Hervay Gizella: A leckét megtanultam

bármilyen nyelven 

fel tudom mondani 

a nyomort  

ha már senki sem érti 

meghalhatok

Hervay Gizella: A kékiringó kihallgatása

kihallgatták 

a kékiringót  

a halántékuk lüktetett  

és mosolygott 

a tövis   

Lukács Flóra: Rózsaszín

Azt kérted, a szigeten találkozzunk, 

reggel nyolckor, 

pedig előző este 

hajnalig együtt voltunk. 

Nem volt kedvem elindulni, 

nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket, 

de belementem. 

Végig te beszéltél, 

huszonöt percig figyeltem is, 

aztán már csak arra gondoltam, 

mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot. 

Túl sokat akartál. 

Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. 

Leginkább untam. 

Egyébként is túl korán volt. 

Csak néztem a hátad mögött 

az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti, 

és a hurkapálcára tekeri 

a hömpölygő anyagot. 

Gyerekek és párok kezében 

fújta a szél a kék és fehér, 

hosszabb, rövidebb szálakat, 

ahogy harapták, 

egyre szebbnek láttam őket. 

Egy óra múlva szakítottunk.

A nap gondolata

Az aggodalom olyan, mint egy hintaszék: 

mozgásban tart, de nem visz sehová.

Henri Meschonnic: [Ahogy az arcod…]

Ahogy az arcod 

egész tested mesélt 

a nyelv elmondhatta amit akart 

a fülnek a deréknak a szemnek igaza volt teljesen 

nem ismerik a kimondhatatlant 

ha a szavaid egy része porba hull 

a seb még túl friss ahhoz hogy idővel visszatérj 

mégis tested jelölte ki az utam 

nem fordulunk vissza az úton 

amikor az egyik nem tud járni a másik kezét nyújtja hogy meggyógyítsa 

nem várakozunk amikor együtt vagyunk 

nincs egyedül aki úgy ismer téged ahogy én 

elválunk azért hogy újragondoljuk a jövőt.  

Páricsy Lilla fordítása

Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van. 

Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást 

és mindig.  

Nap nap után, 

esztendő esztendőre is 

eltelhet nélküle.  

Olykor csak a gyermekkor 

félelmeiben, rajongásában 

telepszik meg egy időre. 

Olykor csak a felismerésben, 

hogy megöregedtünk.  

Csak elvétve segédkezik 

olyan keserves tennivalóknál, 

mint bútorokat tologatni,

bőröndöket cipelni vagy 

órákig gyalogolni egy szűk cipőben. 

Űrlapok kitöltésekor 

vagy húsdarálás idején 

rendszerint szabadnapos.  

Ezer beszélgetésünkből 

egyben ha részt vesz, 

és még ez sem törvényszerű, 

hiszen többre tartja a csendet.  

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni, 

lopva távozik a szolgálatból.  

Válogatós fajta: 

nem szívesen lát minket tömegben, 

a fölényért vívott harcunktól és 

zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.  

Az öröm s a bánat előtte 

nem két külön érzés.

Csupán ha egybekapcsolódnak, 

lesz jelenvalóvá számunkra.  

Bátran számíthatunk rá, 

ha végképp elbizonytalanodtunk, 

és mindent tudni akarunk.  

Az anyagi világ tárgyai közül 

az ingaóra a kedvence és 

a tükör, mely akkor is szorgoskodik, 

ha senki felé nem pillant.  

Honnan toppan elő s faképnél 

mikor hagy ismét, nem árulja el – 

ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.  

Úgy fest tehát, hogy egyfelől 

szükségünk van rá, 

de valami okból neki is 

szüksége lehet ránk.  

Zsille Gábor fordítása

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 

kutatom magamban, 

a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom.

A test és a lélek csak addig egy, 

míg el nem választja őket 

egymástól a halál, 

mely ott van minden eddigi jelenben, 

és bennem is vigyázzban áll. 

Hirosimában, ha valaki 

farúddal üti meg a parki harangot, 

annak hangja összeköt a jelennel 

minden volt és lesz pillanatot, 

még akkor is, ha az erő, 

mellyel ezt a gondolatot gondolom, 

pusztán transzcendencia, 

ellentétben áll azzal, 

amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 

Az örökkévalóságban szorongok.

Adam Zagajewski: Az éj

meseszépen táncol  

és heves vágyak fűtik.  

Kutatja, merre az út.  

Erdők mélyén zokog.  

Belepusztul a hajnalba,  

a hőbe, a kakasszóba.

Zsille Gábor fordítása

Adam Zagajewski: Akarsz-e sírni

A fák sátrai közt mászkáltam, 

s olykor megérintett egy-egy esőcsepp, 

mintha csak azt kérdezték volna: 

akarsz-e szenvedni? 

Akarsz-e sírni? 

A levegő nyirkos volt, 

a levelek csillogtak, 

illatozott a tavasz és a boldogtalanság.  

Zsille Gábor fordítása

Trausch Liza: A nagy közbevetés

" És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy hogy akik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek." 

Lukács 16,28  

Az Ige még nem az üdvösségről és kárhozatról beszél, hanem az Ábrahám kebeléről és a pokolról. Egyik sem hely, hanem állapot. Valaki kérdezte: hol fér el annyi ember az üdvösségben és kárhozatban? Olyan, mintha azt kérdeznénk: a boldogságban hogy fér el annyi ember? A boldogság sem hely, hanem állapot, ott mindenki elfér. Az elkeseredésben hogy fér el annyi ember? Mennyi ember van benne, még te is elfértél ott. Nekünk a gondolataink, fogalmaink egészen mások. Azt gondoljuk, a föld és a nap fölött van Isten országa. Erre mondták az űrhajósok, ott voltunk, nincs ott semmi. Ha azt mondja az Ige, hogy fent, az állapotot jelent, nem teret. Ülhetsz ugyanazon a széken, és majdnem elrepülsz a boldogságtól, vagy lehetsz mélyen benne az elkeseredésben. A hitoktatás sok mindent anyagszerűen magyaráz. Gyerekkoromban azt hittem, mélyen le kell ásni, ott van egy nagy tűz, az a pokol. A csillagok fölött pedig a mennyország található. Isten országa nem hely, hanem szeretet, öröm. Egy lépés, és benn e lehetsz abban a boldogságban, amire vágytál. "Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm" (Rm 14,17). Jézus vére és áldozata által leszek igazzá. Ezt követi a békesség és az öröm. Egy olyan egészen új állapot, amit eddig el sem tudtál képzelni, hogy létezik. Erre mondja az Ige, hogy köztünk és köztük nagy közbevetés van. Óriási szakadék, amin nem lehet átjutni. Talán többekben felmerül a kérdés, hogy jutok én oda?!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Emily Brontë

Szeretett unokahúgom emlékére!

"Az élet hosszú vagy rövid, 

mit számít, öröklét ha vár; 

lent búcsúzunk, de fent megint 

találkozunk, hol nincs halál."

(Fordította Tapfer Klára)

Adam Zagajewski: Ez a nap

Ez a nap,  

amikor megérkezik a hír,  

hogy meghalt egy közeli személy, egy barát,  

vagy valaki, akit nem ismertünk, csak a távolból csodáltunk  

– az első pillanat, az első órák: ő már nem él,  

ez biztosnak tűnik, végérvényesnek, talán még  

hivatalosnak is, hitelt adunk (nem szívesen) a hírnöknek, aki  

kétségbeesetten értesít minket telefonon, vagy a rádióállomás  

szenvtelen bemondójának, mégsem tudjuk elhinni,    

a világon semmiért nem tudjuk elfogadni,  

hiszen még nem halt meg (számunkra), korántsem halt meg,  

ő már nincs, de még nem tűnt el  

örökre, ellenkezőleg, van, léte legerőteljesebb  

pontján lép elénk, még növekszik,  

jóllehet már nincs, még beszél,  

jóllehet már elnémult, még győzedelmes,  

jóllehet már vesztett, elvesztette a harcot – mivel?  

az idővel?, a testtel? –, de nem, ez nem igaz, győzött,  

elérte a teljességet, a lehető legnagyobb teljességet,  

oly teljes, olyan hatalmas, kiváló, hogy nem fér el  

az életben, szétrobbantja az élet törékeny edényét,  

kimagaslik az élők közül, mintha más anyagból  

alkották volna, a legkeményebb bronzból,  

és ugyanabban a percben elkezdünk találgatni,  

félünk, kapkodva beszélünk, tudjuk,  

máris megérkezik a csend  

és az erőtlen sírás.  

Zsille Gábor fordítása

Rónay György: Kalap nélkül

Venném, ha volna, 

kalapomat.   

De nincs, hát így csak intek: 

„ Jó éjszakát” –                                 

és becsukom magam után 

az ajtót.

Bella István: Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.

Lehet, hogy magadért.

Lehet, színéért szemednek.

Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.

Lehet, mert van kezem.

Mert élő meghalásban

élek, élsz, életem.

Szabó Csilla Judit: Várakozás

Beszorul szempilláid közé 

a fájdalom... És odaragad. 

Szemed összeszükül. Görcsben az 

ujjad. A mély, veszejtő csendben 

idegeid és a telefon 

spirálhuzala összeolvad. 

A szorongás megakad a két 

fogsorod közt. A soha el-nem 

-hangzott neszeket is hallod... 

Vársz. Gubódzol ősi pózba. 

Sóhaj-patchwork takarókba. 

Csak egy hívás.Vagy.Vágysz. Zsibbadsz. 

Régóta nem jár feléd a szél. – 

A tél is lassan..., lassan múlik... 

A gondolat is...Nincs senkid.

Leslie Weatherhead

„ Természetesen én is, mint minden más ember, szeretek az élet napfényes magaslatain járni, amikor jó egészség, boldogság és siker az osztályrészem, de Istenről, az életről és önmagamról sokkal többet tanultam a szorongások és csődök sötétségében, mint valaha is a napfényben."

A nap gondolata

Előbb Isten elé kerül minden, ami téged ér!

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Takács Zsuzsa: Az idegen és az árva

Az eszelősök apátiája még messze, 

mikor a szerelem épp hogy távozott, 

hiányát elviselni könnyű. Lépteid 

táncolnak szinte, tág a világ, 

és jelentésteli a nap. Az üres 

szív forog egy rúdra tűzve, billeg. 

Mert fennmarad a látszat és ragyog. 

De hogy ez lesz a Gyilkosod, 

ki hinné? ez a fogyatkozás? 

Az utolsó csöpp a pohárból kifolyik, 

azaz: csordultig szomjúsággal 

a pohár megtelik. Először csak 

a szabályok lazulnak, később 

a törvény vall kudarcot, aztán 

átterjed sötétje arra az időre, amikor 

nem is éltél még. A Történelem 

megindul a puszta lejtőn.

Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban

Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között 

meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági 

felszerelésük összhangtalan terhe alatt 

a férfi az étkezőkocsiban, 

Wyomingot nem vette észre, 

csak arról tudott, amit el akart felejteni, 

arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.  

Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.  

De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába, 

és csak testének érzékszervei, 

mint a szem, a száj, az ujjak és 

kurtán szólva a nemiség, 

adtak neki módot a menekülésre.  

Igen, mert föllázadt a zárka ellen, 

jegyet váltott egy másik állomásra, 

nevet változtatott, ismeretségének körét kibővítette 

új arcokkal, 

de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.  

És most a vasuti étkezőben 

várta, hogy a mozgás 

legördít egy követ a szívéről. 

De a kő vele utazott, 

felszállt a manhattani vonatra, jelen volt 

még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban, 

jelen volt még Chayenne-ben, 

már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.  

Mellényén babrált, 

óráját kihúzta zsebéből, 

levette a láncot 

kigombolta a három felső gombot, 

de a súly megmaradt.  

Láthatatlan poggyászt vitt magával.  

Tűnődött, hogy érezné magát anélkül: 

nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak? 

Igen, talán anélkül 

egyáltalában nem volna szüksége vasuti 

közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.  

Fényes csillámlások 

a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött 

jeleznék légi átkelését. 

Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban 

alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.  

De most és egyelőre még mindig a finom 

és színtelen marha- és gabonakivonatot 

tartalmazó erőleveses csészével maga előtt 

az izomlazítás 

jóga módszerét gyakorolta, 

és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.  

De még mindig összeszorította száraz ajkát, 

miközben tekintete továbbra is befogadta 

száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.  

Vas István fordítása

Imre Flóra: Macska úr

Egyéniség. És puha a bundája. 

Kistermetű. Csontjai vékonyak. 

Utcamacska volt kisgyerekkorában, 

kevés volt a vitamin, tápanyag. 

Bal füle csipkés: egyszer szétharapták. 

Háta szürke, hasa angyalfehér, 

sötét pöttyök piszkítják rózsatalpát, 

szürkés folt pofácskája jobb felén. 

Ó, Macska úr, bajtársam, kis gazember, 

körmös-karmos, harapós, csöpp gepárd, 

hogy szeretem, ha párnámon heversz el, 

hasamon formálsz kifli-figurát! 

Este szfinksz-árnyad ablakomban ül: 

veled nem vagyok olyan egyedül. 

Petőcz András: Csönd

                          O-nak, Cambridge-be 

Az a templom. És ott!, az az ünnep! 

Ülök melletted, és arra gondolok, 

mindig ezt akarom, ezt a csöndet, 

ami bennem, ezt a nyugalmat, itt, 

mindig csak ezt. 

Ülök egy padban, misén, távoli táj. 

Annyira kevés is elég, hogy tovább! 

Picinke mosoly valahonnan, olyan, 

mintha volna még simogatás: pörög 

minden előre, előre. 

Tanulni kell mindazt, ami akkor. 

Trausch Liza: Hallgassatok reám

" Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." 

Ézsaiás 55,2  

Hogy vágyik az ember egy jó szóra! Hidd el, csak Istentől kaphatod meg. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével. Mérhetetlenül nyomorban élő, szomjas és éhes emberek vagyunk. Emberek járnak ebben a világban, és nincs szemünk arra - akik már az Úréi vagyunk -, hogy meglássuk, mennyire csonttá soványodtak, mennyire segítségre szorulnak már. " Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér?" Nem csak fizikai pénzt. Sokféle pénzt adunk mi azért, ami nem kenyér. Még a lelkünket is, a legdrágább pénzt! Istennek drága pénze az idő is. Vigyázzunk! Nincs korlátlan mennyiségben. Egyikünk sem tudja, mennyi van még. Egyszer csak nincs tovább. Lehet, az erődet is figyeled, hogy nincs már annyi, mint egy évvel ezelőtt. Fogy az értelem, a felfogóképesség, az emlékezőtehetség. Mit veszel azon a kis összegen, amid talán még van? Mire használtad a kincseidet, amiket gyermekkorodban tanultál? Fogy a valutád, a szépséged, a tehetséged, amire támaszkodtál.  "Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." Isten azt akarja, hogy éljen a lelked. Amikor Őt megtapasztalod a hiteddel, akkor leszel megelégített ember, akkor gyönyörködik a lelked kövérségben. Állj ma komolyan Isten színe elé! Lásd meg, mire adtad a pénzed! Hallgass az Úrra! Ne menj tovább éhesen, szomjasan. Engedd, hogy életed hátralévő idejében gyönyörködhessen még a lelked.     

Isten áldása legyen az áhitatok olvasóin! 

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

 Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

A nap gondolata

Aki igazán szeret valakit, az hagyja ragyogni a másikat, 

és nem akar fényesebb lenni nála.

Julia Hartwig: A kamaszok

Az Isten csendben teremtett.

Hogy hallja a fű zizegését és a fecske csivitjét.

Csendben és magába szállva teremtett.

Hogy csodálhassa az ügyességet, ahogyan a

pacsirta berepül a kukoricaszárak közé, meg sem érintve

azokat a szárnyával.

Csendben, magába szállva és magányban teremtett.

Mi pedig üres szavak ricsajával, zajjal és lármával

töltöttük meg a világot.

Dabi Isván fordítása

Didi Xénia: Halott madár

A halott madarat eltemetni nem volt kellemes. 

Kora reggel a kert végébe vittem, az öreg körtefa alá, 

ahol olyan sokat ültem régen. Csend volt. 

Ahogy a madarat a földbe tettem, azt éreztem, 

hogy önmagam gyermekkorát engedem el: 

halott madár pihen a földben.  

A nap a hátamat égeti, a kútnál állok, 

és kézközt mosom a ruhát. Aki távolról lát, 

azt hihetné, hogy nagyanyám hajol a víz fölé. 

Bennem ugyanaz a fájdalom, amit egykor 

ő is érezhetett, ami minden nő fájdalma, 

és amit csak férfi képes okozni, ha elmegy.  

Úgy érzem magam, mintha késsel vágtál volna össze, 

és az öreg körtefa alatt én feküdnék a földben. 

Hiszem a test feltámadását és az örök életet. 

A halott madár te vagy – bennem eltemetve.

Orbán Ottó: A barbárokra várva

                  „ S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” 

                    Kavafisz-Somlyó  

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, 

hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?  

Mert várjuk a barbárok tankjait.  

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? 

És miért rohanunk haza nézni a tévét?  

Mert várjuk a barbárok tankjait.  

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? 

Miért kap a torkához? Miért fuldokol? 

S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn 

miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?  

Mert várja a barbárok tankjait.  

S miért spriccel a jó nép százfelé? 

Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? 

Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? 

És mitől hallgat el? És mitől izzik 

szemében a halálos rettegés? 

S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?  

Mert ezt tanulta és ehhez szokott, 

s most várja a barbárok tankjait.  

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? 

Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? 

És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? 

Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, 

akinek nem tudnak kenyeret adni?  

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, 

s most várják a barbárok tankjait.  

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; 

van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… 

S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.  

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? 

Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?  

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… 

Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

Böröczki Mihály: Disznóölés

Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 

Éles kékjétől fölhasadt az ég. 

Így költött egyszer föl a lámpafény 

gyerekkorom dérverte reggelén. 

A ház fölkészült. Élezte a kés, 

hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 

A szép nap előtt gondos hónapok. 

Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 

Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 

A kukoricadara. Meleg éj. 

A disznóvisítás. A rémület. 

Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 

Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 

És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 

a négylábú asztalra a jövő. 

Belekóstoltam. Ízlett az idő. 

Úgy déltájt már az első falatok. 

S a boldog száj. Evett és harapott. 

A friss belekbe hús, meg töltelék. 

Sütött a tél és megenyhült a kék. 

Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 

hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 

A tepertő. Az estet sercegő. 

S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti

          Hommage à Mózsi Ferenc 

# 

Láttam az óceánt, 

repültem felette, az Atlanti felett, 

hosszú órákig néztem a mélybe, 

láttam Izland szigetét, 

Grönland csillogó jéghegyeit, 

repültem Newfoundland és Nova Scotia felett, 

siklottam a felhők között, mint a madár, 

láttam a Szt. Lőrinc folyó torkolatát, 

és több kisebb öblöt, tavakat véltem látni 

(Ohrid, Balaton, Palics, 

melyekhez volt némi közöm, 

hirtelen ezek jutnak eszembe, 

egymásba kapcsolódnak a dolgok), 

láttam folyókanyarokat, 

néztem a mélybe: 

sehol egy indiántábor, 

sehol egy otava, irokéz 

vagy huron, vagy massachusetts, vampanoag; 

– folyton elkalandozom, 

egyik valóságból a másikba zuhanok – 

aztán bealkonyodott, egyre sötétebb lett 

az éjszaka, egyre sűrűbb a fekete. 

# 

Toronyházak között ébredtem, égig érő 

felhőkarcolók szorosan egymás mellett, 

a réseken keresztül besütött közéjük a nap, 

perzselt az aszfalt, a beton; 

a föld alá kellett menekülni, 

műfénybe, klímába, a plázákba, 

ahol mindenki kommunikált és zabált, 

nem tudtam mit kezdeni velük, 

a napok és az emberek egybefolytak: 

Paraméter klub, Bede Fazekas, 

Goran Simić, Kaslik, Marosán. 

Hirtelen pontot tettem a mondat után, 

összehordok itt mindent, mint Tandori 

az egyik lóversenyről a másikra 

(„aki Tandorit nem érti, az az életet se érti”), 

összehordok jeget és lovat: 

Toronto széles sugárútjain Kaslik Péterrel 

Marosán Gyulához mentünk, 

megnézni a mester életművét, kollázsait.

A legnagyobb kollázsművészek egyike volt: 

Julius nem tudott angolul, 

negyven év alatt nem tanult meg, 

ötvenhatban ment el, és 1997-ben még mindig 

csak magyarul beszélt, mint az ufók. 

Vagy nem az élet a legjobb időtöltés? 

ismételgettem Várady Tibor 

(Kasliknak ajánlott) legendás 

Symposion-könyvének címét, 

Várady írt magyarul elsőként McLuhanról; 

voltam az egyetem kampuszán, 

Northrop Frye intézeténél és a Coach House-nál 

(Marshall McLuhan házikójánál), ahol 

a Gutenberg galaxis teóriája megszületett: 

The Medium is the Massage; 

„ a skizofrénia lehet az írásbeliség 

szükségszerű következménye?” 

kérdés, melyre nincs egyértelmű válasz. 

Nem győztem lábjegyzetelni,

 mentem a szürke beton-poklon keresztül, 

bele a kollázs-létbe, mentem a műkoszba, 

bele az entertainment iparba, 

graffitik (a lázadás jelei) után kutattam, 

improvizáltam magamnak, 

falakra fújtam ezt-azt, mint Ljubljanában 

(jóval a Laibach Kunst előtt); 

nyárégette színeket kerestem, 

a sárga, a kék, a zöld és 

a vörös tökéletes árnyalatait, 

aztán semmi, cool nyugalom. 

# 

Mózsi Ferivel suhantunk 

a Magnificent Mile-on, 

Chicago, a szelek városának 

legelőkelőbb sugárútján, 

húztunk északra, a tó mellett, 

a Loyolai Szt. Ferenc jezsuita egyetem felé, 

Evanston irányába, a Chase Avenue-ba; 

Led Zeppelint hallgattunk, 

Your Time is Gonna Come (4:35), 

How Many More Times (8:29), 

mert egyszer eljön majd a mi időnk, 

eljön jambikus pentaméterben. 

Egyébként sok bajunk volt az idő mértékével: 

„ hagyjuk a süket dumát 

és elegáns páros rímeket”, 

írta New Yorkban Baránszky László, 

aki szintén ötvenhatban ment el, 

mint Marosán és Makkai Ádám. 

Mózsi irodája a Diversey Pkwy-ön volt, 

néhányszor buszra ültem, a 22-es helyi járatra, 

végig a Clark Streeten, a belvárosig, 

a tornyok közé, Sears Tower 

(most már Willisnek hívják), 

Hancock Center (Big John) stb.; 

egyszer leszálltam a Wrigley Field stadionnál, 

körbejártam, szemügyre vettem 

a Chicago Cubs baseballcsapat szentélyét, 

zárva volt. Fújtam tageket a betonfalakra, 

a láthatatlan magyar Banksy 

(a szerzői jog a gyengék fegyvere). 

Soha nem értettem a baseball lényegét, 

csak annyit fogtam fel, ütni kell a labdát, 

és ha eltalálod, akkor futás. Punktum. 

Mint a graffitisek: kicsit fújnak, 

aztán meg futnak, a rendészek elől. 

# 

Mózsi majdnem átúszta az Adriát, 

ő is menekült a rend őrei elől, 

megállás nélkül szelte a hullámokat,

régen elhagyta a koperi öblöt, 

eltévedt a sötétben, 

nekiindult a nyílt tengernek, 

olasz halászok mentették ki 

Magyarország serdülő úszóbajnokát. 

Nyílt víz, nagy tenger, igazi komoly dolgok: 

vasfüggöny, kommunizmus, torkig voltunk,

menekülttábor, Leuven, USA, kapitalizmus: 

első a profit, a korrupció, a státus és imázs, 

tolvajok fürödnek a kapzsiságban, 

inkább nem folytatom. 

Éljen és virágozzék a cseresznye! 

Kaliforniában József Attilából 

merített erőt. Szivárványba borította és 

Amerikába utaztatta a fél magyar irodalmat. 

# 

Kiszáradtunk a sok látnivalótól, 

a Magnificent Mile ragyogásától, 

töltöttük a whiskyt, „on the rocks” 

(whiskyfogyasztási mód): 

két-három jégkocka a pohárban, 

és csak rátölteni; mindig cool maradni. 

Mert a föld alatt, Chicagóban, 

Mózsi Chase utcai házának pincéjében, 

alszol-és-nem-alszol állapotban, 

egy hatalmas kutyával a nappaliban, 

két cajun-akkord közé szorulva 

nem lehet verset írni, 

csak menni a pokoli jólétbe. 

A városból alig láttam valamit, 

csak kószáltam, lejártam a lábam, 

végig a Clark Streeten, 

versenyt futottam az idővel, 

elhagytam a múltat és a jelent, 

nyomultam a forró belvárosba, 

a felhőkarcolók árnyékába,

a hatalmas betontömbök közé,

elbújni a nap elől, ott hunyorogtam, 

szalvétákat kerestem Noéminek, 

szalvéták (napkin, doily) után kutattam 

az égig érő felhőkarcolók között 

(mintha tűt keresnénk a szalmakazalban), 

vagy irány a lemezboltok hűvösébe, 

egyik klímából a másikba, a bakelitek 

árnyékában olykor Hobó és Janó is feltűnt: 

boldog szomorú blues, balladák és keservek, 

hozzátartoznak a lelki békéhez. 

Nyárégette színek után kutattam: 

a sárga, a kék, a zöld és a vörös 

tökéletes árnyalatai után, 

aztán semmi, cool nyugalom. 

Olykor Mózsi elment metaforákat 

kukázni az önfeledt napfürdőzők után

a Michigan-tó partjára. 

# 

Maradjunk még a versben, 

maradjunk a bárdok varázsigéinek 

visszhangzó kamrájában, 

maradjunk a szürke beton-pokolban, 

lent a föld alatt: Chicago underground, 

vagyis mégse, a szelek városában, 

a metró a fejünk felett, függővasúton száguld. 

Abban az időben még Sears 

volt a legmagasabb torony neve, 

és Michael Jordan is ott pattogtatott, 

és Denis Rodman, a féreg; 

nyári szünet volt az NBA-ben, 

mindenki nyalogatta a sebeit,

árnyékba menekült, hideg koktélokat szürcsölt, 

Kevin Garnett Minneapolisban, 

a Timberwolves-nál termelte a pontokat, 

Detroitban pedig még csak formálódott a Pistons, 

Ben Wallace-féle, későbbi bajnokcsapata. 

Elfelejtett dolgok, tér és szabadság, 

kétely és bizonyosság, és minden más, 

a számok úgyis elárasztják az euklideszi teret, 

mily borzalom ily mélységbe nézni! 

# 

Makkai Ádámékkal autóztunk 

Csíkhágóból (ahogy Mózsi mondta) 

Lake Hope-ba, Ohióba, 

az amerikai viszonyokhoz képest 

egy túl pici autóval,

a rapkorszak hajnalán, a chicagói egyetem 

(full professor of linguistics) 

nyelvészprofesszorával és nejével, 

Ágnes asszonnyal, a csodaszarvas nyomában 

(In Quest of the Miracle Stag) 

két cajun-akkord közé szorulva, 

a Reménység tavánál 

összesereglő magyarok közé: 

mily csodálatos egy kis nép nyelvén, 

titkos adóján a mindenséghez szólni; 

tudjuk, van az a legenda a Los Alamos-i ufókról: 

Teller, Szilárd Leó, Wigner, Neumann 

(a világot „megváltó” atom-zsenik); 

az első háború foggal és ököllel kezdődött, 

majd az atombombával ér véget. 

Your Time is Gonna Come 

(ha eljön), de addig még sok baj lesz 

az idővel és az ufókkal. 

# 

Maradjunk még egy kicsit a versben: 

nem tudta elfelejteni a Józsefvárost, 

a Kálvária téri ódon házat, 

nem tudta feledni a hinta alatti 

sárga kavicsot, a ház falába 

fúródó első puskagolyót, nem tudta 

az első orosz tankot a Práter utcában. 

A Chase utcai ház pincéjében 

három hátizsáknyi szigonytörmelék: 

mantrák a betűbolond bőregereknek. 

Mózsi nehéz verseket írt, 

nehogy elfújja őket a kritika forgószele. 

Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, 

és ha a jambus el is verte a termést, 

a magtárban maradt még elegendő szem, 

melyből olykor versbe szökkent a szó. 

Hatvanévesen hazafelé vette 

az irányt, megtérni önmagába: 

ebben a komplex akármiben, 

versvisszafojtva, leoltani 

a villanyfényt.

Hégen Dalma: Áhítat

Csodállak egy virágsziromban, 

Meglátlak egy pehelynyi hóban, 

Magasztalom Neved mikor 

A Nap reám ragyog. 

Dicsőséged Zengem: 

Köszönöm, hogy vagyok. 

Bella István: Sötétebb a sötét

                    Kardos György emlékére

Megszokott elalvásgyakorlat:
fekszem a sötét szobában,
hunyt szemmel, már egyedül,
amikor megérzem, odaát kialszik a villany,
és én nem értem, hogy látom,
hogy láthatom, hogy bennem
sötétebb a sötét.

Így ért halálod híre is, barátom.
Szólt a telefon, hirtelen
elfénytelenedett a fény,
szemhéjam mögött
sötétebb lett a sötét,
és én azóta se értem,
hogy halhattál meg
te is?!

Sebestény-Jáger Orsolya: Salamon

                      (1Kir 3) 

Te tálcán kínáltad bíborló kincseid. 

Én szívemben tudtam: ez történelem. 

Roppant sziklákról nézett rám a jövő, 

és sarokba dőlve szunnyadt még a jelen. 

Útjaid oly magasak, oly véget nem érők, 

eltörpülök önmagam kicsinységét látva. 

" Kérj valamit és megadom neked."

Így szóltál Uram. Bár ne szólnál hiába. 

Eléd borulok, mint büszke cédrusok  

hódoló hitükkel viharban hajolnak, 

mert gyökerük sejtjein felsejlik a titok: 

a jelen csöndjénél fontosabb a holnap. 

Te tálcán kínáltad bíborló kincseid. 

Én szívemben tudtam: ez történelem. 

Hogy különbséget tegyek jó és rossz között 

– bölcs szívet adjál, Uram, ha kérhetem.

Csáky Anna: Az elmúlás csendje

Hull a hó, mily szép a táj most: 

fehér ruhában állnak a fák, 

néma csend üli, őrzi a várost, 

s kelti a múlás hangulatát. 

Zúzmara csipkét fest fel az ágra,

jégtulipán az ablakokon, 

tél-szerelemtől égi az álma 

szürkeacélos hajnalokon. 

Szunnyad a légi dunna, a felleg, 

eldől a szél is, s mind, ami fáj, 

lágy, puha fények villanya mellett 

hallgat a csend, és hallgat a táj.

Csáky Anna: Lángok között

Háború van most a világban 

Tüzek lobognak, gyilkosak, emberek! 

Riadót fúj, sikolt a szél, köröz fenn, 

lángol a város, zöldülő kert, berek, 

leomló világok narancs-vörösben. 

Látom a Félelem vész-teli lázát, 

ropogó, füstben fuldokló tetőket, 

az utakon ágfaló tűz cikáz át, 

felforr a járda, pokoli mező lett. 

Tüzeket okád most egy Kapzsi Sárkány 

létfaló, nagy, kitátott sárga szája, 

s a haldokló szépség hullása láttán 

egész világunk lelkét is zabálja. 

Gyújtsatok tüzet a szíveken belül! 

Közöttük tátongó, jéghideg terek… 

Mit ér a hatalom, a pénz egyedül, 

ha a Teremtő Isten is didereg?

A nap gondolata

Az imádság gyakran utolsóként jut eszünkbe. Miért? 

Mert magunktól akarjuk megoldani a problémáinkat... 

Amikor az élet küzdelmeivel nézünk szembe, az imádság 

kellene, hogy az első legyen számunkra, 

nem az utolsó szalmaszál!     

Hárs Ernő: Mérleg hava

Mérleg hava, mézédes, szőke hónap, 

a növekvő viharban beléd kapaszkodom, 

erőim bármilyen hitványra zsugorodtak, 

nem veszhetek oda, míg te vagy árbocom.  

Múltam göröngyein Démétérként bolyongva, 

próbálom menteni, ami még menthető, 

de húnyóban a fény, az éj szele goromba, 

s vetéseim java kietlen temető. 

Hol vagy, Perszephoném, hol van a mosolyod, 

miféle hatalom emelt reád kezet? 

Kettőnk között komor szakadék gomolyog, 

üdvöm ereklyetokja csak az emlékezet.  

Felgyújtom kereső szurokfáklyám tüzével 

az erdők, ligetek, fasorok lombjait, 

minden piros levélben vágyakozásom ég el, 

minden avarhalomban reménységem lakik. 

Nem Hádész zsarnoki igazsága a végső, 

jön még tavasz, amely az árulást legyőzi. 

A nárcisz illata lehet bármily igéző, 

a gránátalma ízét nem képes eltörölni.  

Most, mikor kifogyok lassan minden örömből, 

s elhagy egymás után barátság, szerelem, 

s öklöm maholnap a sötét kapun dörömböl, 

oltalmazz a gonosztól, szülő szeptemberem!  

 

Ágh István: Ilyen csönd lesz

Nem ülhetnek már az asztal körül, 

s ha számolom szaporodó hiányuk, 

nélkülük még a nyári kert is űr, 

nem hallatszik fülemben a madárdal, 

ilyen csönd lesz, ha majd megáll a föld? 

most még mozdul a hársfa egyik ága, 

s ahogy kilendül lombjából külön, 

ezüstöt hány a levelek fonákja, 

rigó húzódott sűrű árnyékába? 

váratlan fuvallattól nehezült? 

vagy az angyal jött vissza valahára, 

hogy ne érezzem magam egyedül?

Markó Béla: Különbség

Hogy mi is az igazi különbség? 

Nyilvánvaló, hogy egészen fiatalon, 

sőt, talán már gyermekkortól az élet 

a feladat. Igen, ezt kell megoldani. 

Először Scott kapitány vagy esetleg 

a Wright testvérek mintájára. 

De akár a villanymotort feltaláló 

Jedlik Ányos is számításba jöhet. 

Aztán később nem éppen ilyen 

egyszerű. Viszont a cél továbbra is 

ugyanaz. Az élet. Hogyan kell szeretni? 

Szabad-e gyűlölni? És ha igen, 

mi jogosít fel a gyilkos haragra? 

Élni nagyszerű. Csak az árnyékolja be, 

hogy ugyanakkor feladat is. Feladvány. 

Persze semmiféle ráadás nem jár érte. 

Napi kötelesség, hogy élet legyen 

az életünk. Hogy életnek mondhassuk. 

Nem jónak, de nem is rossznak, 

nem boldognak, nem boldogtalannak. 

Ebben az esetben nincsen szükség 

semmiféle jelzőre. Majd egyszerre 

megváltozik minden, pedig majdnem 

eljutottunk a megfejtésig. De most már 

nem az élet, hanem a halál a feladat. 

Ne tessék megijedni, nem úgy. 

Nem erőnek erejével. Ellenkezőleg. 

Keresni kell ismét a megoldást. 

Hogyan lehet felejteni? Szabad-e 

emlékezni? Példamondatokat kell írni. 

Vagy akinek van tehetsége, verset is. 

Amit megírunk, azzal nem többek, 

hanem kevesebbek leszünk, hiszen 

a szó szoros értelmében belőlünk van, 

akár kimondjuk, akár papírra vetjük. 

Ez az igazság. És ez is a cél. Fogyni, 

kisebbedni, gyengülni. Készülni 

fáradhatatlanul. Dolgozni rajta. 

Mindig. Mert sem az élet, sem a halál 

nem érhet váratlanul minket.

Gyurkovics Tibor : Utolsó levél

Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni, 

mint folyóban a sárga falevél, 

minek ereje óriás folyónyi, 

miközben pihe-módra alig él.  

Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy 

ne látszódjék belőled semmi sem, 

amíg a nyár arany ereje elfogy, 

ő csak lebeg a végtelen vizen....tovább  

Suhanj vele - nem kell kirajzolódni, 

nem kell pörögni, zúgni - lenni kell, 

az Isten kezéből kiejtett holmi 

a bőr levélerezeteivel.  

A fa emléke borul, mint az árnyék 

a hömpölyödő hűs folyón föléd, 

nagy koronája biztat egyre: szállj még, 

röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!  

Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy, 

mit üzenetül írott valaki, 

amit kifog a parton, ha elég nagy 

lesz majd a csönd, egy másik valaki.  

Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak? 

Kibetűzi őket az alkonyat? 

Ne gondolj véle, magad megadón hagyd, 

hogy fújja a szél levélarcodat.  

Az út a fontos, mi magába fogja 

a célt, ami Isten szívében él, 

simulj a vízre, magad megadón hagyd, 

hogy fújja levélarcodat a szél.

Kun Magdolna Van úgy...

Van úgy, hogy kiszáll az emberből  

a belé nevelt jóság,  

s hiszi, hogy egészében gonosz  

ez az eldeformált világ,  

mely hazugságot színlel és megszegi,  

emberi mivoltát utánzó  

törvénnyel írt szavát,  

feledve, azt is,  

nem az önmaga sirámait kell  

elviselhetetlennek tartania,  

azért, mert bosszúságot okoz,  

ha nem annak a másik léleknek  

csonttörő ropogását,  

ki földön kuporog,  

és sarokba zárja fájdalmától,  

el-el csukló hangja  

nyüszítve zokog.