Radnóti Miklós: Mint a halál

Csönd ül szívemen és lomha sötét takar, 

halkan koccan a fagy, pattog az erdei 

út mentén a folyó, tükre sajogva megáll

      s döfködi partját.   

Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt 

régi, szép szeretők csontja s el is reped. 

Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,         

      sír a kis őz is.   

Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég, 

felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét, 

meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém         

      s rázza a fákat.   

Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly, 

jégből gyönge virág pattan az ablakon, 

hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,         

      mint a verejték.   

Így lépdelget eléd most ez a versem is, 

halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan, 

épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd         

      hallgat utána.

1940. február 27.