Járom a hófoltos halmokat,
ezüstkérgű, lombtalan fák rácsain
feketén tűnődnek a varjak
és a baglyok kunyhói felett
a vacsoracsillag meg-megtündököl.
Enyhíti szívem barna gyászát
a derek, havak, zúzmarák hatalma,
a remete-csend és a vezeklés
a hasogató szélben.
Szitál a hó,
lassan fehéredik a táj,
minden indulatom
a havak pihéivel a sebzett
földre száll.
Ó, mily titokzatos az ember elmúlása!
Cipelem a fáradt férfisorsot,
szívemben megváltást sóvárgó gondok
tűnődnek a kínok örvényei felett
és vad koromból megmaradt régi romok
csendesítik vérem.
Talpam alatt megreccsen a föld:
a poklok malmaiban őrlik a csontokat.
Csak megyek,
mint Isten elhagyott pásztora,
mellkasomban harangok kondulnak
és földre szállt állat-angyalkák gyűlnek körém.
A holdsugáron indulnának már
a három királyok,
de még várják, hogy a gyermek
Jézus megszülessen
bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése