Bella István: Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István: És mégis

Megalázva és meggyötörve, 

véres fejjel, széthasadt szájjal, 

szégyennel, hogy bújnék a földbe,

és mégis: csodával, csodával,

kéne már meghalni örökre,

angyali helyett emberi szárnnyal, 

– csak te szeress, ne hagyj a földben, 

támassz föl, egyetlen pillantással. 

Tudom: bűnös vagy, s bűnös én is, 

s mert bűneim javát megettem, 

holnap beomlik bennem az ég is, 

majd te éggé leszel fölöttem, 

Te, örök rög, fekete fény és 

Földnap, éltetsz felejthetetlen.

Biblia

" Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy..." 

Zsoltár 23. 4/a

Gyurkovics Tibor: Ne sírj!

Tudod, 

hogy mind meghal az ember. 

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. 

Van, ami megtörténik egyszer, 

van, ami sohasem.

Weöres Sándor: Őszi melódia

Hüvös és öreg az este. 

Remeg a venyige teste. 

Elhull a szüreti ének. 

Kuckóba bujnak a vének. 

Ködben a templom dombja, 

villog a torony gombja, 

gyors záporok sötéten 

szaladnak át a réten. 

Elhull a nyári ének, 

elbujnak már a vének, 

hüvös az árny, az este, 

csörög a cserje teste. 

Az ember szíve kivásik. 

Egyik nyár, akár a másik. 

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. 

Lyukas és fagyos az emlék. 

A fákon piros láz van. 

Lányok sírnak a házban. 

Hol a szádról a festék? 

kékre csipik az esték. 

Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, 

nem marad semmi emlék, 

az ember szíve vásik, 

egyik nyár, mint a másik. 

Megcsörren a cserje kontya. 

Kolompol az ősz kolompja. 

A dér a kökényt megeste. 

Hüvös és öreg az este.

Juhász Gyula: Zene

David Garrett

***

Az ember, amíg fiatal, erős, 

Úgy véli, hogy egész nagy zenekar 

Van a szívében, kürtök és dobok, 

Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák 

És mind az élet örömét, a szépség, 

A jóság és igazság himnuszát 

Ujjongják viharozva és vidáman. 

Nem veszi észre, hogy a jó zenészek 

Lassacskán szépen elhallgatnak és 

Elszöknek egyenkint egy más vidékre. 

Nem veszi észre, hogy fekete posztó 

Jön a dobokra és hogy elrekednek 

A trombiták s a száguldó ütem 

Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon 

Magában áll az utolsó zenész 

S tört hangszerén egy hang sír elhalón 

Mintegy segítségért kiáltva égre, 

Majd csak susog és elnémul örökre 

A bánat.   

Képes Géza: A Bartók Béla-tanulócsoport tagjainak

Az élet néha ízetlen, fanyar, 

sőt sokszor keserű is - 

De rádvillan egy mosoly - felkavar 

s oldódik a keserű íz; 

elég egyetlen mozdulat, 

tekintet - egy szó, semmi több 

s örülsz már... Pár pillanatra csak? 

De ez a pillanat - örök.   

Rab Zsuzsa: Vasárnapi vigasztaló

Másképp magad nem védheted — 

szeresd meg ellenségedet: 

kongó szobád kazánfalát, 

a sokfelé tört éjszakát, 

tikkasztó Halálvölgyedet: 

a társnélküli ünnepet. 

Ha mint polip-kar, fojtogat, 

add meg neki lágy torkodat, 

szorítsd szívedre, úgy öleld, 

s ellágyul, ölni elfelejt.   

Meg kell magadat védened — 

szeresd meg ellenségedet: 

hűvös gyűretlen vánkosod, 

az őgyelgő vasárnapot. 

Meg lehet szokni azt nagyon: 

az egy-csészét az asztalon, 

az egyszem lámpa fénykörét — 

világot rajzolhat köréd.   

Gyűrűző, tengermélyi csend. 

Rég a telefonod se cseng. 

Mit bámulod? Jó lenne-e, 

ha most vadul fölzengene, 

s zuhintana szívedre, mint 

pörölyt, valami szörnyű hírt?   

Szeresd meg ellenségedet: 

örök-nyitott bőröndödet, 

repülőterek tenyerét — 

hol felhajít, hol nyúl feléd — 

a sínzengést, a szállodát, 

a ma kék, holnap zöld szobát,   

hideg és tiszta csendedet — 

szeresd meg ellenségedet, 

ha torkod markolássza is, 

de oltalom, de bástya is, 

hol arcodat levetheted, 

homlokodat leejtheted, 

hol nem kell szégyellned magad: 

mondd csak, mondd! Tanú nem marad.   

Meg kell magadat védened. 

Meg kell magadat védened.

A nap gondolata

Ha Isten valamit megtagad tőlünk, vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.   

Battai Detre István: check out

Néztem, ahogy távolodsz. 

A reptérre vezető aszfaltúton 

befoltozott repedések 

és a zötyögésen átszűrődő szívdobogás. 

Mintha egyenlően elosztott kátyúkon át 

utaznánk. 

Ágoston azt írja, hogy ha minden elnémul, 

akkor hallhatod Istent. 

Friss hó ropogását, liftaknák zúgását, 

a hidegben konzerválódik a póz. 

Amiben elváltunk, 

ahogyan én 

fordulok el először. 

Csend van, a tavasz előtti feltámadásé. 

Egy kis halál a szád szélén. 

Végigfutok a repedéseken, 

amiket magam mögött hagytunk. 

Battai Detre István: Itt ragadt birtokjelzések

A kalaptartón felejtett 

töviskoszorút nem vetted észre, 

pedig hetek óta ott van. 

A kilincsért nyúltál, 

ahogyan varjak rugaszkodnak el 

a földtől, elegánsan, 

a közeledő villamos elől. 

Ez a sínpár  – 

ahogyan az összes 

párhuzamos, 

széttart vagy összeér, 

attól függ, a szoba 

melyik pontjából nézem. 

A Moszkva térre 

képzelem magunkat. 

Vagy inkább a teret, körénk. 

Mérnöki műhiba, 

de ott sokszor olyan, 

mintha nem lenne idő. 

Ha nem mondok semmit, 

nincs, amire ne válaszolj. 

Körbebetonozott fák agóniája. 

Van bálnadal, méhtánc, 

én meg már kifogytam a hogyanokból. 

Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd, 

akkor jó sétálni. 

Járom az utcát, 

belesek az ablakokon. 

Az emberek odabenn 

úgy mozognak az ablak mögött, 

mint halak az akváriumban, 

ha felgyújtjuk benne a lámpát.     

Mikor egész sötét lesz,

jó beúszni 

a saját akváriumomba. 

Valaki mondja: Szervusz. 

Hol jártál? 

És felelek: Csak úgy sétáltam.     

És arra gondolok, hogy most én is 

hal vagyok a kivilágított tartályban, 

és azokra gondolok, akik belesnek, 

akiknek nincs fénytartályuk, 

ahol melegedjenek. 

Mind a rókákra és a nyulakra, 

és otthontalan macskákra 

és emberekre.         

Rab Zsuzsa: Jön majd

Jön majd a jó öregség. 

Nagykendős nyári esték,  

Megőrzött sárga vásznak, 

Tej és kenyér. Alázat.  

Csöndes borozgatások. 

Szekrényben motozgatások.  

Örökbefogadott macskák. 

Szédelgő, nagy szabadság.  

Arc: sárga, ráncos alma. 

Poros tükrök nyugalma.  

Mosolygó, szép halottak. 

Vagy élnek még? Kopognak.  

Régi, holdfényben úszó 

kisváros. Hegedűszó…  

Lét és nemlét határa. 

Tabletták. Kamilla-pára.  

Kényelmes-puhára vásott 

öreg ruhák, szokások.  

Jön majd a jó öregség…  

Idő! Kegyelmet! 

Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!  

Láttam már öregasszony 

föltakart, 

letarolt, 

iszonyú testét!

Földeáki-Horváth Anna: Relativitás

A kövérnek fáj a hája,  

Soványnak sír a bordája.  

Magánya fáj magtalannak,  

Családja a csalárd papnak.  

Vágynék látni, szól a vak,  

A látó meg tapogat.   

Szegénynek fáj nincstelenség,  

Gazdagnak nincs kincse elég.  

Öregember élni akar:  

Bár lehetnék még fiatal!  

Ifjú pedig kesereg,  

Hogy miért nem öregebb!   

Mindig arra vágyunk, mi nincs.  

Kívánságunk ezer bilincs.  

Mi nekem jó, neked teher,  

Igazságot ki dönthet el?  

Megítélni bizony bajos,  

Mert itt minden viszonylagos.

Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind...

Csomagold be mind, ami volt, ami régen 

volt, ami édes, mind csomagold be, 

ami több, mint játék, szerelem, több, mint 

élet is, a kincseim csomagold be, 

régi szavam, az aranyt, kevélyen 

lengő rímeim, melyekkel magasan 

röpültem a többi fölött s ékes igéim, 

mind-mind csomagold a batyúba, 

abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak, 

hogy hősi-igazul járjak egyedül, 

egyszerű ember az egyszerű földön 

s meztelenül legyek, amint megszülettem, 

meztelenül legyek, amint meghalok.  

Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel 

hatalmas hang kiabál újra belőlem. 

Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem, 

nem illik hozzá az ifjúi parádé. 

Ugyse soká tart már számomra e földi 

vándorlás, tiz évig, vagy húsz évig, aztán 

elromlik a test, mely zárja hüvelyében

lelkemet és egészen lélek leszek. Adj hát 

vetkőzni most erőt, érezni e kevés 

időre magamat s a világot, te nagy 

igazság, szeretet s még nagyobb igazság, 

fájdalom. Te adj a szememre könnyet, 

mert könny nélkül én nem-látó vak vagyok.

Révész Szilvia: Mit teszel, ha nem szeretnek?

    

„Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje…” (1Sám.1:6)     

Ismered azt az érzést, hogy valaki nem szeret, és fogalmad sincs miért? Nem bántottad meg, nem tettél semmi rosszat ellene, ő mégis folyton érezteti, hogy valami nincs rendben veled. Talán azt is megpróbáltad, hogy tisztázd vele a dolgokat, s még az is lehet, hogy ez csak rontott a helyzeten, további bonyodalmakat szült. Az is fájdalmas, ha valaki átnéz rajtad, semmibe veszi a jelenléted, elutasítja a közeledésedet. De még nehezebb, ha az ellenérzéseinek hangot is ad, és aktívan nehezíti meg az életedet.  

Hogyan reagálsz, ha nem szeretnek, ha elutasítanak, piszkálnak, bosszantanak?  

Hogyan reagálsz, amikor valaki olyan van a közeledben, aki sikeresebb, ügyesebb, népszerűbb, szebb nálad - olyan, akinek megvan az az áldás, amire te régóta vársz?  

Az ember ösztönös válasza a harag, az irigység, féltékenység vagy az elutasítottság, visszavonulás, netán a magyarázkodás. Mert nehéz közömbösnek maradni, ha igazságtalanság ér, nehéz megérteni, hogy miért nem mi, miért a másik…  

Anna meddő volt. Régóta vágyott egy gyermekre, de Isten bezárta a méhét. Asszonytársának, Peninnának voltak gyermekei, ami önmagában nem lehetett könnyű Annának. Vetélytársa ráadásul bosszantotta is őt. Nem érte be azzal, hogy a másik eleve alulmaradt az összevetésben, mindent megtett azért, hogy megnehezítse, megkeserítse az életét. Hogy felingerelje. Talán a te Peninnádat is zavarja, hogy a nyugalmad zavarja, a számára ismeretlen békességed, reménységed. Talán ő arra vágyik, ami neked van, ami meglehet nem egy anyagiakban mérhető, kézzel fogható érték, hanem a szív elrejtette kincse. Talán ő se tudja, hogy ez készteti arra, hogy felingereljen. Talán egész más áll a háttérben. De nem is az a lényeg, hogy mi az indok, van-e a helyzetre magyarázat. A kérdés az, hogy te mit teszel, hogyan reagálsz ebben a helyzetben?  

Megharagszol, visszatámadsz, véded magad? Megszomorodsz, bezárkózol, visszavonulsz? Gyötrődsz a dolgon, próbálsz a kedvében járni, küzdesz a szeretetéért? Vagy ahogy Anna is tette: imádkozol?

 Imádság:     

Uram, te látod a helyzetemet. Látod azt a keserűséget, fájdalmat, amit ez az ember nekem okoz. Látod, hogy tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. Bocsásd meg, ha rosszul reagáltam. Szeretném most átadni neked ezt az embert. Áldd meg őt, és Annához hasonlóan emlékezz meg rólam is ma!  

Sebestény-Jáger Orsolya: Hazafelé

Eliramlottak az évek, 

mint a hajnali gyors az ablak alatt, 

mint megárvult háztetőről szállnak el 

ősszel az útra kéredzkedő madarak. 

És számolgatnánk időnk visszatekintve, 

de markunkból mindez csöndesen kipereg, 

mint áttetsző homokóra mélyén 

a súlytalan lehulló homokszemek. 

S én mégis remélem: az utat 

egykor aranybarnán szegélyező fák, 

egészen a csillagokig visznek,  

s azután, majd hazavisznek Hozzád.

Mesterházi Mónika Könnyű, nehéz, könnyű

Könnyű úgy tapintatosnak lenni, 

ha az egész egyáltalán nem érdekel.  

Könnyű úgy nem faggatózni, 

ha nem vagyok kíváncsi senkire.  

Könnyű úgy nem beleszólni mások életébe,  

ha mások életéről semmit nem gondolok. 

Ha csak annyit gondolok az életükről,  

amennyit mondanak, amennyit mutatnak. 

Könnyű úgy elfogulatlannak lenni, 

ha megvagyok nélkülük, ha  

mindenkit fel tudok címkézni.   

Igen. Tapintatlan voltál, faggatóztál, 

beleszóltál, elfogultan. Gondoltál róla 

valamit, és mondtad. Én meg igyekeztem 

keveset mutatni. Az volt a mélypont, 

felnőttkorom legelején. Aztán évekig 

titkolóztam. A részleteket nem ismerted,  

teljes féltékenységeddel mégis  

tudtad az egészet. Jobban, mint bárki más. 

Rossz helyre tájoltad, mintha tőled 

vennék el valamit. Ezért tompítotam,  

miattad is, nemcsak önvédelemből. Később 

egyre kevésbé.                           

                                             Aztán a sötét év, 

közös kétségbeesésünkben 

mind többet beszéltünk.  

Szerettél és szerettelek, és talán 

soha nem mondtuk ki, soha nem 

léptük át félszegség korlátait. 

És amikor ott feküdtél, ki tudja, milyen 

tudatállapotban, csővel a szádban, 

akkor is csak úgy mondtam: szeretünk.   

És soha nem felelhetsz már semmit,  

csak a hirtelen hiányoddal, az elvett 

figyelmeddel, elmozdított tanúm.  

*  

De: máshogy se könnyű. Nem ez az egy 

ellentét van. Bár te ebben éltél.  

Ha fontos, az a nehéz. Akkor is 

csak tehetetlen kívülálló lehetsz,  

mert a másik ember sohasem a tiéd. 

A tapintat pedig nem hazugság. 

 Életem második felében, amikor élt 

az izzás, ahol a féltékenység értelmezhető,  

ezeket tanultam meg, mostanra teljesen  

fölöslegesen, hiszen itt maradtam 

idegenek közt bemutatkozni,  

egyre kérgesebben, egyre kevésbé  

a körömön belül, ahol megvagyok 

nélkületek, és ezekről emlékezetből beszélek.  

Így aztán most már könnyű nekem is.       

Csoóri Sándor: Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek 

siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett. 

Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek 

s nagymessziről elszuvasodott akadémiák 

recsegtek-ropogtak az alkonyatban. 

Minden kéz, amely fölajánlotta a jövőt nekem, 

üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret. 

Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal, 

néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Rakovszky Zsuzsa: Egy más világban

Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet 

mégse hittem volna: azt, hogy egy másik 

világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.   

Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: 

a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, 

s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben, 

és az örömben és a haragban is, a lényünk 

gyökeréig leható rémületben, 

olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban, 

villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon, 

e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt 

minden kertben és utcasarkon, 

ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt 

áldozatot bemutatni nekik.   

Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat 

gondoltunk volna rájuk, de azért 

ők voltak a világ rejtett alapzata, 

és minden más az ő 

létükből következett: hogy mikor kell 

elvetni a magot, lerakni 

a ház alapkövét, eltemetni a holtakat, 

először lenyírni az újszülött 

haját és körmét – ezer évig így volt, 

azt hittük, így lesz újabb ezer évig. 

Vagyis hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük. 

Eleinte alig is vettük észre 

a változást: végtére is kinek kell 

tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély? 

Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt 

templomok kövét hazahordták, 

hogy megtoldják a házat egy szobával. 

A szobrokat otthon, a kertben

 állították fel, vagy pedig 

fölhasogatták őket tűzifának. 

Voltak persze holmi rendeletek, 

de azokat nem tartotta be senki, 

és nem is ellenőrizték a betartásukat, 

legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok 

bal lábbal kelt, vagy ártani akart 

valakinek puszta személyes okból, 

vagy ha éppen nagyon törte magát 

az előléptetésért. Melyik volt az a pont, 

hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, 

melyik reggel riadtunk arra, hogy 

mostantól egy másik világban élünk. 

Hogy míg mi aludtunk, az églakók 

démonná változtak, az áldozatból 

babona lett, hogy mindaz, amit eddig

tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, 

mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?   

Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.  

 A múlt még megmarad, 

mint hófoltok tavasszal 

néhány árnyékos helyen, bokrok alján, 

pár napnál nem tovább. Az életünk 

véget ért, mielőtt véget ért volna. 

Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, 

de azt hittük, majd az utódok 

s az ő utódaik viszik tovább  

nevünket és szokásainkat.  Azt az egyet

nem is álmodtuk, hogy egy másik világban

halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.  

Siklósi János: Várakozás

A szavak miket egy másik életben tőled örököltem lassan elszáradnak 

lassan elporladnak már emlékezetemben 

Mi éltet mégis hogy néha kézzelfogható 

jeleket adsz magadról 

s jössz egyszerűen jössz olyan távoli olyan megmérhetetlen 

messzi messzi időkből 

hogy újra elfog a kételkedés 

lehetséges-e valakit ilyen messziről ilyen kitartón szeretni 

Mégis így van jól 

mert ha te nem élnél azt hinném már hogy magam se vagyok 

felbecsülhetetlen kincs nekem a távolléted 

kitölti üres napjaimat az hogy gondolhatok rád 

Nincs más foglalkozásom csak az hogy mindig várlak

Rab Zsuzsa: Linquenda...

                      Linquenda tellus et domus et placens uxor… 

                                                                       Horatius  

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe! 

A gomba, cserfa illatú, 

a szarvashangon bődülő Bakony! 

Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát 

a kórházablakon. 

Hidd el: már csupa november jön eztán, 

szél és eső csapkodja a világot. 

Minden halálos szürkeségbe vész. 

Ahogyan most te látod. 

A víztükör se jusson már eszedbe! 

(Négy napja szomjazol.) 

A tó tegnap kiszáradt. 

Partján üres a ház. 

Bezörgettem. Senki se válaszol. 

Nem esik többé kék reggeli hó, 

szétszakadozott gyöngysora 

a zománc nyakú vadkacsáknak. 

Elmennek ők is egyesével, 

a régi társak. 

Latin poéták, görög istenek – 

ők is elúsztak cifra gályán. 

Törött karjukkal, csonkán intenek. 

Mosolyuk csorba márvány. 

Hallod, már világűri szél fütyül 

papírcafattá málló tetteinken. 

Ablak, tűzfal és mennyezet. 

Milyen jó lesz elmenni innen.  

A karcsú feleség megőszült tegnap óta. 

Holnap kivágják azt a kertet.  

Így könyörögtem apámhoz magamban 

haláloságya mellett.  

1967  

Sebestény-Jáger Orsolya: A harmadik nap

Átadtuk Őt a Templom főterén.
Némán állt ott, fejét szótlan lehajtva,
és penésszé porladt fölöttünk a fény,
talán mert Ő is így akarta.

S láttuk a Golgotán a döbbent bitófákat,
− megannyi temetetlen, vérbe fagyott óra −
Szemünk ezután csak árnyékokat láthat,
a csillagporos ígéret nem válhat valóra.

Majd szótlan lapultunk az árkádos szobában,
mint ki már mindenről számot adott,
míg megállt közöttük e múlhatatlan percben
− Ki harmadnapon feltámadott.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,  

mégis a szívbe hasít.  

Az égen a kékszinű dal  

könnyű búra tanít.     

Zizzen. Valami közeleg,  

s valami távolodik.  

Szíved a hűs delejek  

közt remeg, ingadozik.     

Állsz suhogó szárnyak alatt,  

szíved a tenyereden.  

Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?  

s ha mégy, milyen fény fele menj?

Bella István: Márta

Mióta eszemet tudom, 

mióta a földre kicsuktak, 

beszélő szívemben te beszélsz, 

megálló szívemben te hallgatsz. 

Ott állsz kinyitott szememen, 

lélegzetem mezőin sétálsz, 

vérem vermében vetkezel, 

– napos ág, sárga széltől mézgás. 

Jóra eszmélő énekem 

megébredsz bennem, s én mosolygok. 

Sírásoddal bevérezel. 

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. 

Már én más nép nyelvén beszélek. 

De úgy törsz fel ösztöneimből 

ahogy szitok, káromló lélek 

csak magyarul sír az idegenből. 

Anyanyelvem vagy, mi odaköt 

a porszemhez is eszméletével. 

Ének a semmiből, fekete rög. 

Elemésztő lélegzetvétel. 

Bertók László: Ahogy a verset mondanád

A pillanat mi összeránt 

mintha nem is volna idő 

csak fényesség meg levegő 

meg szélbe-szakadt pántlikák 

s ahogy jön szembe a világ 

és minden lábon nyúlcipő 

s üldözött lesz az üldöző 

de nem ismeri föl magát 

ahogy a verset mondanád 

amikor zuhog mint a kő 

s a tejút a lyukas tető 

villámlik a szavakon át 

ahogy várod a koppanást 

de már semmi sem menthető.

Bella István: Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, 

elkékülnek az útszéli tüzek, 

a szerelem is elfullad, csupa zápor, 

de a fák még a szádtól füstösek. 

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek 

a koponyáról, ha elalkonyul. 

Ráncosodik a levegő, mint az érett 

szilvák bőre, s a férges ősz lehull. 

Most kellenél, az akácos harákol, 

száz fa köhög, köpdösi a ködöt, 

ragályos csönd száll, e tbc-és tájból 

nem futhatok el, csak ha megszűnök. 

Most kellene a meztelen varázsló, 

ki ellen bármily rettenet kevés, ki, 

ha itt vagy, emberré varázsolsz, 

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Bella István: Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna 

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed 

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, 

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged, 

 mikor már este van, s megmosakodtam 

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek 

mindennapos szutykát számról letörölted. 

Megfürösztötted homlokom a hajadban. 

 Mikor már este van, s nem tudok, akarok 

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan 

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy 

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Gál Sándor: Az alkony peremén

egy másik nap fénye majd 

eligazít e sokágú zajlásban 

önzetlenül magához emel 

és megajándékoz kegyelmével 

megélni s hittel e pillanatot 

a nyugalom szülte derűt 

hogy lesz erő a fölemelkedésre 

győzi a szív s az értelem 

együtt ezt az új próbát 

itt az érkező alkonyat peremén

Heinrich Heine: Memento

A hajad olyan fekete, 

a ruhád oly fehér: 

az ifjuság igézete 

az élettel felér.  

Ó, csal az ember élete! 

ki tudja, mi nem ér? 

Ruhád is lesz még fekete, 

hajad is lesz fehér...  

Babits Mihály fordítása

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség, 

a fák, a lombok ezre eltemet. 

Olykor fölém cikáznak még a fecskék, 

nem láthat itten senki engemet.   

A táj az ismeretlen mélybe kékül, 

nincs semmi nesz a lombokon, a fán 

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül 

Én, a merész és álmodó parány.   

Egyszerre az ősfélelem legyűr, 

a lég üres, kihalt a szó, a hang, 

s én sápadottan fekszem itt alant.   

A föld szorít s fölém végetlenül 

tágul ki, mint egy kék üvegharang, 

a végtelenbe nyúló kékes űr.   

1905     

Radnóti Miklós: Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti, 

űr hidege szívedet nem dermeszti meg, 

s nem fáradsz el sohasem, 

mert az Út kiszabja életed 

a csillagok között, 

az emberek között, 

a sötétben, 

a Fényben, 

a szívekben, 

a Létben, s az Út vezet is, 

mert az lett a dolga, 

mit régen kiszabtak neki: 

lábad alá bársonyt tenni, 

lépéseid könnyen venni, 

nap-melegben árnyat lelni, 

s ha eljön az est 

a csillagok között, 

az emberek között, 

és meg akarsz pihenni, 

akkor bölcsőd lesz az Út, 

hol gyermekként ringva 

feleded a bút, 

s bűvös álomban 

homlokodra gyöngykoszorút 

teszek, 

gyengéden, szépen, 

mint régen, 

hogy bűvös álomban lásd, 

kit nem láthatsz napvilágnál, 

s előtte térdre omolj 

és erőt kérj tőle, Életet, 

hogy ha eljön a reggel, 

tovább vándorolj, 

mert utad szép és örök 

a Tündér-fényű csillagok között.   

Katona Béla: Az Úr jobban tudja…

„ Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.” 

(Jer 29:11-13)              

              Mi is gondolunk valamit magunkról, a jövőnkről, és az Úr is. Időnként egészen másképpen látjuk a dolgokat, mint Ő. Ha lelkileg mélyen vagyunk, akkor ez hatványozottan igaz lehet. A következő párbeszéd talán segítségünkre lesz másképpen látni önmagunkat, a helyzetünket és az Úr velünk való szándékait:     

„ÉN: Szia Isten!  

ISTEN: Szia.  

ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?  

ISTEN: Inkább nem.  

ÉN: Miért?  

ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.  

ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?  

ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged  van-e még bármelyikre is.  

ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!  

ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek! Ne ragaszkodj többé ezekhez! Engedd leesni, elmenni!  

ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?  

ISTEN: Csak a legjobb darabok.  

ÉN: Félek változni.  

ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: nem változol! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!  

ÉN: Válok? Kivé?  

ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek. A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani! Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek! Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.  

ÉN: Akkor van egy másik rész.  

ISTEN: Igen. Legyen az ilyen!  

ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?  

ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.  Válj azzá, aki valójában vagy!”           

               Az Úr tudja, mi a terve veled. Olykor el kell engedni bizonyos dolgokat, embereket. Nem könnyű, de Tőle kapsz erőt ehhez is. Keresd az Urat imádságaidban rendszeresen! Bízz Benne és légy azzá, akinek Ő akar látni! 

***

 Imádság:  

Uram! Milyen nehezen engedek el dolgokat, embereket. Ragaszkodó vagyok bizonyos értelemben, pedig csak Hozzád kellene ragaszkodnom, mert a Tied vagyok, aki alkottál és a legjobbat akarod nekem. Taníts alázattal, imádságos szívvel, Rád hangolva élnem! Ámen  

***

A nap gondolata:  

Hinni azt jelenti, hogy semmi olyat nem várunk Istentől, amit nem ígért, de mindent nagy hittel várunk, amit megígért. Nem ígérte, hogy nem érnek szenvedések, tehát nem csalódom, ha próbák jönnek. De ígérte, hogy a benne hívő minden nyomorúság közepette is az ő jelenlétében marad.              

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Boda László: Gondolatok Istenről - részlet -

Isten az, akivel kapcsolatban veszély esetén föl szoktuk függeszteni hitetlenségünket.

*

Korunk egyik tragikuma, hogy Isten nevét kisbetűvel írja, a semmit pedig nagybetűvel.

*

Más az, hogy Isten van, és más az, hogy számomra van.

*

És ha nem jutunk el Isten létének elismerésére, nem bennünk van-e a hiba? Az igazság eltéved érzéseink bonyolult folyósóin, és megfullad pszichológiánk hínárjában.

*

Hol is hagytuk el a logikánkat? Isten egyszer túl közel van, máskor meg túlságosan távol. Ha törvényeiről van szó, túlságosan is beavatkozik az életünkbe, ha anyagi bázisaink megalapozásáról, túl kevéssé. Vádoljuk, hogy nem adott elég szabadságot dolgaink irányításában, és számon kérjük tőle, hogy túlságosan szabadjára engedi az embert.

*

Felelősségre vonunk, holott csak kérdeznünk volna szabad. Elfelejtjük, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban Istennel.

*

Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és 

te megijedsz e pillantástól.  

Fenyegetők 

egy gyermek szemei, kivált 

lámpaoltáskor, amikor 

Isten esendő fényeit kioltják  

Ilyenkor csönd van, éjszaka, 

neked azonban nem kellene félned, 

gyerekkorom teneked bölcső 

és nem koporsó.

Fekete Ágnes: Érintések

„ Jézus azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: Ki érintette meg a ruhámat?” (Mk 5:30)     

Van egy barátunk, Józsi. Ő egy olyan ember, aki a logikus gondolkodásban, számolásban, írásban akadályozottan született. Itt volt nálunk néhány napra. Egyik reggel arra ébredtem, hogy az ágyunk szélén ül, és ezt mondja nekem: aranyoskám, madárkám, jól aludtál? Elég furcsa érzés. A férjem mellettem alszik, és valaki azt suttogja: aranyoskám. Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez. Egyáltalán, félünk az erős érzelmektől. Aztán a nagyfiúnkhoz is bement, és megsimította az arcát, ami pedig neki volt egy kicsit furcsa. Nevetett rajta. Talán az intézeti múltja miatt is van az, hogy nagyon szereti megérinteni az embereket, ki akarja fejezni nyitottságát és szeretetét. Meg aztán nincsen benne az a beépített gát, amit mi a „normál” életbe mindannyian működtetünk.  

Elmentünk együtt egy rendezvényre. Sokan voltak ott, óhatatlanul is meglökte egyik ember a másikat. Ezt megszoktuk, hiszen a metrón, meg itt-ott bensőséges közelbe is kerül az ember a másikhoz. A járvány őrületében furcsán meg is kérdőjeleződött mindannyiunkban saját intim határa: akarom, hogy megérintsenek. Vagy éppen nem? Mindenesetre Józsi ott is lazán odament kislányokhoz, és megsimogatta őket. Ettől aztán ők megijedtek. Talán a pénztárcámat akarja elvenni? - gondolhatták. Meg még sokféle furcsaság eszébe jut az embernek, ha egy felnőtt odamegy hozzá, és azt mondja, szeretlek téged, aztán megsimogat. Józsi bárkihez odamegy, és a lehető legtermészetesebb módon hozzáér. Szeretetet ad, szeretet kér. Aztán néha elkezd üzletelni. Órákat árul, cserébe csavarhúzókat vásárol. Ugyanakkor végtelenül érzékeny minden érzelmi rezdülésre.  

Ezekben a napokban egyszer férjemmel összecsattantunk itthon. Azonnal átölelt engem is, később együtt mindkettőnket, és mondta a mondókáját: szeretlek titeket.  

Eszembe jutott az a történet, amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust. Mintha az éppen az ellenkezője lett volna ez a bennünk fel-felbukkanó furcsa szorongásnak, amit Józsi érintései okoznak. Jézus megérezte, hogy volt egy nő, aki hasonló szeretettel, vágyakozással érintette meg őt. Az érintés, ez a finom mozgás, mennyire más tud lenni, mint amikor a tömeg lökdös! Azok az érintések sterilek. De ezer közül is megérezzük, ha valaki ki akarja fejezni szeretetét.  

Micsoda görbe tükör ez minekünk! Pilinszky sora juthat eszünkbe: "Elnézlek, mint egy gyermek és te megijedsz e pillantástól. Fenyegetők egy gyermek szemei, kivált lámpaoltáskor, amikor Isten esendő fényeit kioltják… (Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó)  

Van egy ember, akinek az a baja, hogy bárkihez odamegy, mert mindenkivel beszélgetni szeretne, és a legváratlanabb pillanatban megsimogat, és azt mondja, szeretlek. Nem furcsa ez? Miért félelmetes ez a gesztus? Miért riasztó ennyire, ha valaki szeretetével lefegyverez? Valószínűleg a sok rémhír miatt is, meg azért is, mert már annyian megöltük magunkban a kisgyereket. Már lelkünk mélyére, jó mélyre küldtük azt a valakit, aki szintén szeretne odabújni bárkihez, és azt mondani, szeretlek. A védtelen, pici gyermek-énünket nem engedjük szóhoz jutni, mert félünk, hogy akkor végünk lesz!  

Volt egyszer Jézus környezetében egyetlen nő, aki így, védtelen, icipici gyerekként ment Jézushoz.  

A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek. Megijedünk, ha ezekre később, felnőtt módon visszagondolunk. Ezt a bennünk élő gyereket tudja csak megszólítani Jézus. A harcossal, az erőssel, az önvédelmi reakciókkal nem tud mit kezdeni. Sokféle úton jutunk el a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőtt páncélzatban nem leszünk képesek a hitre. Talán azért örülök annak, hogy Józsi itt volt, mert egy nagyon kemény és világos tükörben láthattam magam. És érdemes néha ezekbe a pontos tükrökbe belenézni!  

Jairus is belenézett akkor ebbe a tükörbe... hozzá ment Jézus, meg hozzánk is jön.