a szürke köveken.
A hordalék homokba
ugyanazt a virágot
rajzolom, századszor,
– mert csak ezt tudom, –
ezt az egyet,
de ezt mindig másképp,
közben dúdolok
egy régi dalt
az időről, –
időtlen idők óta így teszek.
Aztán, ha meghallom a dobogást
felemelem a tekintetem
rajzoló ujjam elakad
majd csillám-maszatosan rádmutat,-
Isten hozott álomhercegem
pokoli lovagom.
Megállítod csodaszép
ezüstparipád,
de nem pattansz elém,
csak ülsz a nyeregben tovább
kezedben gyeplő
zabolázod a lovad,
zabolázod az időt,
arcod rezzenéstelen,
ajkad hangtalan,
ujjaiban megdermed a mozdulat,
állsz, nézel, csak nézel, és nézel,
zavaromban elsimítom
homokvirágom,
és nézlek;
csak állsz némán,
rezzenéstelen arccal,
és mozdulatlan.
Ha hívnál,
követnélek
álomhercegem,
pokoli lovagom. De jaj!
Te csak egy kép lehetsz.
jaj nekem álomhercegem,
pokoli lovagom,
te nem létezel
és az odaát még messze,
jaj de messze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése