Guy de Maupassant: A vadludak

 

Elhallgat a madár is, minden alszik, 

Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík. 

Fekete hollók, sok zord éji folt, 

Vájják a hó jegét nagy csőreikkel. 

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt, 

Lármázva jő, vadlud-csapat tünik fel.

Mind nyult nyakakkal megriadva rebben, 

Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebben 

S szárnyuk nyomán süvölt a levegő. 

A bús zarándokraj merengve szárnyal

Erdőkön, ólmos óceánon által 

És a vezérük olykor tűzbe jő, 

S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.

A karaván szétgombolyul elül, 

Mint két szalag s egyszerre szétterül 

Szárnyas háromszögük a láthatáron. 

Lenn háziludak csapata zajog. 

Lomhán topognak, lábuk összedermed, 

Terelgeti egy rongyos, árva gyermek 

És lassan ingnak, mint nehéz hajók. 

Figyelnek a bucsúzó kósza neszre, 

Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik

A vadludak iramló szökkenésit 

És vágynak ők is szállni messze-messze. 

Emelgetik a szárnyukat erőtlen, 

Ágaskodnak s a zajt remegve hallják 

És összezsibbadt, átfülő erökben 

Sajogva kél az álmodott szabadság, 

A lanyha partok messze tájak álma, 

A hómezőn riadt vággyal sivítnak 

S jajongva, a bús égre kiabálva 

Soká felelnek tűnő társaiknak. 

Kosztolányi Dezső fordítása