2023. január 28., szombat

Nagy István Attila: Hajnalban




Térdre hullottam, 
s mint akit megvertek, 
nem remélve semmit se már, 
csak még egyszer beszívni 
a közeledő hajnal illatát, 
úgy vártam a csendben. 
Jött is lassan lopózva, 
felkúszott a hátamon, 
befúrta magát a hajamba. 
Megadtam magam a sorsnak, 
de az utolsó pillanatban 
tekintetem beléd ütközött.

László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 
Gyökeret eresztünk a többes számban. 
Fekszünk egymástól pár arasznyira, 
és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 
A képzeletnek semmi sem maradt. 
Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 
Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 
szoborrá válik hűs lepleiben, 
villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 
Mire az összes alvó elcsitul, 
mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 
és lesz időnk, terünk saját, 
sóstavak, esőerdők, sziklahát 
vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 
ami a kusza véget kitakarja, 
belekotyoghatunk a harci zajba, 
és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 
a földet hirdető galamb az árban, 
akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 
mert itt megáll száguldó értelem: 
szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 
Az összes többit rögtön összetörtem. 
Ha kivilágosodik, a tükörben 
más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 
Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 
mutatni, magyarázni és kibírni. 
Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 
Nem hajlik karikába a való, 
hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 
és rendezi magát, folyton, hiába. 
Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.

2023. január 25., szerda

Kassák Lajos: Boldog reggel




Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: 
láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül, 
hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában, 
láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között, 
hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe, 
láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött, 
hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt, 
láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt, 
hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését, 
láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak, 
hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt, 
láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát 
és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám. 
Mást nem láttam és nem hallottam, 
de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg 
fésülgetés nélkül odavetett soraimat.  

Bella István

" De jó is  
De jó is tudni hogy  
De jó is tudni hogy van valaki  
Van valaki odaát a havas háztetők alatt  
Ott túl a rakparti háztetők alatt  
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja  
Tudja hogy tudom: tudja  
Vagyok "   

Faludy György: Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság 
határán túl: az ólomkatonának 
kigyúl a szíve; tündérek a rózsák 
és lámpásával Aladdin csodákat 

teremt. Mi itt történik, sose történt 
s nem avul el mint a regények, másnap. 
Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt 
követtek és mélyebb rétegbe ástak. 

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat 
s az őzeket beszélni. Egynek láttad 
a mindenséget.Ki lopta el tőled 

az összhangot? Meg akarod keresni? 
Indulj el lelked ős-vizén evezni. 
Tekints a mélybe. Dobd el eveződet. 

Benedek Elek: Szeresd a fát!

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, 
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. 
Ágát ne törd, lombját ne tépjed, 
Hadd annak, ami, épnek, szépnek. 
Szeresd a fát! 

Édes gyümölcsét várva-várod, 
S te mégis letörnéd a virágot? 
Szegény virág gyorsan elszárad, 
S te bánkódnál majd, késő bánat. 
Ne bántsd a fát!

 Fa lombja közt viharban, vészben 
Lám meg se ring madárka fészke, 
Fáradt ha vagy, leülsz alája, 
S elszenderít madár danája. 
Szeresd a fát! 

Anya ő is, minden levélke 
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. 
És gyermek minden ágacskája, 
Szeretettel tekints fel rája. 
Ne bántsd a fát! 

Mindaz, kik fákat ültetének, 
Sírjukra szálljon hálaének, 
Ásóval is költők valának, 
Szép lombos fákról álmodának. 
Szeresd a fát!  

2023. január 21., szombat

Bódás János: Hol van az Isten?












Felettünk a föld légköre, 
feljebb a sztratoszféra, 
azon túl a bolygók öve, 
az ember büszke célja. 
Tovább az űr, a csillagok, 
fényévek távolában, 
hol milliónyi nap ragyog 
s millió új világ van, 
születő, szétbomló világ, 
roppant magasság, mélység, 
s azon túl semmi?… csak a tág, 
mély, félelmes sötétség, 
mit se hang, se fény át nem üt?… 
S az Isten?… hol van?…
 … … … … … Mindenütt!!

Csák Gyöngyi: Bűn

Mikor a jelen 
mérgeivel csordultig 
telnek poharak 
Visszanyelni nagy 
bűn az életben tartó  
igaz szavakat.

Kaffka Margit: Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág, 
Butácska, édes gyerektopán, 
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel 
Most tipeg átal egy ócska szobán. 
- Ébred a szívem játékos kedve, 
Elborít hófehér virágeső. - 
Amikor látom a kacagásom 
Hangosan, édesen csapkod elő. 
Sok régi holmin, szürke íráson 
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár, 
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom: 
- Tip-top! Megindult. Petike jár!  

Még fogja erősen az asztallábat, 
És nyitva az ajka és úgy kipirul! 
Hős emberi lázzal, tüzes akarással 
E rózsarügyecske megállni tanul. 
Most, - most! Elhagyja és indul előre, 
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező! 
Tip-top! S aprózva, közbe megállva 
Koppan vitézül a törpe cipő. 
Már ideér. Most nyújtja a karját. 
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!" 
S megered szaporán, - elesni nem ér rá, 
Előre hajlik - s az ölembe van.  

Tetszik a játék. Kezdeti újra. 
A karszék mellé kerülök én, 
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne, 
S fölbillen szegényke az elején. 
Remeg a szája, sírni szeretne, 
Szétnéz: sajnálja-é valaki? 
Gondolkozik... majd felkél szepegve, 
S új erővel fog újra neki. 
Rózsaszín ujját előre tartva, 
"Tip-top" - így indul óvatosan, 
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy: 
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"  

S elnézem hosszan, homályos szemmel, 
Borús káprázat száll le reám. 
...Tűnnek az évek... Megöregedtem... 
Egyedül lakom ócska szobán. 
S ím néha erős lépés zaja hallik, 
Jön egy daliás, ifjú legény, 
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" 
- Tip-top! Öregesen járom körül én. 
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését 
Sorra beszéli, kacagva, vígan, 
- Reszketve, ijedten suttogom én el: 
- "Csak lassan, 
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"  

1903

2023. január 19., csütörtök

Gál Éva Emese : Szél




Arcomat szembe fordítom a széllel, 
mögöttem árnyékokból nő a csend. 
Talán a saját árnyam sosem ér el, 
halkan kijátszhatom a végtelent,  

s fölszabadíthatok egy tiszta percet, 
a parttalanságból velem kitör, 
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek, 
ami múltat örökít s örököl.  

Egyetlen perc, időből kiszakítva, 
amelyben a szabadság úgy ragyog, 
mint a létezés elfelejtett titka,  

amit nem torzít halálfélelem, 
mert a távlatok kapuit kinyitja, 
mikor a szél szembefordul velem.

Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók


Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz –
neked nincs az íráshoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog –
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.

1961

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

                    In memoriam G. Gy.

Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.

De néha úgy november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.

Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!

Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.

2023. január 18., szerda

Szabó Ádám: Infralámpa

És akkor elvittem neked az infralámpát. 
Délelőtt volt és talán vasárnap, 
mert a szüleid otthon voltak, 
úgy nyitottak ajtót, mintha ebédre jöttem volna, 
pedig nem, s ez rajtuk is látszott, 
különben nem tettették volna annyira 
a meg nem lepetést. 
Bevezettek a nappaliba, és eszembe jutott, 
amikor először találkoztam velük, 
vagyis csak anyáddal (apád vajon hol lehetett?), 
ugyanabban a lakásban, évekkel azelőtt, 
de akkor te is ott voltál, 
ami nem elenyésző különbség. 
Bort töltöttek, beszélgetést kezdeményeztek, 
és próbálták oldani saját kínos helyzetüket. 
Az enyémet nem kellett, mert maga a tény, 
hogy elvihettem az infralámpát, 
holott lelkemre kötötted, hogy ne tegyem, 
és előre tudtam, hogy le fogsz tolni érte, 
(ami meg is történt, amikor felhívtál, 
miután a szüleid felhívtak, hogy 
letoljanak a kínos helyzetért) 
maga a tény töltött el elégtétellel, 
mint aki mindenért bosszút állt, 
rossz tett helyébe jót tett, 
infralámpát vitt a náthás feleségnek, 
aki már mással él.

Krusovszky Dénes: A te partod felé

Ott ülnek mind, 
a sivatagból kiűzöttek, 
a romos házak alól előmászók, 
a holdat vonyítva ugatók, 
a cserzővargák, 
a fenőkőárusok, 
a megjavult gyilkosok, 
és azok is, akik csak feledékenyek, 
ott ül az összes állat, 
de Noé nincs sehol, 
vagy csak rá sem ismerünk már, 
ott ülnek a megtűrtek, 
és azok is, akik megtűrik őket, 
de ott vannak ők is, 
akik senkinek nem kellenek, 
meg akiknek nem kell senki, 
valahol mind ott lapulnak, 
és ott ülnek a pederaszták, 
a gerontofilok, a szodomiták, 
és az összes többi szerelmes is, 
a jövőbe látók 
és a múltba révedők, 
a képrombolók és a képmutatók, 
ott ül az összes hagyományőrző, 
az összes nyelvápoló 
meg az összes testnevelő tanár, 
ott ülnek, akik szépek voltak, 
és azok is, akik szépek lehettek volna, 
ott ülnek, akik előre tudták, 
és azok is, akik még mindig nem értik, 
a fiatal csibészek meg a vén gecik, 
a tüdővészesek és a torokgyíkosok, 
az oltáspártiak és az oltásellenesek, 
a klímaszorongók és a klímatagadók, 
az újpestiek meg a fradisták, 
ott ülnek a nagycsaládosok 
meg az egykézők, 
a természetes és a mesterséges kopaszok, 
a hájfejűek meg a csontkollekciók, 
akik nemrég másztak le a fáról, 
és akik még mindig odafent vannak, 
a reménykedők és az elkeseredettek, 
a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, 
meg akiknek az egész már tök mindegy, 
ott ülnek mind, 
a sötét bárka aljában kuporogva, 
és megállíthatatlanul közelítenek 
a te partod felé.   

Fodor-Csipes Anikó: Mindig velem, Uram, mindig velem…




„ Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” 
(Zsoltárok 25,16-17)           

Kedves Testvérem!  

Magányos vagy? Egyedül maradtál? Elveszítetted azt, aki hosszú éveken át társad volt jóban és rosszban? Családodban élsz, de úgy érzed, a lelked sorvad? Számtalan módja lehet annak, hogy kialakuljon egy ember életében a magányosság érzése. A teremtés alkalmával Isten megállapította, hogy “nem jó az embernek egyedül”. Később azt írja Bibliánk: “jobban boldogul kettő, mint egy, s fáradozásuknak szép gyümölcse van”. És bizony ezt érezzük, hiszen amikor valamilyen élethelyzet miatt úgy alakul, hogy egyedül maradunk, a lelkünk fájdalmasan felkiált. Ezt érezhette a zsoltáríró Dávid is, amikor lelkéből felszakadt ez a fohász, és megszületett az általunk jól ismert és szeretett 25. zsoltár. De mit tehet ilyen helyzetben az ember? Mivel lehet enyhíteni a lélek fájdalmát? Isten magasztalásával, istendicsérettel. Amikor ugyanis bizonyságot teszünk Isten nagyságáról, hűségéről, amikor megvalljuk, hogy Isten bizony mindig velünk van, és nem hagy el minket még a halál völgyében járva sem, akkor felismeri a lelkünk, hogy olykor - vagy életünknek akár hosszabb időszakaiban is - lehet, hogy fizikailag egyedül maradunk. Még az is lehet, hogy családunkban élve is elszigetelődünk, és a magány érzése marja a lelkünket… de Isten elé ezt a gyötrő érzést is letehetjük, mert Ő, az ő szeretetteljes, minket mindig körülvevő jelenlétével gondoskodik arról, hogy a lelkünk felüdüljön, megnyugodjon, s meglássa a megoldást, vagy akár az elfogadás áldását.

Forrás: Napi Ige és gondolat
 

2023. január 14., szombat

Aknay Tibor: Csak annyi

Csak annyi terhet rakj 
vállamra, Uram, 
hogy egy lépéssel mindig 
folytathassam az utamat. 
Csak annyi szenvedést, 
amennyitől 
még erősebb leszek. 
Csak annyi örömöt, 
hogy éppen bele ne haljak. 
Csak annyi erőt, 
hogy vállalhassam 
gyöngeségeimet. 
Csak annyi boldogságot, 
hogy tudjam, mit veszíthetek.

Csáky Anna: Az elmúlás csendje




Hull a hó, mily szép a táj most: 
fehér ruhában állnak a fák, 
néma csend üli, őrzi a várost, 
s kelti a múlás hangulatát. 

Zúzmara csipkét fest fel az ágra, 
jégtulipán az ablakokon, 
tél-szerelemtől égi az álma 
szürkeacélos hajnalokon. 

Szunnyad a légi dunna, a felleg, 
eldől a szél is, s mind, ami fáj, 
lágy, puha fények villanya mellett 
hallgat a csend, és hallgat a táj.

Káliz Sajtos József: Biztatás barátomnak

Elgurult az igazgyöngy… 
Ne bánd, majd megtalálod. – 
Az Úr látja az igazat, a jót… 
S beteljesül majd régi álmod. 

Mint az öreg molnár, 
nyisd föl a zsilipet: 
könnyes szempilládat. 
Örülj, új napra virradtál.

Káliz Sajtos József: Estébe hajló napjaim












Megint elillant egy napom. 
Behúzódok könyves szobámba, 
megszokott börtönömbe… 
Mint egy középkori remete, 
ki esténként magába roskadva 
csak ül ábrándos tekintettel, 
s mohón szürcsöli az italát, 
ami maradt a bortömlőben.– 
Én is elvackolódok a ’priccsen’. 
Adj nyugodt éjt, jóságos Isten!

2023. január 10., kedd

Paul Verlaine: Kandalló s esti fény











Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; 
felkönyökölni és álmodni, elbüvölten; 
egymásba mélyedő szemek szent mosolya; 
a könyv becsukva, és gőzölög a tea; 
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; 
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már 
a mennyegzői árny s az édes-édes éj – 
annyi halogatás után a szenvedély 
óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: 
únja a heteket s minden napot megátkoz! 

Szabó Lőrinc fordítása

Petri György: Semmi se lesz már úgy

Eltelt ismét egy kis darab élet, 
rebben a percmutató. 
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt, 
hat könyörtelenül a centrifugális erő, 
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj, 
vége a dalnak. 
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak, 
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen. 
Minden olyan végtelenül idegen. 
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, 
sőt már síremlékét is belepte borostyán. 
De ne búslakodjatok, édes feleim, 
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín. 
(Vagyok, mit érdekelne)  

Gazdag Erzsi: Ha felfakad benned az ének

Ha felfakad benned az ének, 
miként a forrás felfakad, 
alázattal hajtsd meg fejed 
s a dalnak, dalnak add magad! 

Kezdetben vala az Ige, 
mit átzengett idők ívén. 
Ez zengeti tovább a Szót 
az emberiség idegén. 

Ezt zendíti a költő újjá. 
a teremtő-szót, a robbanót, 
hogy kínban is csak ezt mondhassa, 
ezt az öröktől mondhatót. 

Ezért kiált a hegyre: Mozdulj! 
Az áradásra: Csendülj! 
A feketére: Válts fehérre! 
A vízre: Vérré nemesülj! 

A halálra Maradj odúdban! 
Az életre: Ne félj, ne félj! 
És önmagára, ha csüggedne: 
Remélj! Remélj! Remélj!  

Mikszáth Kálmán: Madár-párbeszéd












Itthon van csiz úrfi, jó városi alak. 
Furcsán néz ki ő nagysága: 
Pápaszem szemére vágva 
S a fején köcsögkalap. 

Óh bájos kisasszony – így szól a czinkéhez 
Mesélve utazásait, – 
Gyalázatos élet van itt 
A városihoz képest. 

Milyen szép a város, mennyi pompa, fény, 
Hagyja itt az erdőt czinkém! 
S jöjjön oda a hol szintén 
Ilyen kalap lesz fején. 

A szomszéd fán a mókus üldögélt, 
Hallgatván mit a két madár beszélt, 
A csiz szavára csóválta fejét: 
„ Ej, ej, no lám, de ostoba beszéd!” 

De a czinke feleletét 
Annál jobban helyeselte; 
Bólingatott a fejével. 
S talpát tapsra összeverte.  

2023. január 7., szombat

Müller György




Az aggódás kezdete a hit vége; és az igazi hit kezdete az aggódás vége. 

Székely Zsolt Ferenc: Az aggódás ellenszere




" Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.  Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja."
(Mt 6,31-34)     

           A következő mondatok akár a te gondolataid is lehetnek. Aggódom az ukrajnai háború miatt. A háború kitörése óta rendszeresen, szinte betegesen követem a híreket. A járvány miatt is aggódom, ismerek olyat, akit a vírus miatt temettünk el. Félek az új rezsiárak miatt is. Elfog a rettegés, ha arra gondolok, megtörténhet, hogy nem lesz miből kifizetni a rezsit. A megélhetésem miatt is félek, a havi bevételem egyre kevesebbet ér. Mi lesz, ha elfogynak a tartalékaim? A kedvem se a régi, a lelkiállapotom is megviseli az a sok rossz, ami történik körülöttem. Figyelem a híreket, úgy érzem, a világ soha nem volt olyan rossz hely, mint most. Klímaváltozás, aszály, energiahiány, élelmiszerhiány, pénzhiány, háború, atomháború esélye. Bevallom, egyre nagyobb bennem a félelem. Úgy érzem, egyre nagyobb a létbizonytalanság, az életbizonytalanság. Apám gondolatai jutnak eszembe, aki azt mondta: ma megélni művészet.  

      Mindezek után mai igénkben megszólal Jézus és a fentiekre válaszolva is azt mondja: a megélhetés nem művészet, nem a világban zajló események, helyzetek függvénye, hanem hit kérdése. Azt mondja Jézus, ne aggódjatok. Ne ezek miatt féljetek. Bízzátok rám ezeket. Keressétek először Isten országát. Legyen ez mindennél fontosabb számotokra. Bízzatok. Mi történik, ha hittel teszem, amit ez az Ige mond? Isten erejének, szavának adok teret. Isten hatalmának adom át a terepet. Minél inkább rá bízom magam, annál kevesebb az életbizonytalanság és a félelem. Ha csak benne bízom, nem aggódom, de ha nem teljes hittel bízom benne, újra aggódom. Már értem, mit akar ma mondani Jézus: az aggódás, a nyugtalanság ellenszere az ő szavának hittel fogadása és az annak való engedelmesség. 

Forrás: Napi Ige és gondolat

2023. január 6., péntek

Szente B. Levente: (Szelíden)












aznap haját bontotta a dió 
pompájában a maga teljében 
hajlott hátú vén fa állt fölöttünk 
akár az egyetlen megmaradt fényképen 
mi ketten szinte tétován 
kezed kezem fogta éppen 
hajad arcodba fújta a szél 
bal kezeddel megigazítottad 
előre néztél szelíden 
szépen és ártatlanul nevettél 
pitypangeső közeledett felénk 
aztán az a pillanat 
az a csodás pillanat amikor 
csak álltunk kissé remegve 
majdnem bátortalan ott ölelt át minket 
a félárnyék a napfény a szél 
és körüllengett a rét illata 
a sok ezer virágot meg a fákat véltük hallani 
a közeli patak csacsogó suttogás volt 
miként az érett eper ajkad nyitva 
én megértettem valamit – 
a távoli felhők buja összevisszaságát 
a madarak röptét hogy őket sose irigyeljem 
fejemben hangok jöttek-mentek 
furcsák tiszták akár a régi éden csillagvirág zenéje 
én föléd hajoltam egészen 
csöndesen mély tisztelettel szóltam 
nézd kedvesem hát nem csodálatos 
nézd a szitakötőt 
násztáncát éppen nekünk járja 
te megcsókoltál 
s a diófára kacsintottál 
lehajló ágára kötöttél egy piros pántlikát 

Grecsó Krisztián: Amiből nekem kellene

Hogyan mondjam másképp, hogy magamat szintén. 
Nem tudom, pedig kevés és pontatlan is így. 
Benyitottál, mint elhagyott barakk szuvas léckapuján. 
Nem hittem előtted, hogy ez lennék, hogy ez. 
Dadogok, mint ijedős angyalok, mint a hajnali visszhang. 
Abban a nyavalyás raktárban kezdtél az első napon. 
Amikor a világosságot teremtik egyébként, és látják, hogy jó. 
Látlak a csavarozott polcok között, látom, ahogy állsz. 
A nyolcadik kerület kátrányos gyomra emészt meg. 
Mindent adni fel, és cserébe csak szerelem. 
Hajlongtak a girhes muskátlik, akárha színészek. 
Végigmondtad az életet, mint előzményt. 
Az erkély kalitkájában elsuttogott évkoszorúk. 
A cingár tuja petyhüdt ágtestét marta így a fagy. 
Abból vagy, amiből nekem kellene lennem. 
Mint magamat szeretném, de ez sem mindenestül igaz.   

Kányádi Sándor: Érzelmes költemény

emlékezzél meg rólam is egyszer 
te huszonegyedik századi 
szelíd kecskepásztor 
míg félkönyökre dőlve 
egy tisztáson szalonnázol 

tudtam egy könyvrevaló 
dűlő- és határnevet 
s forrásokat melyekből 
ha tenger nem is de egy jókora tó 
kicsurgott azóta 
falvak városok 
utcák nevét tudtam 
s hidakét 
földrészeket jártam be 

álltam az ararát lábánál 
a vezúvon s az empire state 
building tetején 
falut fűthettek volna 
kézfogásaim szétosztott 
s kapott melegével 
ha még idejekorán beér 
a bioenergetika 

emlékezzél meg hát rólam is egyszer 
te huszonegyedik századi 
szelíd kecskepásztor 
mikor bicskádat bekattintva 
nekihasalsz és jót iszol 
a forrásból 

2023. január 5., csütörtök

Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék




Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal 
mulatságosabb, mint jónak lenni. 
Folyton jónak lenni iszonyúan unalmas és amellett fárasztó is. 
Ha sokáig ülsz mozdulatlanul egy széken, elzsibbad a lábad. 
Ha késsel, villával igyekszel enni, kirepül a hús a tányérodból. 
Ha egészen tisztára mosod a kezed, a többiek már rég asztalhoz ültek, mire elkészülsz. 

A felnőttek folyton csak azt mondják: 
– Legyél jó ! 
Meg azt, hogy: 
– Ne legyél rossz ! 
Meg azt, hogy: 
– Fogadj szót ! 
Meg azt, hogy: 
– Viselkedj rendesen ! 

Könnyű azt mondani. Mert hiába mondják azt a felnőttek, hogy addig örülj, 
amíg gyerek vagy, minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy felnőttnek 
lenni sokkal jobb. 
A felnőtt azt a ruhát veszi fel, amelyik eszébe jut. 
Ha tűzoltó szirénát hall, nyugodtan kihajolhat az ablakon. 
Akármennyire kimelegedett, mindig ihat vizet. 
Olyan halkan köszönhet, ahogy csak akar. 
És nem kell akkor lefeküdnie, amikor a legérdekesebb a tévé. 
De ez még nem minden! 
A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar. 

A felnőtt folyton rászól a gyerekekre: 
– Vedd fel a pulóvered! 
– Mosd meg a kezed! 
– Ne rágd a körmöd! 
– A lábad elé nézz! 
– Rakd el a játékaidat! 

És ha a gyerek nem fogad szót, akkor az következik, hogy: 
– Hányszor mondjam, hogy mosd meg a kezed, így nem lehet asztalhoz ülni ! 
– Hányszor mondjam, hogy vedd fel a pulóvered, meg akarsz fázni ? 
– Hányszor mondjam, hogy a lábad elé nézz, mert orra fogsz esni ! 
– Hányszor mondjam, hogy ne rágd a körmöd, még nézni is rossz! 
– Hányszor mondjam, hogy rakd el a játékaidat, mindig én rakodjak utánad ? 

És ha a gyerek még mindig nem fogad szót, akkor következik hogy: 

– MONDD, ÉDES FIACSKÁM, HÁNYSZOR MONDJAM MÉG, HOGY: 
– Vedd fel a pulóvered! 
– Mosd meg a kezed! 
– Ne rágd a körmöd! 
– A lábad elé nézz! 
– Rakd el a játékaidat! 

HÁNYSZOR MONDJAM? HÁNYSZOR MONDJAM? HÁNYSZOR MONDJAM? 

És a felnőttek ezt olyan sokszor tudják mondani, hogy a végén a gyerek mégiscsak szót fogad, 
és megmossa a kezét, 
és felveszi a pulóverét, 
és a lába elé néz, 
és nem rágja körmét, 
és elrakja a játékait, 
és akkor a felnőtt végre boldog. 

Van olyan felnőtt, aki úgy boldog, hogy mosolyog, és azt mondja: 
– Látod, fiacskám, tudsz te jó is lenni! 
De van olyan felnőtt is, amelyik akkor is csak a fejét csóválja,
amikor végre boldog, és azt mondja: 
– Mondd, fiacskám, nem tudtál volna mindjárt szót fogadni? 
Nem tudom, miért van az, hogy a felnőtt csak akkor igazán boldog, 
ha a gyerek jól viseli magát. Mi öröm van abban? 

Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék. 
Először is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok. 
Ha én felnőtt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék. 
Fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen. 
A fogmosó pohárban csíráztatnám a datolyamagot. 
Megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt. 
És valószínűleg kézzel fognám a legyeket. 
Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni. 
Ha én felnőtt volnék, akkor örökké tornacipőben járnék. 
A leves után mindig meginnék két pohár vizet. 
Hátrafelé mennék az utcán. 
Minden kóbor macskát megsimogatnék. 

És valószínűleg nagyon éleseket füttyentenék, hogy mindenki megijedjen és odanézzen. 
Persze csak akkor, ha addig megtanulnék két ujjammal a számban füttyenteni. 
Ha én felnőtt volnék, akkor vendégségben mindig kalimpálnék a lábammal a széken. 
Sose fújnám ki az orrom, csak szipognék. 
Sose törölném meg az ajtó előtt a sáros lábam. 
Tartanék otthon egy igazi zsiráfot, aki az ágyam előtt aludna. 
És valószínűleg minden kertes ház kapuján becsöngetnék. 
Persze csak akkor, ha már nem félnék a harapós kutyáktól. 

Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lányt vennék feleségül, 
aki sikít ugyan, ha meglát egy levelibékát, de nem mondja rá, hogy undorító, és pfuj. 
Aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el. 
Aki megijed, de nem haragszik, ha egy papírzacskót durrantok el a füle mellett. 
És erősen rá tudja kötni a zsineget a sárkányomra. 
Én meg a lány, akit feleségül vennék, annyit mászkálnánk négykézláb a padlón, amennyit jólesik, és közben olyan hangosan fújnánk a papírtrombitát, ahogy csak tudjuk. 

Mi ketten lennénk a felnőttek, és így senki se szólhatna ránk, hogy hagyjuk abba, mert megőrül. 
Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lakásban laknék, 
ahol labdázhatok a szobában, tölgyfát nevelhetek cserépben, 
aranyhalat tarthatok fürdőkádban, és soha semmit nem kell kidobni, 
mert mindennek akad hely, amit hazahozok, akár lehullott vadgesztenye, akár 
rozsdás vasszög, akár összecsomózott spárga, akár eldobott villamosjegy, akár beteg sündisznócska. 

A házban, ahol laknánk, csupa olyan néni és bácsi lenne a szomszédunk, 
aki megengedi, hogy megfogjuk a kanárimadarát, megkínál bennünket 
a frissen sült sütemény szélével, elküld minket a boltba bevásárolni, 
és nekünk adja a színes cédulát, és mosolyogva bíztat minket, ha focizunk az ablaka alatt. 

Ha én felnőtt volnék és megnősülnék, sok gyerekem lenne, 
mert szeretek olyan játékokat játszani, amihez sok gyerek kell. 
A sok gyereknek én lennék a papája, és a lány akit feleségül veszek, a mamája. 
Én meg a lány, akit feleségül veszek, meg a gyerekek egész nap csak játszanánk. 
Fogócskát, bújócskát, szembekötősdit. 
És amikor még több gyerekünk lesz, akkor futóversenyt, ugróversenyt, 
dobóversenyt, és rollerversenyt is rendezünk. 
Mindig én fogok nyerni, és akkor a gyerekek büszkék lehetnek az apukájukra. 

A mi gyerekeink sose árulkodnának, 
sose verekednének, 
sose sírnának, 
és sose akarnák elvenni a mi játékainkat, mert én nem szeretem az árulkodós, 
verekedős, sírós gyerekeket, akik mindig el akarják venni a más játékát. 
A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, 
akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. 
Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal 
a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, 
valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja 
a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után. 
Tavasszal minden gyerek egyforma léggömböt kapna, 
csak az enyém lenne kicsit nagyobb, mert én vagyok az apukájuk. 
Nyáron minden gyereknek egyforma nagy fagylaltot vennék, 
csak magamnak vennék kicsit többet, mert én vagyok az apukájuk. 
Ősszel minden gyerek beleléphetne a pocsolyába, de én lépnék bele
a legmélyebbe, mert én vagyok az apukájuk. 
Télen minden gyerek felmászhatna a hóbuckára, de én 
másznék fel a legmagasabbra,mert én vagyok az apukájuk. 

Ez így igazság, mert ha 
ők kapják a nagyobb léggömböt. 
ők kapják a több fagylaltot, 
ők léphetnek a mélyebb pocsolyába, 
ők mászhatnak a magasabb hóbuckára, 
akkor mi öröm van abból, hogy felnőtt vagyok ? 
Csak lennék már felnőtt! 
De most még kicsi vagyok, és ahhoz hogy nagy legyek, 
még sokat kell nőnöm. 
És addig amíg nem növök sokat, szót kell fogadnom, 
és kezet kell mosnom, 
és fel kell vennem a pulóverem, 
és a lábam elé kell néznem, 
és nem szabad a körmöm rágnom, 
és el kell raknom a játékaimat. 

A többiről nem is beszélve, mert még nagyon sok minden van. 
Ha majd felnőtt leszek, akkor 
maszatos kézzel ülök asztalhoz, 
és mindig rövid ujjú trikóban járok, 
és nem nézek a lábam elé, inkább orra esek, 
és tövig rágom minden körmömet, 
és szerteszét dobálom a játékaimat. 

A többiről nem is beszélve, mert még nagyon sok minden van. 
Jaj, de jó lesz, ha már felnőtt leszek! 
Csak egyet nem értek. 
Az én apukám és anyukám már felnőtt. 
Miért mossa meg mégis a kezét, 
miért veszi fel mégis a pulóverét, 
miért néz mégis a lába elé, 
miért nem rágja mégsem a körmét, 
miért rakja el mégis rendben a holmiját ? 

Meg fogom kérdezni tőlük egyszer. 

2023. január 2., hétfő

Zelk Zoltán: Télapó és a hóember



Én egy csókától hallottam, 
csóka a toronytól, 
a torony meg tavaly télen 
hallotta a Holdtól, 
ha igazat mondanak a 
csókák és a tornyok, 
akkor én is tinéktek most 
színigazat mondok. 

Így kezdte a Hold, a torony, 
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember 
mit gondolt, nem gondolt, 
azt gondolta, dehogy fog ő 
egész télen állni, 
ő lesz az első hóember, 
ki megtanul járni.  

Ennyit gondolt a hóember 
egy szóval se többet, 
s indulna már, mikor hallja, 
jó estét köszönnek, ő is köszön, 
ő is mondja: 
“Jó estét kívánok!” 
s látja, hogy egy piros csizmás 
öregember áll ott.  

“Jó, hogy jöttél, öregember, 
épp ebben a percben 
gondoltam, hogy útra kelek, 
induljunk hát ketten. 
Látom, nagyon öreg lehetsz, 
fehér a szakállad, 
lehet, hogy a világot már 
kétszer is bejártad.”  

“Körül bizony kétszer, százszor 
és még százezerszer- 
feleli nagy nevetve a 
piros ruhás ember, 
de nem gyalog, úgy nem győzném, 
hanem szánon járok, 
úgy nézzél rám, te hóember, 
a Télapót látod!”  

Így történt, hogy akkor este 
-látta aki látta- 
együtt szállt fel a hóember 
s Télapó a szánra, 
együtt vittek ajándékot 
házról házra járva, 
míg csak üres nem lett végül 
a Télapó zsákja.  

Ahány házba csak bementek, 
ahányból kijöttek, 
lett a répaorrú vándor 
egyre-egyre könnyebb, 
várták őket minden házban
kályhával, meleggel, 
így olvadt el reggelre az 
útra kelt hóember!

Ady Endre: Téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át 
Ha nyargal a gőzös velem 
Havas, nagy téli éjjelen, 
Alusznak a tanyák. 

Olyan fehér és árva a sík, 
Fölötte álom-éneket 
Dúdolnak a hideg szelek. 
Vajjon mit álmodik? 

Álmodik-e, álma még maradt? 
Én most karácsonyra megyek, 
Régi, vén, falusi gyerek. 
De lelkem hó alatt. 

S ahogy futok síkon, telen át, 
Úgy érzem, halottak vagyunk 
És álom nélkül álmodunk, 
Én s a magyar tanyák.  

2023. január 1., vasárnap

2023




Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén




Nem kívánok senkinek se 
különösebben nagy dolgot. 
Mindenki, amennyire tud, 
legyen boldog. 

Érje el, ki mit szeretne, 
s ha elérte, többre vágyjon, 
s megint többre. Tiszta szívből 
ezt kívánom. 

Szaporodjon ez az ország 
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, 
s ki honnan jött, soha soha 
ne feledje. 

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, 
vissza nem fognak a kátyúk… 
A többit majd apródonként 
megcsináljuk. 

Végül pedig azt kívánom, 
legyen béke. – 
Gyönyörködjünk még sokáig 
a lehulló hópihékbe.