s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
*
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
*
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
*
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák –
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése