elemészted, mint moly, az ő szépségét.
Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela.”
(Zsoltárok könyve 39:12)
Hiábavalóság vagy, hiábavalóság vagyok, ahogy mindenki, itt,
energiatenger, szomorúságtenger, haragtenger árad szét mindenfelé,
rád telepszik a büntetésed, arcodra mászik mindaz, amit elkövettél,
és nincs senki, aki lemoshatná rólad az elmúlt éveket, senki, senki,
nincs olyan, aki felmentene téged, és hozzád idomulna, nincs ilyen,
nem csatlakozik hozzád már senki, minek is tenné, hisz te sem akarod.
Magad vagy, mondják, háromszor tagadnak meg, ha úgy adódik,
elemésztik az erőd, elemésztik az ösztöneid, felfalnak, mint a sáskák,
és ítélkeznek feletted azzal, hogy tudni sem, hallani sem akarnak rólad,
sötét indulatokat kergetnek feléd, fellegeket és szélviharokat küldenek,
meggörnyedsz a nehezéktől, amit rád terítenek, meghajolsz a terhük alatt,
levegő után kapkodsz, fuldokolsz, várod, hogy elmúljon mindez.
Merő hiábavalóság vagy, merő feleslegesség, nem kellesz senkinek,
valami puszta közepén állsz, és nem tudod, merre lehetne elindulni,
az ürességet látod magad körül, és üres a tekinteted is, mint a halotté,
befelé figyel a halott, befelé keresi a megoldásokat, de nincsen ilyesmi,
nincsenek megoldások, csak az van, ami elmúlt, és csak a büntetésed,
csak a hallgatás van, ami fenyegetőbb minden kimondott hangos szónál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése