Viharos, kelletlen idő volt.
Zuhogott, egyre zuhogott;
a fémes, baljós, arany égbolt
hátterén farkas csillagok –
Kotorékba bújt, ami élt ott.
Valami kis fedél alá.
Istálló, barlang, mindegy is:
pásztorok, bolyongó család,
megzsúfolódva kémlelik
annak az éjnek hajnalát.
Aztán egyszer felsírt a gyermek.
Betekerték valami rongyba.
Az emberek várták a reggelt,
ki szitkozódva, ki szorongva.
Nyomasztó, fáradt éjszaka.
Valaki néha rászólt a kutyákra.
A szalma zizegett csak a
monoton fénylő félhomályba.
De az állatok felismerték:
mellé hevertek nyújtózkodva,
élvezték nyugodt jelenlétét.
Mert a test, nos, az mindig tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése