a növekvő viharban beléd kapaszkodom,
erőim bármilyen hitványra zsugorodtak,
nem veszhetek oda, míg te vagy árbocom.
Múltam göröngyein Démétérként bolyongva,
próbálom menteni, ami még menthető,
de húnyóban a fény, az éj szele goromba,
s vetéseim java kietlen temető.
Hol vagy, Perszephoném, hol van a mosolyod,
miféle hatalom emelt reád kezet?
Kettőnk között komor szakadék gomolyog,
üdvöm ereklyetokja csak az emlékezet.
Felgyújtom kereső szurokfáklyám tüzével
az erdők, ligetek, fasorok lombjait,
minden piros levélben vágyakozásom ég el,
minden avarhalomban reménységem lakik.
Nem Hádész zsarnoki igazsága a végső,
jön még tavasz, amely az árulást legyőzi.
A nárcisz illata lehet bármily igéző,
a gránátalma ízét nem képes eltörölni.
Most, mikor kifogyok lassan minden örömből,
s elhagy egymás után barátság, szerelem,
s öklöm maholnap a sötét kapun dörömböl,
oltalmazz a gonosztól, szülő szeptemberem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése