mint a hajnali gyors az ablak alatt,
mint megárvult háztetőről szállnak el
ősszel az útra kéredzkedő madarak.
És számolgatnánk időnk visszatekintve,
de markunkból mindez csöndesen kipereg,
mint áttetsző homokóra mélyén
a súlytalan lehulló homokszemek.
S én mégis remélem: az utat
egykor aranybarnán szegélyező fák,
egészen a csillagokig visznek,
s azután, majd hazavisznek Hozzád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése