haloványfényű sarkában
üldögélek,
most ez a dolgom:
hogy magam legyek
nélküled,
s hogy szoktassam magam:
így lesz már végleg.
Látom, hogy figyelsz:
belehalok vagy túlélem.
Látom arcod az asztal márványlapján,
s látom arcod,
poharam csillanó fényében,
mozdulatod is belerezdül egy
cigaretta felszálló füstjébe,
ám üresek az asztalkörüli székek,
egyiknek sem öleli fáját
zakód melegsége.
Nem érvényes ez az őszi nap,
mindkettőnk más évszakba tart,
ki a feledésbe, ki a télbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése