoszként megelőzte. Nagy idő és megszenvedett tapasztalat van mögötte, amíg egyszerűvé nemesedhetett. Az egyszerű: csodálatra méltó és segítséget ad. Mozgékony és további befogadásra tágas. Az egyszerű soha nem erőszakos, mert a rendíthetetlen jövőben hisz. Az egyszerű ember nem képzeli magáról, hogy végleg beérkezett (tudja, milyen messze van a "színről-színre"), egyszerűségében alázatos és ártalmatlan, ezért (tapasztalhatjuk) némelyeknek különösen ingerlő. Szomorú, de a szelídség is provokál. 

            A "bonyolítók" pedig szeretik a sűrű útvesztőket, a burjánzó, cseles kanyarokat - mert remek dolog bújócskázni, egymást diadalmasan kiszámolni; lencsevégre kapni, kinagyítani a táj legapróbb részleteit is, múlatni valahogy az időt, a terepet körbekörbe kerülgetni, tudálékosan megjelölni a törmelék kavicsokat is: csak az Út, az egyetlen út kifelé a mámorító, de halálos bozótból maradjon sötétben... 

            Bonyolultan élni könnyebb, mint egyszerűen. A biztos tudat - hogy van értelme a létnek - szükséges a szív érzelmi biztonságához. A "korlát" a szakadéktól is védhet. Beletekintünk - életünk, sorsunk során ki többször, ki kevesebbszer a szakadékba, de beleesni nem kötelező. 

            " Legyen a te beszéded igen-nem." A szívünkkel-eszünkkel átvilágított Krisztus hagyta ránk ezt az egyszerűséget. 

            Sancta simplicitas? - végső soron mind egy-ügyűek vagyunk. Egy ügyben járunk a Földön és az Egekben. Az is, aki ma még rá sem gondol erre, s az is, aki éppen konokul tagadja.

Gál Sándor: névtelen öröm

            

könnyeden 

májusi ritmusban 

emelkedik 

a fű-özön 

s feketéből a lugas is 

zöldre vált 

aprócska ámde szép öröm 

látni hogy ami él 

miként újítja önmagát  

tegnapi vak-sötét 

venyigékből buggyannak 

áradó nedvek 

a majdani bor bíbora 

s a friss rügyek 

ahogy fölmerednek 

valóvá rezzen a csoda  

kegyelmezzetek mondanám 

annak ki pogányul itt 

úgy van hogy nincs 

s ha néz se lát 

nem köti törvény sem idő 

s azt sem hiszi hogy a hit 

adhat bármily feloldozást  

s mégis mégis 

a fű-özön 

smaragdra változik körül 

s mert van 

jó hogy elér 

e névtelen öröm   

Böszörményi Zoltán: Vérpiros rózsaszál

Gondolataim 

megkapaszkodnak a téli tájban. 

A fehér hómezőben 

vérpiros rózsaszál vagy. 

Ellentéte 

a bennem szunnyadó 

szomorúságnak. 

Vérpiros rózsa, 

hozz magaddal erős szelet, 

ragadjon el mindkettőnket 

bősz ereje. 

Testeddel takard be 

mulandó testemet, 

lelkeddel takard be 

elfáradt lelkemet. 

Hozz szavakat, 

édeset, savanyút, epreset, 

kóstoljam végig ajkadon 

az érett gyümölcsöket, 

minden kiejtett szavadban 

minden betűt, 

mígnem a hajnal fénye 

szemed havában elmerül.

Rékasy Ildikó: Anyám mosolya

Egy félmosoly,  

az ajkak alig-rebbenése:  

felhőkön átoson  

egy csöpp fény, alig venni észre;  

épp csak megérint,  

mint madár szárnya a folyót,  

s tovább gyűrűzik  

bennem a mosolyod.   

Mezey Katalin: Igazság és hamisság

Az igazságra némán, 

szinte csak félálomban 

bólogatnak. 

Aztán jelentékeny, 

komoly szavakkal állnak 

a hamisság oldalára.

Győrffy Ákos: Hegyi beszéd – tájleírás – (részletek)

          „ Az történt vele, mint az erdő vadjaival, 

          mikor a párduc édes illata megigézi őket.” 

          (Heinrich Seuse) 

*** 

Kutyám mentett meg az őrülettől. 

Akkor még nem tudtam, évekkel 

később értettem meg, hogy ő volt 

az. Hogy csak csendben ott lenni 

és figyelni. Sosem túl közel és nem is 

túl távol. És nem volt sem kérdés 

sem elvárás, csak a dolgok puszta 

tudomásulvétele. Ott volt és jött és 

tudta, hogy mi történik velem. És elég 

volt csak egy pillantás rá, ahogy 

visszanézett rám. Tudtuk mind a ketten 

az egészet. És tényleg csak évekkel 

később, mikor ő már a kertben, a kút 

mellett, egy tujákkal körbeültetett és 

folyami kavicsokkal lefedett 

sírban feküdt rég, akkor értettem meg, 

hogy ugyanazt csinálta, mint egy 

kínai vándorszerzetes vagy egy 

európai szent. Vagy bárki, aki tudja. 

A módszere ugyanaz volt. 

A mozdulataiban volt benne. 

Ahogy járt és ahogy állt és ahogy feküdt. 

Bár talán nem tudatosan csinálta. 

Ki tudja, talán a tiszta, egyszerű 

létezés mindig ilyen. Talán a tiszta, 

egyszerű létezés csak egyféle lehet.

 *** 

Az egyedüllétet soha nem fogom 

tudni egészen megszokni. Pedig 

tudom, hogy szükségem van rá. 

De mire belerázódom a magányba, 

addigra mindig véget is ér, és 

kezdhetem megszokni az együttlétet 

valakivel. Nélkülem történik meg minden. 

Mintha ott sem lennék. 

De ez sem volt mindig így. 

Vagy így volt, csak akkor még azt hittem, 

én is ott vagyok. De sosem voltam 

ott, soha nem voltam jelen sehol. 

Nem tudom, hol voltam az elmúlt 

huszonnyolc évben. Nem tudom, 

mit mondtam és kinek és hol 

és miért. Valami kiindulási pont 

kellene, de nincs. Valami támpont 

vagy fogódzó, de nincs. Tiszta, 

fenséges és széljárta területek, 

ezt ismételgettem magamban, 

útban fölfelé. Tiszta, fenséges és 

széljárta területek. Vajon mi az, 

ami ennyire hiányzik innen. 

Ami ennyire hiányzik belőlem. 

Hogy nincs vigasz. A kétségbeesés 

amiatt, hogy egyedül sosem fogom 

megtalálni. Megtalálni valamit, 

amiről nem tudok semmit.

Ioan-Pavel Azap: Az öreg hölgy sétája

Az öreg hölgy reggelente fogta a kutyust és sétálni ment 

A gyermekek nem köszöntik, a szomszéd szőnyeget porol odalent. 

A járda nedves, döcögve megjön a villamos, 

Nem kéri senki, ám jegyet venni csak az öreg hölgy hajlamos. 

Tele a vagon, foglaltak (mind) az ülőhelyek! 

Szemét az ablakra tapasztja, hátát megcsapja a hideg. 

A ligethez érve az öreg hölgy lassan kiszáll, megvárja, 

Míg a lépcsőről leugró kutyusnak földet ér a lába. 

Később majd visszatér s indul csendesen, 

Oda, ahonnan jött, vissza egyenesen. 

Kenéz Ferenc fordítása

Trausch Liza: Adjatok az olajotokból

" A bolondok pedig mondták az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak. Az eszesek pedig felelének, mondván: Netalán nem lenne elegendő nékünk és néktek; menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak." Máté 25,89  

A bolond szüzeknek a legkritikusabb pillanatban nem volt olajuk. Most már futnak a többiekhez: adjatok a ti olajotokból! Már nem lehet adni. Késő! Akkor már nem lehet belefogódzni sem hívő testvérbe, se anyába, se gyermekbe. Akkor már nincs olyan, hogy most segíts! Ennek a példázatnak nagyon komoly mondanivalója az olajkérdés. Az az ember, akinek nincs tele a szíve olajjal, nem fog megmaradni. A legnehezebb pillanatban elfogy a hite. A Jel 22,11 mondja: " Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is: és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is." Ez az Ige egy hatalmas pont: nincs tovább változás! Ott már nem lehet adni. Ott már senki nem adhat senkinek. Abban a pillanatban, amikor feltetszik az Emberfiának jele az égen, vége a kegyelmi időnek. Úgy lesz, mint Noé napjaiban volt, mérhetetlenül hosszú az Isten kegyelme, türelme, de egyszer vége van! Ne vesd meg az Isten hosszútűrését, amelyik téged megtérésre indít. Ha időben nem mozdulsz, Ő vet majd meg téged! Egyszer bezáratik az ajtó, és akkor hiába mondod, kéred, hogy adjatok a ti olajotokból. Most még lehet, szabad kérni. Mennyiért lehet venni? Most még ingyen. Mert Jézus megfizette az árát. Most még elfogadhatod azt a kegyelmet, amit számodra kínál. Nehogy, amikor azt hiszed, hogy elalszol a halálra, akkor ébredj majd rá arra, amit nem hittél - az örökkévalóságra.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Vankó Gergely: Kik énekre nyitjátok a szátok

Kik énekre 

nyitjátok a szátok, 

fürödjetek a csöndnek 

patakjában. 

Dalotok hallható lesz, 

bármilyen nagy 

köröttetek 

a lárma.

Hárs Ernő: Jóbot idézve

Uram, te kinyitottad előttem a világot, 

értelmet adva, hogy fokonként megragadjam 

mindazt, amit örök törvényekbe sűrítve 

a földek, a vizek s az egek rejtenek, 

egészen a végső galaktikákig. 

Érző szívet teremtettél belém, 

hogy megismerjem szeretetedet, 

és lángra gyúlva tőle, osztogassam tovább, 

családot melegítve nem hűlő parázzsal, 

a körém fonódott embertársakat. 

Nem lankadó kíváncsiságot adtál, 

mint térképet terítve kalandvágyam elé 

az ember-szellem minden alkotását, 

a toll, véső, ecset s hangok fároszait, 

melyek kifényesítik a nemlét éjjelét. 

Szemet adtál, hogy lássam a csodáid, 

fület, hogy halljam a végtelenség zenéjét, 

lábat, melyre a szépség függőkertjei vártak, 

s hogy selymes idomok édes áramütése 

rázzon meg minden rostomban – tapintást.

Most, hogy kezed súlyát érzem, Uram, 

csak arra kérlek, adj elég erőt, 

átokszó nélkül, méltón elviselnem, 

hogy visszaveszel mindent, amit adtál.

Böröndi Lajos: Festmény

Hó tömi el a halászkunyhóhoz vezető utat 

Fehéren ég a rengeteg hó a képen 

Nincs ember sehol mint az üveg a levegő 

Jég alatt alszik a hal a víz is befagy egészen 

Varjúkárogás veri fel a csendet majd elhal 

Zsákmány után szimatol a róka 

Lába nyoma csupa kriksz-kraksz ahogyan 

Jeleket ír a hóba 

Befagyott ég befagyott víz síkos 

Üveg veri vissza a fényt a tájról 

Ég a hó ahogyan felkel a Nap 

A horizont is vörösen lángol 

Aztán végigballag egy csizma a képen 

Ember van benne vállán hosszú csövű puska 

Riadalom támad nyomában s félelem 

A kicsorduló vért a vászon lassan beissza

Hárs Ernő: Visszfény

Sosem az eredendő, sosem a teljes, 

a szemtől-szembe kimondott igazság, 

csak rejtély s töredék, 

rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó 

hidegre sápadt tükröződés. 

Nap-gondolatok kihunyt parazsa, 

lidércfényként kísértő kardpengevillanás, 

ha hang, ha kép, örökké 

csak a valami által, 

közbeiktatott buktatók során 

közvetített valóság. 

Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet 

jogosan érezve tulajdonunknak, 

pedig csak egy ormótlan piramis 

sírkamrájában kaptunk lakhelyet, 

bebalzsamozott fáraók gyanánt, 

kikre titokzatos tükrök játéka folytán 

esik a kozmosz könyörületéből 

fukar, csalóka visszfény 

az igazi világból.

Szabó Lőrinc: Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, 

mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, 

hogy csillagokat hordoz nagy szemében 

s hogy büszke és dacos és rá se nézne 

oly csúnya, fekete fiúra, mint én. 

Ő csak kacag, és sóvárogva nézik 

gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, 

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, 

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most 

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat 

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, 

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, 

még a rigók is mind megrészegűltek 

s közel röpűlve a májusi lomb közt 

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Lőrinc: Titok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, 

egész tested oly idegen varázzsal 

kezdett ragyogni, mintha tűnt korok 

titkai keltek volna ujra benned, 

s az esti rét minden füve-virága 

lassan feléd fordult: uj fény felé. 

Először szótlanul csodáltuk az 

isten homlokán szálló fellegek 

szenvedélyes vörösét, majd, mikor 

elhallgattak a lombok énekes 

lakosai, melled fölé hajoltam 

s átcsapott rajtam a rémült, a boldog 

felismerés, hogy míg az alkonyat 

lobogása koszorúzta fejed: 

a szűzi Hold szállt le benned az égről 

s a buja Flóra csókol csókjaidban.

Szabó Lőrinc: Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim 

érzéketlen és gondolattalan 

sötétjét beragyogja, lobogó 

hajad uj napként körűlzuhogott 

és kebleid hullámzó tüze úgy 

átsajogtatta életem halott 

országában a dombok és hegyek 

dermedt húsát, hogy már személytelen 

erővé nőttél: koldús szemeim 

szégyenkezve és értelmetlenűl 

nézik emberen-túlról rámsütő 

nagy szemeid csodatevő hitét.

Nemes Nagy Ágnes: Madarak

Mennyi fényes, szép madár! 

Nem tudod, hogy merre száll? 

Honnan jönnek? 

- Nem tudom. 

Merre mennek? 

- Nem tudom. 

Égre, földre, vízre szállnak? 

Nádba bújnak? 

- Nem tudom.  

Mennyi fényes, szép madár! 

- Isten áldjon, 

kishugom. 

Merre mennek, 

megtudom. 

Fára mászom, vízbe úszom, 

nád bugáját 

széthuzom.  

Jaj, ne menj el, mért beszéltem, 

megfázol az őszi szélben. 

- Meg se fázom, meg se érzem, 

merre szállnak, 

megtudom, 

megtudom, 

és ha bírom, elmesélem.

Szlukovényi Katalin: Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi 

nélkülözhetőt, mint a fű, a fák, 

belenőni a nekünk rendelt térbe, 

figyelni, hogy változik a világ, 

heverni, mint a jóllakott oroszlán, 

konzervgazellát nem spájzolni be, 

nem hagyni, hogy a létet eltakarja 

a folytonos cselekvés kényszere, 

a tettet pedig a bizonygatás, a 

statisztika és a reflexió, 

csak türelmesen várni a halálra, 

és közben élvezni, hogy élni jó.

Babits Mihály: Ne mondj le semmiről

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás 

egy kis halál. Ne mondj le semmiről. 

Minden halál gyilkosság (lélekontás): 

Meghalni bűn, ne mondj le semmiről, 

Isten művét rongálja bármi rontás, 

meghalni bűn, ne mondj le semmiről: 

minden vágyad az Isten szava benned 

mutatva, hogy merre rendelte menned.   

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

Félek, hogy megtudom, a gyilkos 

hány cukorral issza kávéját, 

és megbocsátok neki.  

Félek, megismerem a szajhát, 

hogy anyját szereti, 

és megbocsátok neki.  

Félek, meglátom az ellenséget 

latrina felett guggolva, 

és nem tudom lelőni, mikor 

gyenge, és nadrágját letolja.  

Félek, hogy nem ütök soha vissza, 

hanem mosolygok, 

hogy emberré enyhítsek mindig 

egy ütéstől torz arcot.  

Félek, hogy a kedveseim 

én küldöm el, ha mennek, 

mert nem akarok áldozatot 

az én örömömnek.  

Félek, csak magammal gyűrkőzöm 

irgalom nélkül, halálig, 

hogy engem is megszánjon néha 

az a másik.

Csoóri Sándor: Ami maradt

Ami maradt, az már az örökélet: 

hamvazószerdák, nagycsütörtökök. 

Nem várok többé új föltámadásra, 

sodródó égre, amely mennydörög.   

Ablakaim boldog kertekre nyílnak, 

hegyes karókra fut a babvirág, 

kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép 

sétára hívna, vagy a túlvilág   

bozótosába. Nem, még nem megyek. 

Dacolok még kicsit az elmúlással, 

ahogy az életemmel is dacolni szoktam, 

néha jajszóval, néha fáklyalánggal.   

S ha kell, még nevetni is megtanulok 

kedvetekért, mászni cseresznyefára, 

vízen járni vagy holdfény-kötelen 

billegdélni bele az éjszakába.   

Hátha így végre megszerettek, s nevemért 

még hazát is vehettek magatoknak, szegény 

szegények, akiket csupán 

a hajnalok rigói vigasztalnak.   

Élek, könnyülök, lassan fény leszek, 

boldog kertekre bízom rá magam: 

babvirágra, mályvára, nefelejcsre, 

ők tudják jobban, merre visz utam.

Anne Carson: Isten keze munkája

Istent legjobban úgy sértheted meg, 

ha egyediséged, amin annyit 

dolgozott, tönkreteszed.

 Fenyvesi Orsolya fordítása

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett: 17.szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő 

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: 

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző 

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.  

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, 

és virágai fényét magába rejtve hordja, 

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten 

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.  

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, 

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, 

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,  

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, 

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, 

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.  

Somlyó György fordítása

Zelk Zoltán: Alkalmi vers

Ha olvasom a hírt, 

hogy meghalt D., aki 

minden nap rám köszönt a Váci úton, 

ha olvasom a hírt, 

hogy eltemették F.-et, 

kit oly nagyon kifosztottak az évek, 

hogy nem maradt már senkije, csupán 

az emberiség volt az ismerőse, 

aki, ha kávéját kiitta, 

újsággal a kezében 

az asztalomhoz ült, 

megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok, 

merre fordulnak majd 

a világ dolgai? 

Bevallom én, ha röstellni való is, 

nem rájuk gondolok, 

nem a kézre, mely ha tört ívvel is, 

de mozdult még, de kalapot emelt, 

s nem a füstmarta, pergamantszínű 

szóra, mely “Hogy vagy?”, arcomba hajolt, 

halálhírükre én ily régimódi, 

sárgult gondokkal felelek csupán: 

Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul 

cellámban a magány… 

s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz, 

a nyüzsgő utcán senki se köszönt, 

csak bámulnak rám, iszonyodva nézik, 

hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel 

megyek köztük, és szörnyű fehér bottal 

kopogtatom a szörnyű falakat…  

Ágoston Dániel: Pipacs

Ó, mily’ vak világ! 

Nem látja, hogy a pipacs 

neki virágzik.   

Szentmihályi Szabó Péter: Rendületlen levél, talánokkal

Sokat gondoltam rád. Kissé közhelyes, tudom. 

De igaz. Legtöbbször este hívtalak fel, 

néha hosszan hagytam kicsöngeni, 

máskor meg gyorsan letettem: féltem nagyon, 

más veszi fel. És talán jobb is volt ez így, 

mert mit is mondhattam volna ennyi idő 

után, amit csak azért hagytam elfolyni vakmerően, 

hogy ne érhessen vád, rádrontok egyhamar, 

aztán majd elhagylak, mint ki jól végezte 

dolgát. Én két évig vártam tehát, hogy nyugodt 

lehess, és én is nyugodt lehessek, igaz volt az, 

amit már akkor tudtam, amikor tudtad, amit 

én tudok, szavak nélkül is. Sokat szenvedtem azóta, 

(talán elhiszed), mert mindenért fizetni kell, 

és sokszor megbántam már a gyávaságom. 

A telefon pedig csak csöngött, és néha már 

azt gondoltam, külföldön vagy, máskor, hogy 

talán meghaltál, vagy talán megházasodtál, 

ami szinte ugyanaz, mert mindenben van 

valami időtényező, amely szerint lehet két évig 

várni, de nem feltétlenül tizenkettőig,

mert fárad az emberi akarat is, és 

nemcsak az ész, a szív is öregszik. 

Kissé zavart céltudatosságod és 

absztinenciád – ahogyan ott ittad az üdítőt – 

meg tudsz-e érteni ilyen előjelekkel? De éppen 

ez vigasztal: én, aki végig botladoztam 

életem, talán tőled kapom meg 

a feloldozást. Mert világok omlottak bennem 

össze, és persze épültek újak is, 

nehéz lesz ott majd elmondani mindent, 

veled szemben ülve két szünet között, 

mit mondhatna Yorick a Színészkirálynőnek? 

De mégis – talán sokat. Talán mindent. 

Nem is Yorick, talán csak Hamlet. 

(Mennyi talán, szeretnék biztosabbra menni, 

és mégis boldoggá tesz ez a reszketés, 

ez az igazi kéjenc élvezete: két évnyi csönd, 

két évnyi önkéntes rabság után – 

ez már alig fokozható. Emlékszel, egyszer 

ültünk egymással szemben egy étteremben, 

talán (már megint talán?) férfiasabb voltál 

a kelleténél, mert férfias vagy, ha lelkesedsz, 

és ha felháborodsz, én pedig hiú vagyok, 

szeretném, ha néha csak rám figyelnél, 

és elhinnéd nekem, félkézzel is lehet 

nagy dolgokat teremteni (vagy csakis félkézzel?) 

és akkor a másik kezed rám is bízhatnád talán, 

mert ring, ring még a tenger rendületlenül.   

Zelk Zoltán: Téli falevél

Itt lengek, ringok még a fán. 

Olykor még nap is süt reám. 

Ha szél fúj, meg-megremegek 

s testvéreim, a levelek 

búsan repülnek már tova 

és vissza nem térnek soha. 

Már itt a tél, már itt a köd 

s tán hó szitál a hegy fölött, 

de: még az ágon lengek én, 

magányosan, mint a remény…  

Pardi Anna: Volt egyszer egy ifjúság

Volt egyszer egy ifjúság. Múzeumi ütközet. 

Opus és cirkuláció. Látod, ifjan mennyi minden 

ért. Elmúlt a testi melegség igénye, az égi 

melegség járja át hőkezelt szíved heves, 

fegyelmezett ámenekkel.  

Volt egyszer egy ifjúság. Rettenetes súrlódások, 

ki tudja, hogy milyen legyek. Hasadt patákkal 

hasadt utak rohantak le, fantomképek a kényszeres 

ok-okozatok ördögén. A renitens, alvilági atomok 

renddé cirkuláltak mára már.  

Volt egyszer egy ifjúság. A zöldfülü várta, 

hogy zöldágra vergődjön benne az idő. S lett 

belőle dísz nélküli gally csontváz. Naturális 

opus. Tört idők egysége oly varázsgömbben, 

mi a szentháromságtól négyzetben forog.  

Volt egyszer egy ifjúság. A lefektetett textus 

fontosabb, mint a lefektetett férfi, vagy nő; - kinek, 

kinek. Légy androgün. Mindkét nem problémáját 

sebzetten ismerő, ki egyikkel sem él. Tudja már, 

aki Halandó, azt csak a Halhatatlan szeretheti 

Halhatatlanul.   

Pilinszky János: Summa

Ki üdvözűlten porladok a földben, 

Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Kántor Péter: Egy fiatal párra

Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, 

még a születésem előtti időkből, 

nem a nagymamákról, nagypapákról, 

nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, 

hanem huszonéves anyámról és apámról, 

közös életük kezdetéről, 

úgy néztem azt a fiatal párt, 

mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. 

Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! 

És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, 

sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, 

ahonnan örökre kiűzettem, 

ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, 

s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, 

folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. 

Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, 

s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük. 

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet, 

míg nyílik a szám, 

dicsérem a Földet, 

a Földet és annak ostoba és bölcs 

lakóit, 

ostobák és bölcsek között is 

jó itt. 

Szép a virradat és szép az alkony, 

jó, ha szélben pirul az arcom, 

akár a gyümölcsök, 

célt sem tudva, 

s ha lehetne, megszületnék 

újra. 

Pedig a gazság 

s az igazság 

libikókája igencsak billeg, 

ma jót eszünk és bízunk, 

holnap gyász eszi szívünket, 

szúrnak a percek tűlevelei, 

de hálát adok minden napért, 

s ha jön az az óra, 

sajnálkozni fogok bizony, 

hogy létem burkába 

csak ennyi fért.

Gergely Ágnes: Ábel üvölt

…zuhatagban a gyom vagy a nád: a lélek sorsa se jobb. Swinburne 

Amikor útnak indult az idő 

a szellem s az élet előtt, 

még nem hallhatta a világ, 

hogy Ábel a kertben üvölt. 

Mi volt ez a hang? csak félelem? 

vagy kénytelen felismerés, 

hogy egyszerre minden abbamarad, 

s ki melléd szegődik, a mélybe néz? 

Félholttá tesz majd a zuhanás, 

s benned a csillagtalan ég 

úgy marad fenn, hogy érzékeled, 

van erőd a halálra még. 

Van erőd az életre még, 

a hold alatt a táj inog. 

Szemed az éj nem oltja ki, 

nem oltják ki a Káinok. 

2015. január 1. 

Petőcz András: Zárójelvers op. 99.

((       A zárójel, miként a koporsó: fekszik bent a Mozdulatlan Öreg,  

         nem kiabál, és nem is vitatkozik. Megőrzi őt a Kicsi Kis Létező,  

         megőrzi, avagy felemeli őt, fel, fel az égig, ismeretlen magasságba, 

4       a hegycsúcsok fölé, de a házak fölé szinte bizonyosan.  

         Ki az, aki elfogad engem? Ki az, aki felmutat engem, győztesként  

         akár, fel, mind-mind a végtelen Világnak? Szavaimból ki fon majd 

         koszorút, kinek illesztenek a koszorúból koronát az ő homlokára? 

8       Olyan sok halál tenyészik körülöttünk, annyi fogcsikorgató akarat, 

         a gyűlöletből és a haragból felhőkarcolókat lehetne építeni, ezernyi  

         tornyot, bazalt talpú hidakat, ha lennének közös elszánások --- 

11     Olyan sok halál. Nem üzenek senkinek jobb hétköznapokat, csak  

         a Kicsi Kis Létezőre emlékezem: a nyakamban ül,  

         szaladunk bele az őszi falevél-zuhatagba. És ebben 

14     a futásban nincsen szomorúság, csak öröm van: boldogság, szinte --- )) 

Pilinszky János: Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el, 

és nem történt meg, holott elkövettem.

Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – 

s a házakban nem lakik senki. 

Fákat ültet körém a képzelődés – 

s a fáknak nem támaszkodik senki. 

Gyerekkoromból egy fekete kutya 

szaglászgat erre, habos a szája széle, 

fölnéz az égre 

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. 

* 

Nevetnem kell ezen a buta magányon, 

mint egy kitalált állatfajon, 

nem ezért születtem én a világra, 

nevetnem kell hát magamon. 

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! 

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. 

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap 

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. 

* 

Szükségem van az ifjúságra, 

mint útlevélre az utazónak; 

szükségem van a kezetekre, 

hogy minden magányt leromboljak; 

a szátokra, hogy a megromlott 

igazságokat porba köpjem – 

elvész a föld, ha nem élhetek 

boldogítóan s vakmerően. 

* 

Utak röppennek el szemem előtt, 

mint éjjel fénycsóvás bogárkák – 

El kell indulni minden útra, 

az embert minden úton várják. 

Nincs halálos érv a maradásra, 

csak a találkozásra s a kalandra – 

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, 

záporozzatok tavaszt a magasba!

Csoóri Sándor: Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál, 

csőréről vízgyöngy cseppen. 

Fejét kapkodva nézi, 

nincs-e veszély 

a közelben. 

Nád zörren? Emberi hang szól? 

Sejtelmek szirénáznak? 

Bukik a vízbe vissza, 

mélyére halott homálynak. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

minthogyha gyönyörűség 

s testi kéj volna a fürge, 

izgatott menekülés. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

mintha a gyávasága 

lenne a harc: az ős-sors 

fordított lázadása. – 

Riadt madár, 

te menekülő, 

be irigyeltek rég: 

szöktem én is az élet elől, 

de nem volt menedék. 

Nem volt kék csöndű víz, 

nem volt halszagú mély 

s reám a küzdelem maradt, 

a folytonos veszély. 

Maradt a szembefordulás 

mindennel, ami van, 

hogy az eljövő jónak így 

megtarthassam magam. 

Lehet, hogy szép dacom, 

az is csak gyengeség, 

de hát ember vagyok: 

nincs másban menedék.

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 

kutatom magamban, 

a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom. 

A test és a lélek csak addig egy, 

míg el nem választja őket 

egymástól a halál, 

mely ott van minden eddigi jelenben, 

és bennem is vigyázzban áll. 

Hirosimában, ha valaki 

farúddal üti meg a parki harangot, 

annak hangja összeköt a jelennel 

minden volt és lesz pillanatot, 

még akkor is, ha az erő, 

mellyel ezt a gondolatot gondolom, 

pusztán transzcendencia, 

ellentétben áll azzal, 

amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 

Az örökkévalóságban szorongok.

Fekete István

" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."  

  

Szlukovényi Katalin: Az otthon melege

Amikor folyton elromlott a fűtés, 

és féltérden állva mutattad, hogy lehet 

benyúlni fakanállal a bojlerbe alulról, 

merre keressük a helyet, ahol a drótok 

érintkeznek, illetve most épp nem, 

azért is kell a szerszám, amivel 

gyöngéden és mégis határozottan 

eltalálhatjuk az érzékeny pontot 

– összességében romantikusabb volt, 

mint amikor megkérted a kezem. 

Éppen a konyha padlóján hasaltál 

totál kiütve a válásod után, 

és egy fakanállal próbáltad kikotorni 

az exeddel közös konyhaszekrény 

alól a nemtudommit a mocsokból, 

és én kérdeztem, hogy mégis mire várunk, 

te meg, hogy jó, leszel a feleségem, 

és tudom én, hogy ezt nem kellene 

kibeszélnem, velem se egyszerű az élet, 

de hát ott nem kezdődött el, ami 

ma is tart, hol, hová, mégiscsak össze, 

hiszen cirkulál ismét a meleg víz, 

s gyöngéden és mégis határozottan 

mindent megint a helyére rakunk.

Szlukovényi Katalin: Most

Ebédet főzök, fölajánlod, 

hogy felaprítod a petrezselymet, 

mondom, hogy jó, erre kimész, 

és tovább pakolászod a papírjaidat, 

negyedórával később utánad megyek, 

hogy arról volt szó, hogy fölaprítod 

a petrezselymet, mondod, hogy jó, 

visszamegyek a cigánypecsenyéhez, 

amíg sül, befejezem a mosogatást, 

úgy tíz perc múlva jössz fölaprítani 

a petrezselymet, mondom, kösz, már nem kell,

akkor kellett volna, amikor megbeszéltük, 

a főzésnek ideje van, ritmusa, szerinted meg 

az a gond, hogy nem mondtam, hogy most kell, 

mondom, akkor ezt most tisztázzuk végleg: 

MINDIG úgy értem, hogy MOST, 

a nők mindig is úgy értették, az anyám is 

ezért vált el az apámtól, mert nem győzte kivárni, 

amíg elmosogat, vagy megfürdet engem, 

végül jobban járt, ha megcsinálta maga, 

úgyhogy a jövőben, ha bármire megkérlek, 

mondjuk hogy fürdesd meg a gyereket, 

úgy fogom érteni, hogy MOST, akkor is, 

ha ezt külön nem teszem hozzá, a nyelv 

mindig tele volt kifejtetlen elemekkel, 

ha mindig mindent ki akarnál fejteni, 

még reggeli előtt kihalna az emberiség, most 

már te is begurulsz, hogy szóból ért az ember, 

ha azt akarom, hogy most, akkor mondjam azt, 

hogy most, ne terheljem rád az egész 

felelősséget, igenis, vegyem a fáradságot, 

és mondjam, hogy MOST, különben vethetek 

magamra, ha nem lesz időben megfürdetve 

a petrezselyem vagy fölaprítva a gyerek.

Szlukovényi Katalin: Összhang

Csak azt szerettem volna elmondani neked, 

amit az ablakból láttam ma délután 

az utca túlfelén, a tetőtér-beépítésen; 

gigantikus daru meredt a négyemeletes 

házak fölé, két szaki dolgozott vele: 

a darukezelő fönn a kocsi tetején, 

egy üvegfülkében, ahonnan pont nem látni le 

az utcaszintre, ahol meg a kollégája állt, 

pocakos, kopasz, ötvenes fickó, kezében 

rádiótelefonnal, ő volt alul, és mégis 

ő irányította a műveletet; a háztetőn 

törmelékkel telepakolt csille odafönn 

végigfutott a sínen, majd megtorpant 

a homlokzaton éppen túl, a járda fölött

egy lélegzet-visszafojtott pillanatra, 

aztán elindult lefelé, vigyázva, de mégis 

jó ütemben, az összeszorított, brutális 

vasmarokban több mázsa apró, szürke kő; 

ahogy közeledett az utcán álló konténer felé, 

lelassított, hogy pontosan betaláljon, 

a lenti fickó pedig gyöngéd és precíz 

mozdulatokkal, mint egy rutinos kéjnő, 

igazította a konténer fölé, előbb szavakkal, 

aztán kézzel simogatta végig a vasat, 

a szűk konténer pereméhez érve a csille 

egy pillanatra megállt, mintegy bemérte 

a jó szöget, erőt gyűjtött az utolsó lökéshez, 

aztán behatolt, és kiengedte terhét; 

miután végzett, a lenti szaki eligazgatta, 

még egyszer végigcirógatta a csillét 

búcsúzóul, az pedig lassan elindult fölfelé, 

megkönnyebbülve, készen az újabb körre; 

én meg lenyűgözve bámultam őket, micsoda 

összeszokott páros; hát csak ezt szerettem volna.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy, 

                       beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba, 

lábadhoz, utolsó szavam.   

Csoóri Sándor: Októbervégi este

Szép, hideg este van. 

Most gyújtja meg a csősz 

a letarolt, száraz kukoricatáblát. 

És elindulnak lassan a tüzek 

a Duna felé, 

mint amikor földigérő, sárga ruhádban 

bálba indultál te is. 

Hegedű, dob, klarinét sehol. 

csak valami hang suhog, súrlódik 

fölöttem az estben, 

mintha rámhagyott, 

nehéz hajadat 

most vonszolnák felhők mögé 

éteri vadlibák. 

Megállnak a neszre 

az őzek is hallgatózni. 

Kitágult szemükön csakugyan te 

vonulsz át. Most sétálsz ki 

a kórházból végleg, álruhában, 

és a halált most hagyod ott 

magad helyett az ágyon. 

Nincs tó előtted, nincs kő, 

nincs vihar, ijesztő birsalmahegy 

a temető felé kanyarodó úton. 

Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt, 

mint gyújtatlan gyertyák között 

a katáng-szemű, idegbeteg asszony, 

aki ha közeledett is-távolodott. 

Szép, hideg este van. 

Kristályos, kék, októbervégi este. 

Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől 

megriadt fácánok szeme a dombtetőről. 

Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben. 

Behúzódom alája dideregni.

Acsai Roland: Ostend

Egy idős férfi érkezett a tengerpartra. 

A hullámok dörejétől alig hallottad 

Meg hangom, amikor felhívtam 

Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd 

Gondosan felhajtotta nadrágszárát.  

Először azt hittem, a februári tengerbe 

Gyalogol – lábai fehér halcsontok –, 

De ehelyett hegyes térdét a homokba 

Fúrva keresztet vetett, majd 

Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.  

Hajad vörös hínárjába gabalyodva 

Figyeltem a térdeplő férfit, ahogy 

A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –  

Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.   

Szigeti Lajos: Vénség

Emlékein mereng, 

éjjel kikecmereg, 

gyújt egy kis világot, 

köhécsel, harákol, 

gyógyszer után kapkod, 

nagyothall, kész vakfolt, 

csak tesz-vesz, rakosgat, 

csipeget, kortyolgat, 

tisztába tett gyerek, 

nem repes, csak remeg, 

magában beszélget, 

hogy micsoda élet 

súlyától rokkant meg, 

oly egyedül van, lesz, 

mint végítéletkor, 

bevall mindent, meggyón, 

fél lábbal a sírban 

Isten előtt színt vall.    

Simon András

Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. 

Anna Kamienska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából. 

Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak, 

Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával, 

A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.   

Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait. 

Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.   

Dabi Istán fordítása

Csákváry Zoltán: Újévi imádság

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 

Csillagok közt és bányák mély ölén, 

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 

Madárdalban és kis gyermek szemén. 

Ki igazgatod sorsok fordulását, 

Romokból építsz boldog holnapot, 

Hozzád küldjük ma szívünk imádságát 

Uram, ne hagyd el árva magyarod!  

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak 

A mélységből kiáltva szent neved. 

Megváltást váró rongyos rabjaidnak 

Add meg, Uram, a napi kenyeret. 

Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek, 

Kiknél az éhség elsőnek kopog, 

Mert áldásodból csak akkor ehetnek, 

Ha a zsarnok vérebje jóllakott.  

Takard be őket tél hidege ellen! 

Hozz sebeikre enyhe gyógyulást! 

Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel 

Bő szüretet és gazdag aratást! 

Légy velük, akik verejtékben ázva 

Az új Bábelhez hordják a követ, 

S mentse meg őket irgalmad csodája, 

Amikor a torony mindent eltemet.  

Minden áldásod, amit nékünk szántál 

Oszd ki közöttünk az újév során, 

Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán 

Élőket köszöntsön a napsugár. 

Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek, 

Keresztre verték, adj hozzá erőt. 

Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél 

Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.  

Vezesd őket, hogy soha, soha többé 

El ne tévelyedjen a mi nemzetünk. 

Légy velük, Uram, most és mindörökké, 

Akkor is, mikor mi már nem leszünk. 

Akkor is, mikor jő a boldog holnap, 

S parányi sorsunk emléke sem él, 

Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad, 

Szívünk porával messze szállt a szél.  

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 

Csillagok közt és bányák mély ölén, 

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 

Madárdalban és kis gyermek szemén, 

Ki igazgatod sorsok fordulását, 

Uram, ne hagyd el árva magyarod, 

Hallgasd meg szívünk újévi imáját, 

És legyen minden úgy, mint akarod.

2021

 

Békés, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!