becsöngetett, tudtuk, mikor jön, ha elmaradt,
aggódtunk; anyám kiadta a kislábast, leült
a lépcsőre és bekanalazta a levest vagy
a főzeléket, amit aznap ettünk mi is,
emlékszem, a ruhája durva anyagból volt,
talán zsákvászonból készült, oldalán pedig
kis tarisznya, amibe anyám kenyeret csúsztatott,
már-már klasszikus koldus kinézete volt,
mint a mesékben, nem is láttunk akkor
a városban hozzá hasonlót; ahogy most
visszaemlékszem, mindenki kiskódisnak
nevezte a környéken, nem tudhattam és
most sem tudom, miként jutott erre a sorsra,
csak a kellemesen hűvös lépcsőházra
emlékszem, ahogy ül csendben kanalazgatva,
majd megköszönve a jószívűséget halkan
távozott az újabb viszontlátásig – egyre
gyakrabban gondolok rá immár nem
a hűs lépcsőházból, de a forró utcákon és
tereken látva a térdeplő, nyakukban kis
kartontáblát tartó, műanyag poharukat
hajlongva esdeklőn a járókelők felé nyújtó
huszonegyedik századi új koldusokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése