hogy meghalt D., aki
minden nap rám köszönt a Váci úton,
ha olvasom a hírt,
hogy eltemették F.-et,
kit oly nagyon kifosztottak az évek,
hogy nem maradt már senkije, csupán
az emberiség volt az ismerőse,
aki, ha kávéját kiitta,
újsággal a kezében
az asztalomhoz ült,
megkérdezni, hogy én ugyan mit szólok,
merre fordulnak majd
a világ dolgai?
Bevallom én, ha röstellni való is,
nem rájuk gondolok,
nem a kézre, mely ha tört ívvel is,
de mozdult még, de kalapot emelt,
s nem a füstmarta, pergamantszínű
szóra, mely “Hogy vagy?”, arcomba hajolt,
halálhírükre én ily régimódi,
sárgult gondokkal felelek csupán:
Szűkül a cella, szűkül, s egyre tágul
cellámban a magány…
s hogy: Holnap nem ül senki asztalomhoz,
a nyüzsgő utcán senki se köszönt,
csak bámulnak rám, iszonyodva nézik,
hogy látó szemmel, zsebrevágott kézzel
megyek köztük, és szörnyű fehér bottal
kopogtatom a szörnyű falakat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése