Csendes vagyok,
törvényszerű, ám kiszámíthatatlan,
mint némelyik jobb költemény
– Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója,
Ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.
2026. január 29., csütörtök
Fodor Ákos: Ima
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Fodor Ákos: Blow-up
Valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
És ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.
2026. január 28., szerda
Osváth Tibor: Sötétségben
Ne félj, csak higgy!
(Mk. 5,36.)
Testvér, jártál már elhagyott, sötét, fagyos éjszakán?
Eltévedve, kétségbeesve, egyedül, árván?
Tapogatóztál-e vakon
Pokolba hullottan, testvér?
Emlékszel-e még, mit éreztél?
Ugye, amikor elmerültél, nem is volt ijesztő a sötétség,
Ugye a hátadon még gyengén bizsergett
Elhagyott otthonod melege,
Amit úgy vittél magaddal,
Hogy kitart végig, útnélküli utakon,
Dacolva jéggel, faggyal?
Ugye hamar kirázta belőled a göröngy a langyot?
Ugye hamar megálltál dermedten pislogva
És szerettél volna tüzes szemeddel lyukat égetni
A koromfeketeségbe, hogy hátha megvillan benne
Valami fény, csöpp kis derengés.
Ugye jéggé vált alattad a föld
Hó sehol sem volt, a talpad megfagyott a földtől,
A talpadtól megfagyott a lábad,
S a vér felvitte a szívedbe a jégdarabokat.
Ugye jó lett volna egy emberi hang társnak?
Ugye vártad minden topogásnál,
Hogy valahol tán mégis megszólal a sötétség.
Valahonnan tán felhangzik, ha más nem, egy "Hé!"
És megindulhatsz valamerre felé.
Ugye azt hitted, megszakad a füled
A nagy várakozásban?
Ugye a szemed minden vibrálását - melybe
Csak a fájdalom szúrt bele egy kis fehérséget -,
Ugye testvér, mindíg útmutatónak vélted?
El is indultál tétován, egyszer jobbra, egyszer balra.
Bántad volna is te, honnan jön a fény!
Bántad volna is, fáklya lángol-e vagy csak gyönge gyufaszál
Bántad volna is, ki szólít,
Nevedet honnan süvölti szaggató füledbe a szél,
Magas hegyoromról vagy a föld fenekéből-e.
Csak egyszer elindulhass valamerre.
Testvér, ugye szólni sem tudtál?
Csak halálra váltan álltál,
Figyeltél - vártál -,
Hogy majd fejed felett
A nagy sötét tömeg
Hirtelen megreped.
Hogy a szurok,
Amely már-már megfullasztott,
Ragyogó kékségbe bomlik,
S belőle arany hull le rád.
Ugye a küszködésben rongyossá lett ruhád?
Megvakultál, agyonfáztál,
S már vártad, hogy fejedre száll a halálmadár.
...És ugye testvér... emlékszel?
Egyszer csak
Valaki nagyot kiáltott:
" Ki jár itt?"
Valaki jött a sötétségből,
Megfogta a kezed
És egy meleg szobában
Leültetett maga mellett.
Revitzky Gyula: Öregen
Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket öregnek neveznek.
Bennem, körülöttem mindenütt beesteledett, nemsokára éjszaka lesz.
Életemnek egykor értéke, súlya és értelme volt:
Dolgoztam, szerettem, segítettem, adtam, szenvedtem.
Immár minden a múlté.
Kérlek, kímélj meg a megkeseredéstől!
Tarts vissza annak kimondásától, hogy mindaz, ami volt, csak úgy volt jó, tökéletes és rendjén való. Nem arra szeretnék hagyatkozni, ami volt, hanem ami van: Reád, Uram!
Erőm fogytán van, s még azt is, ami van, öregkori betegségek aprózzák fel.
Előttem áll az óra készületlenül
Add, hogy meg ne keményedjen az én szívem
Add, hogy ne meneküljek ábrándok világába
Add, hogy ne meneküljek hamis reménységekbe
Add, hogy készen álljak, mihelyt szólítasz, s ráléphessek a Hozzád vezető útra.
Valamikor emberek között éltem.
Most magamra maradok.
Barátaim meghaltak.
Uram, jöjj segítségemre!
légy segítségemre, hogy ne zárkózzam el senki elől
légy segítségemre, abban is, hogy ne szóljak bele mindenbe
légy segítségemre, hogy így a magam csendességéből
észrevétlenül segíthessek,
másokért közbenjárjak Tenálad
adj hozzá szavakat!
Jézusom! a Te szeretetedben születtem!
Abban szeretnék élni,
abban másokat szeretni és
abban hazatérni. Amen
Wass Albert: Fohász a hazáért
Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.
(Bajorerdő, 1947)
2026. január 26., hétfő
Nagy István Attila: Szép volt, igen
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Dsida Jenő: Legyetek őszinték
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen -
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
1929
Somlyó Zoltán: Szerelmes vers
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél - s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...
Kányádi Sándor: Epilógus egy balladához
Két öreg anyóka, talpig feketébe,
Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.
Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.
Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
Olyan szófogadó drága jó legény volt.
Olyan szófogadó drága jó leány volt.
Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
Már az unokám is legényszámba menne.
Már az unokám is férjhez készülődne.
Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.
Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.
Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
Mikor ad igazat egyiknek a másik.
1965
Tóth Árpád: Ki tudja...
Ez-é az igazi élet?
Ez a könnyes, furcsa, cudar,
Bús csárdája könnynek és vérnek
Vagy lesz még másik ital?
Valahol, csillagokon túl,
Vár-e az isten...
1920
Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.
2026. január 25., vasárnap
A nap gondolata
" Egy szomjas világban élünk. Anyagiak soha nem elégíthetik meg a lelkedet. Nem él vele! Hiába kínálod lelkednek az élvezeteket, a tested talán jóllakik , a lelked csak sír. Hány ember dolgozott egy szép házért, bútorért, kocsiért.
És a lelke nem boldog, nem örül.
A lélek Isten szeretetére vágyik, csak az elégítheti meg."
Trausch Liza
Kaiser László: Születésnap
Most vagy föl, vagy elhagyod magad,
most pincemély, vagy szolid koccanat,
most remélsz, vagy leszel búskomor,
most pengeagy, vagy fejed szétbomol,
most egyben, vagy lehet szerteszéjjel,
éjjelben a nappal, nappalban az éjjel,
lehet minden és lehet a nagy semmi,
ellökni szókat, vagy kezet kézbe venni.
Lehet Istennel és Isten nélkül lenni.
Szent-Gály Kata: Nyitott ablak előtt
Az este hűvös,
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…
magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.
Élek.
Vagyok.
És elmegyek.
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…
magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.
Élek.
Vagyok.
És elmegyek.
Csontos Márta: Jelenés Szilveszter éjszakáján
Menjetek el és töltsétek ki a földre
Isten haragjának hét poharát
(János Jelenések 16.)
Összemosódott már a Jó és a Rossz,
az eredendő is elvesztette hitelét,
nincs más csak kétes származék, nincs
győzelem, a hatalom felhője nem mozdul,
tények közé ásták a fikciót, megszűnt az engedelmesség.
Hamis próféták száján ömlik a szó, nincs
igazi választás, az alternatíva szinte mindig ugyanaz,
a fejekben megzavarodott a bináris oppozíció.
Az Igaz és a Hamis egy és ugyanaz, a Valóságot
megfertőzte a Látszat, a nézőtéren nincs igazi
közönség, a függöny mögött lehullt csillagokat
próbálnak fénnyel feltölteni, majd a színpadra kerülés
előtt tartós sárga festékkel kísérlik meg visszaadni
az eredeti ragyogást. Minden csak kész átverés,
nem lehet a Mindenség erejéből mélyet lélegezni,
a fekáliát arany papírba csomagolva árulják, nincs
értékfelismerő képesség, a pusztítás éhe egyre
nagyobb, homlokodra vésték a fenevad bélyegét.
2026. január 23., péntek
Boda Magdolna: (vándor)
Hányszor meghalt már
vízbe fulladt elégett
vagy csak
sarokból sarokba ült
házról házra
városról városra
országról országra
ment mendegélt
örök vándor
szívtől szívig
hiába
nem ért sehová
pedig már
az egészet
bejárta
Szent-Gály Kata: Mint senki más
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.
Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.
Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.
És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.
Szent-Gály Kata: Ajándék
Hallgató hegyekkel szívem körülvettem,
meszelő-nagy fákkal be is kerítettem,
senki ne találjon tengerszem-tavára,
senki ne találjon tenger bánatára.
Hallgató hegyeknek tetejére hágtam,
meszelő-nagy fáknak tetejébe szálltam,
pirosába néztem hasadó tüzeknek,
aranyába néztem nyugvó esteleknek.
Hallgató hegyekről fények csorgadoznak,
meszelő-nagy fákról fények futamodnak,
vízbe folyamodnak, fekete-nagy tóba,
ezüsthabú vízbe, aranyhabú tóba.
Hallgató hegyeknek hallgató vizéből,
meszelő-nagy fákkal gyantázott vizéből,
megkínállak ízes, harmatozott fénnyel,
feketeség árán felviruló széppel.
Petőcz András: A pillanat töredéke
Egy pillanat a napfelkelte
Egy pillanat a naplemente
Egy pillanat az újabb kezdet
Egy pillanat és végtelen lett
(Elena Liliana Popescu)
A pillanat töredéke a mozdulatod.
Ahogy a távolodónak intesz,
ahogy jelzed az eltévedt madárnak,
hogy otthontalan ezen a tájon.
A pillanat töredéke a sóhajtásod.
Ahogy utoljára dolgozik a tüdő,
ahogy utolsót dobban a szív,
s távozik testedből az, ami te.
A pillanat töredéke a búcsúzás is.
Ahogy eszünkbe jut, aki elment,
ahogy megidézzük a gesztusait annak,
aki nincs már miközöttünk.
Dr. Kállai Imre: Krisztusi békesség
.jpg)
„ Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!”
János 14, 25-31
Kedves Testvéreim! Jézus Krisztus búcsúbeszédéből arra fókuszálunk a mai napon, hogy Ő a tanítványainak hagyatékként békességet ad. Olyan békességet, amely nem hasonlítható világi békességhez.
A békességből mai is sok ember szükséget lát. Ez a hiánycikk a békesség. Valaki azt mondta, a békesség annyit jelent, hogy minden a helyén van az ember életében. Mi, emberek, keressük is ezt az állapotot különböző módokon. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy akkor lesz életük békés, ha minden a helyén lesz anyagilag. Szép, újonnan épített ház, szemeket gyönyörködtető autó és emellett még vastag pénztárca. Miután minden megvan, valahogy a békesség mégsem akar beköszönteni. Wass Albert egyik regénye érdekesen ragadja meg ezt a dolgot, itt egy idézet: „Csak mentem Erzsike mellett, és nézegettem az alacsony házakat az utca két oldalán, és arra gondoltam: nálunk nagyobb házakban laknak az emberek. Meg is mondtam ezt Erzsikének, mire nagyapa hátrafordult, rám nézett, s még ma is hallom a hangját, ahogy mondta: a szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.” (Wass Albert: Magukrahagyatottak) Ez a nagyapa egy nagyon fontos igazságot fogalmazott meg, a békesség nem az anyagi jólét velejárója, sőt! Egyre inkább az történik, hogy minél nagyobb luxusban élünk, annál kevesebb a békességünk. Minél gyorsabban tudunk megtenni dolgokat, annál kevesebb az időnk.
Vannak olyanok, akik a békesség hiányát csak egy egyszerű hazugsággal akarják kitölteni, ahogy annak idején Izráel népe, ahogyan Jeremiás fogalmaz. Kiáltják, fennhangon büszkélkednek vele: Békesség, békesség! Még sincs békesség. Érdekes emberi tulajdonság az, ha valamit nagyon sokszor elmondanak, sulykolnak belénk, azt egy idő után el is hisszük. Ilyen volt a kommunizmusban élni. Mindenütt hirdették a békességet és a békés együttélést, csak arról nem esett szó, milyen áron. Sok millió ember vérén akarták megteremteni a békét, de ez nem hozott békességet. Jeremiás is mondja: Nincs békesség!
Ézsaiás úgy fogalmaz, hogy a hitetlen ember életében nincs békesség: „De a bűnösök olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. A bűnösöknek nincs békességük! – mondja Istenem.” (Ézsaiás 57, 20-21) A békesség csak akkor köszönt be a ember életébe, ha beköltözik az életébe a hit. Békességet csak az Isten tud teremteni a lelkünkben, semmi és senki más!
Nagyon érdekes módon ez a gondolat megjelenik a köszönéseinkben is. Magyar reformátusok így köszöntjük egymást: Áldás, békesség. Erdélyben pedig a Békesség Istentől a használatos. Minden bántás nélkül mégis azt kell mondanom, hogy a békességet nem elég kívánni, a békességet teremteni kell. Ezzel a teremtő erővel viszont csak az rendelkezik, aki Ura a békességnek. Pál így fogalmaz: maga a békesség Istene. Az apostol is tudta ezt. Békesség csak a Békesség fejedelme által jöhet ebbe a világba és az emberek életébe.
Hogyan lehet ezt a békességet birtokolni? Hogyan lehet a Tied is ez a békesség?
Az Istentől jövő békesség kulcsa a megbékélés Istennel. Ameddig nem kerülnek a helyére a dolgok, addig nincs békesség, addig csak tusakodás van. Isten előtt minden ember kárhozatra méltó bűnös. Senkinek sincs olyan élete, amelyre az Úr igent mondhatna. Miután az ember elfordult Istentől, már csak az Ő haragja maradt rajtunk. Háború és békétlenség az osztályrészünk. Hiába próbálkozunk magunktól, nem fog sikerülni. Hiába mondogatjuk, hogy békesség így vagy békesség úgy, nem lesz békesség. Nem tudjuk megszerezni a békességet Isten és közöttünk, sem jócselekedetekkel, sem példamutató élettel, se pedig példátlan adakozással. Az egyetlen, aki békességet hozhat az életünkbe, az Jézus! Az efezusi levél így ír Jézusról: „Mert Ő a mi békességünk,” (Efezus 2, 14a) Senki más! Ő a békességnek az egyetlen útja. (Lukács 1, 79) A kegyelemmel kell először találkoznunk, hogy megismerjük a békességet. Nem véletlenül hangzik Pál leveleinek köszöntésében: Kegyelem néktek és békesség. Kegyelem nélkül nincs békesség.
Jézus, amikor megjelent a tanítványainak feltámadása után, maga mondta: Békesség néktek! A Golgotán megszereztem nektek a kegyelem által a békességet az Atyával, gyertek! Nektek már nem kell semmit tennetek! Jöjjetek!
Az az ember, aki találkozik Jézussal és ott tudja hagyni bűneit a kereszt alatt, azt az embert betölti Krisztus békessége. Maga Jézus ígérte ezt búcsúbeszédében: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja” (János 14, 27) Valóban teljes és valós ez az ígéret. Aki Krisztusban van, az már nem tudja letagadni. A Krisztus békessége jelen van az életében.
„Maga a békesség Ura adjon nektek mindig minden körülmények között békességet.”
2 Thesszalonika 3, 16
Olyan biztató és olyan felemelő olvasni ebben a versben is azt, hogy ez a békesség minden körülmények között megmarad. Nem számítanak a külső dolgok változásai, az Isten által teremtett békesség az ember szívében minden helyzetben, minden életúton megmarad. Amikor a minden körülmények között megmaradó békességre gondolok, mindig egy kedves ismerősöm jut eszembe. Gyermekkorában gyermekbénulásban szenvedett. Akkor még nem volt ellene olyan hatásos védőoltás, mint napjainkban. Egész életét tolószékben töltötte és tölti ma is. A nagyrészt lebénult kezeivel két nagyon fontos szolgálatot végez. Az egyik az imádság szolgálata. Nagyon komolyan imádkozik a szolgálókért, lelkipásztorokért, ifjúságért. A másik pedig a könyvjelzőkészítés. Nagyon sok könyvjelzőt készít, és többnyire a feliratokon ez szerepel: az Isten szeretet. Akárhányszor elmegyek Sárika nénihez, mindig olyan békességgel találkozom, amelyet nem tudok szavakkal elmondani. Olyan Istentől jövő békességgel, amelyet maga a békesség Istene teremtett az életébe. Ez a békesség nem a körülményektől függ. Ez nem csupán külső nyugalom, hanem belső rend. Ebben a belső rendben Isten van a vezető helyen, én pedig követem őt.
Teljes bizonyossággal tudom mondani, aki ráébredt arra, hogy Jézus Krisztus őérte is fizetett a kereszten betölti az egész életét a békesség. Nemcsak az életét, hanem meg tud békélni embertársaival, önmagával és sorsával is. Ez nem egy érzelemmentes beletörődést jelent, hanem egy Istentől jövő, mennyei erőt. Említettem, hogy ez a békesség nem függ a külső körülményektől. Minden helyzetben, még a legsötétebb, legkilátástalanabb állapotban is állandó. Gondoljunk csak Pál apostolra, aki a börtönből tudott örömmel és hittel levelet írni a filippieknek, amely levélben biztatta őket. A testileg rab a testileg szabadokat. Tehát az Istentől jövő békesség az ember életében nem kívülről hatol befelé, nem a külső dolgok függvénye. Ennél sokkal hatalmasabb, hiszen belülről hat kifelé. Ezért ül ki az ember arcára, kapcsolataira és életére.
Befejezésként egy igét szeretnék olvasni és ehhez az igéhez feltenni egy kérdést. „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által” (Róma 5, 1) Pál kijelentő módban, nagyon magabiztosan mondja ezt a mondatot. Engedd meg, hogy megkérdezzem: Te is el tudod mondani ilyen szilárdan állva, ahogy Pál? Békességem van az Istennel. Ha szilárd ez a hitvallás, adj érte hálát. Ha pedig nem, akkor kérd a békesség fejedelmét, hogy kegyelme által hozza el a Te szívedbe is a Tőle jövő békességet! Ámen.
Forrás: refhomokkert.hu
2026. január 19., hétfő
Nagy Gáspár: Isten költeménye
A vége felé járva
rendelt ösvényeiden
néha utadon
túl ámulatokon
és túl már hívságokon is!
hirtelen rájössz
vagy csöndben belátod:
Isten hatalmas verse
a teremtett Világ.
De azért mind jobban érdekel
hogy ebben a nagy versben
akár csak egyetlen betű hurkában is
ott van-e a te grafit-porod?
S ha nincs?
A Világ akkor is hatalmas
örökkévaló és tökéletes költemény!
Bár nap mint nap te is
csak tökéletlen
és felületes olvasója vagy…
Nagy Gáspár: Félelmen túli…
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az É N E K.
Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.
Nagy Gáspár: Öregedők s talán már öregek
Esztendők telvén
amikor már belelátnak
a nagybetűs vagy kisbetűs lét
egyre szürkébb bugyraiba
elfogja őket a pánik…
És kicsit eljövendő haláluk
fölé hajolnak mint hajoltak
egykor nők és csecsemők fölé
hajoltak asztallapon remegő
szűzfehér lapok fölé
hajoltak s nem fájt még a hajlás
jólesett
Aztán jött a latolgatások
és bölcsességek
a fontolgató vakaródzások
és a mindentől félések ódzkodások
a soha semmin fel-nem-háborodások
kora.
És íme a mohóságok kóros ideje
mikor már fittyet hánynak
a látszatokra is
mikor az érzékenység és a sértettség
maligánfoka magasra szökken
nekem ez jár ez a határtalan szabadság!
hajrá most neandervölgyi
eszközökkel is kivívni.
Begyűjteni mindent a csűrbe
ami még hiányzik
mint elszánt pénzbehajtó kommandósok
járják a várost összeesésig
forognak szűk térben s kaszabolnak
nem törődnek már sem jövővel
sem a százszor megénekelt
utókorra bízott örökléttel.
Esztendők telvén
szomorú mosolyukat
és az elégedetlenség mégis-átkait
őrizd meg Uram
és vedd figyelembe mindenek
egyenlő ítéleténél
s könyörülj rajtuk ahogy majd rajtam is
ítélkező méltatlan szolgádon.
2026. január 18., vasárnap
Pilinszky János: Az ember itt
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelül.
ezért-azért; egy szóval mindenért.
Valójában két szót, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzám tartozik.
A másik elhelyezhetetlen.
Gyurkovics Tibor: Áldás
Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.
Koltay Gergely: Ki szívét osztja szét
**
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.
Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.
Hol az arc, hol a kéz ?
Akiért, s csak azért ?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér ?
Kell, te legyél,
ki Nap lesz Éj után
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.
Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény
Ki szívét osztja szét,
az élet csak övé
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.
Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.
Ami volt (ami volt), s amiért (s amiért) :
- az minden a miénk ! -
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.
Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét
Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény
Ki szívét osztja szét,
az élet csak övé
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.
Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét
Választott, ki a múltat,
magában oldja fel,
őrző, ki érzi a hajnalt,
tudja ébredni kell.
Ha félsz, gyere búj mellém
szívem, szívedhez ér.
Németh Péter: Letenni és felnézni
" Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére."
Zsidókhoz írt levél 12,1-2a
Ennek az Igének a fényében úgy fekszik itt előttünk a 2026-os év, mint egy küzdőpálya. Itt állunk a pálya elején, és az első kanyarig talán még ellátunk, de azután már minden része ismeretlen. Ettől kicsit talán félelmetes, kicsit izgalmas, mint egy bújócska, de mindenképpen kihívás. Feladat, amit végre kell hajtani.
Tudunk viszont egy fontos dolgot: Ennek a pályának a tervezője Isten. Ő szabta nekünk személyre, Ő indít el rajta, és azt mondja most róla: Végigjárható. A sikeres végigjáráshoz két üzenetet helyez a szívünkre. Ez két szó, két mozdulat, két ellentétes irány: Letenni – Felnézni.
Ahhoz, hogy egy pályát végig tudjunk futni, le kell tenni mindent, ami fölösleges, ami akadályoz. Ez teljesen nyilvánvaló alapszabály, mégis gyakran elfelejtjük. Fontos mozdulat ez: letenni.
Eszembe jut Dávid és Góliát történetéből az a jelenet, amikor a 17-18 éves ifjút odakísérik Saul királyhoz, mert ő jelentkezett, hogy megküzdjön az Istent gyalázó Góliáttal. Ráadják a daliás növésű Saul fegyverzetét, a vértet, a fejére a sisakot, bal kezébe a pajzsot, jobbjába pedig a kardot. Ránézésre készen is áll a harcra. Dávid azonban úgy érzi, teljesen elveszett a súlyos vasak között. Ezekben járni is alig tud, nemhogy küzdeni! Ezek nem őrá vannak szabva, ezek nem az ő fegyverei, és nem fogják segíteni őt. Ezért le is vetette azokat.
„ Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet” – még akkor is, ha amúgy fegyvernek látszik, vagy akár védőpajzsnak, de nem ránk van tervezve.
Gondoljuk csak végig önmagunkat az új esztendő küzdelmei felé indulva: Mi mindent cipelünk magunkkal, amitől védelmet remélünk? Milyen fegyvereket szorongatunk, amiktől győzelmet várunk? Mi mindennel igyekszünk biztosítani magunkat? Milyen súlyokat cipelünk a hátizsákunkban, nincs-e tele múltbeli, súlyos konzervekkel, amikre úgy gondolunk, hogy talán szükségünk lesz még rá?
Isten pontosan tudta, hogy miképpen ad győzelmet Dávidnak a saját fegyvereivel. De Dávidnak kellett úgy dönteni, hogy nem cipeli más fegyvereit. Azok helyett küzdeni fog a hozzáillő, már jól ismert és bevált fegyverével, a parittyával.
Isten, aki a mi pályánkat megtervezte, pontosan tudja, milyen fegyverekre és milyen védő eszközökre lesz szükségünk, és meg is mutatja azokat, és nekünk adja. De nekünk kell készen állnunk, hogy Tőle elfogadjuk azokat. Nekünk kell úgy dönteni, hogy minden mástól, ami nem nekünk készült fegyver, megszabadulunk.
A másik mozdulat: Felnézni. „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” Ez a mozdulat is elengedhetetlenül fontos a küzdőpálya végigjárásához.
Abban a lelki küzdelemben, abban a kihívásban, amit az előttünk álló esztendő jelent, ezt a mozdulatot újra meg újra gyakorolni kell.
Felnézni. Mert hajlamosak vagyunk lehorgasztott fejjel járni. Mert annyira figyelünk az aktuális tennivalóinkra, hogy bele is ragadunk azokba. Feltekintés nélkül ezt a pályát nem lehet végigjárni. Ez jelenti ugyanis a kapcsolattartást Jézussal, ez a lelki tartókötél, ami minden helyzetben megtart minket.
Amikor Izráel a pusztában vándorolt új hazája felé, egy alkalommal mérges kígyók támadtak rájuk. Segítségért kiáltottak Istenhez, Ő pedig segített is rajtuk, de erre egy különös módot választott: Egy mozdulatot, a feltekintést. Aki meg akart menekülni a mérges kígyók marásától, annak fel kellett néznie arra a rézkígyóra, amit Mózes egy hosszú bottal a magasba emelt. Ez volt az egyetlen módja a megmenekülésnek: Felnézni.
Tudjuk, hogy az Újszövetségben van ennek a történetnek a tökéletes beteljesedése. Jézust ugyanígy emelték fel a kereszttel ég és föld közé. Önmagát adta oda, a mi megmenekülésünkért emeltetett fel. Az irány tehát nem változott: Nemcsak a pusztában a mérges kígyók ellen, hanem ma is, a hétköznapi életünk küzdelmeiben, ugyanez a mozdulat a segítség egyetlen iránya. Fel kell néznünk Jézusra, hogy életünk legyen. Fel kell néznünk Jézusra, hogy az elénk adott pályát végigfuthassuk.
Mit jelent ez most már egészen konkrétan? Hogyan kell felnézni Jézusra? Hogyan lehet ezt a mozdulatot ténylegesen végrehajtani?
Erre a kérdésre egy nagyon egyszerű és kézenfekvő választ szeretnék adni: Az előttünk álló esztendő minden egyes napján időt kell találnunk Jézus számára. Időt, amikor olvasunk a Bibliánkból, és imádkozunk. Ez a felnézés. Így tudjuk napról-napra tartani Vele a kapcsolatot, Ő pedig így tud irányítani, vezetni bennünket. Így tudja elmondani, hogy a pályánknak az éppen aktuális szakaszán mi a feladatunk, amivel megbíz minket. Így tud segíteni az eligazodásban, és így tud újra meg újra feltölteni az Ő erejéből.
Letenni – felnézni. Vigyük magunkkal ezt a két mozdulatot, amit segítségül kapunk Istentől. De ne csak elméletben tudjuk, hanem nap mint nap gyakoroljuk ezeket.
Ha így teszünk, akkor Isten, aki a pályánkat megtervezte, nekünk személyre szabta, és most elindít rajta, végig is fog kísérni, és megáldja küzdelmünket.
Forrás: refkenese.hu
2026. január 17., szombat
Reményik Sándor: Örök szerelem
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.
Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
Két Isten ültette pici palánta?
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.
E mozdulatlan, néma szerelem
A jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.
Pilinszky János: Fabula
.jpg)
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is amikor agyonverték.
(1962)
Trausch Liza: Kimentek a vőlegény elé
" Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz,
akik elővévén lámpásaikat, kimentek a vőlegény elé."
Máté 25,1
Az igazi mennyországot, boldogságot Jézus hozta el számunkra. Egy olyan embertől, akinek szívében ott van ez a boldogság, semmit nem lehet elvenni. Az minden helyzetben boldog. Az első keresztyénekről olvassuk, hogy vagyonuk elrablását örömmel fogadták. Nem számított nekik, mert a szívükben mennyország volt. A mennyek országának határa a tisztaság. Azért mondja az Ige, hogy hasonlatos a tíz szűzhöz. Amint benned van a bűn, vége a tisztaságnak. A Jel 22,15 élesen elmondja, kik maradnak kívül a mennyországon. A tíz szűzről olvassuk, hogy lámpásaik voltak. A lámpás a hit! Mindenkinek van hite, csak az a kérdés, hogy miben?! Mi az, amibe fogódzkodsz? Betétkönyv, ami nő? Semmit sem hoztunk erre a világra, világos, hogy el sem vihetünk semmit. Az utolsó úton mindenki egyedül marad. Csak Jézus kezébe fogódzhatsz, Aki szeret téged. Kimentél-e már a családból, emberek közül, az anyagiakból a Vőlegény elé?! Vajon elengedtél-e már minden kezet, hogy két kézzel belefogódz abba a feléd nyújtott, átszögezett kézbe? Engedd, hogy vonzzon az a szeretet, amelyik mindennél többet ér. Merj kimenni a Vőlegény elé, hogy szólhasson hozzád a kereszt üzenete. Ha valaha már átélted, mit jelent az, hogy ég a lámpás, hogy kigyullad benned Isten szeretete, akkor nem tudsz már haragudni senkire. Akkor mindenkinek megbocsátasz, akkor megtelik a szíved örömmel, szeretettel, akkor ragyoghat igazán a szemed, az arcod és az életed.
Forrás részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2026. január 16., péntek
Simek Valéria: Menni kell
megújuló zöldbe, egy szál
ingben, mintha öledben
Te hoznád a virágzó fák
habselyem menyasszonyi
ruháját. Lélegzeteddel érinted
az alvó harmatcseppeket.
Tétova lépteid az úton…
csöndes derűvel cipeled
megrostált éveid.
A szőlőlugasok barikádjain
túl felegyenesedsz, megigazítod
félrecsúszott sapkád, és tüzet
gyújtasz, hogy halld a gallyak
lángoló pattogását.
Füsttől könnyes szemmel
nézem, ahogy árnyékunk
is elszáll.
Mindig menni és tenni
kell, új tavasz kínálja magát,
tág tereit lobogtatja.
Kezed lendül, magot szórsz,
bőven hinted madárnak, aratásnak.
Egy darabka földön élünk,
óriási égbolttal fejünk felett,
s belakjuk otthonunkat, mint
fészkét a hazatérő madár.
Parancs János: Ahogyan
Ahogyan a féloldalára dőlt.
Ahogyan gyermeki bizalommal
kinyújtotta a kezét.
Ahogyan tehetetlenül.
Ahogyan magárahagyottan.
Ahogyan egyre nézte, várta.
Ahogyan végül megértette.
Ahogyan a kezét visszahúzta.
Ahogyan a sorsát elfogadta.
Bakonyi István: Miközben
a harctéren dúl az ütközet.
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg…
Mosoly, vállveregetés, szép szavak,
sárban gázolnak a tankok, s ravasz
a gyilkosság, szabad az ölés.
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg.
Bombák rombolnak.
A gyilkosok tárgyalnak,
az emberiséget éri a lövés.
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg…
És hol van a béke,
sorsunk csodás éke?
2026. január 14., szerda
Oravecz Imre: Az örömre való képességről
Ryokan, 18. századi japán költő
évtizedeket töltött remeteként az erdőben,
és szenvedett a hidegtől, magánytól,
az emberi tökéletlenségtől, elmúlástól,
de mindvégig élvezte az élet örömeit:
a patak csobogását, a madarak énekét, rizsbort, az alkonyt,
a héjából kibomlott gesztenye tapintását,
az esőcseppek gördülését a banánleveleken,
de jó volna,
ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.
Oravecz Imre: Kor
Majd megtudod te is – vetette oda egyszer utolsó éveiben apám,
és fogalmam sem volt,
mire gondol,
mert makkegészségesnek látszott.
Mióta elkezdtem takarékoskodni a mozdulatokkal,
már sejtem.
Oravecz Imre: Vigasz
bőröd ráncosodik,
izmod sorvad,
csontod szuvasodik,
mozgásod nehezül,
kezed reszket,
látásod gyengül,
hallásod romlik,
vágyad lanyhul,
emlékezeted kihagy,
felfogóképességed csökken,
maholnap földdé válsz,
de ne feledd:
a végesből a végtelenbe térsz.
Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb
Kodály Zoltán emlékére
A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,
kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák
az erdőt… Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vakondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul,
a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
szemetek helyén kék mennydarabkák,
hogy látva lássatok,
hogy látva lássatok.
Galyatető, 1981
2026. január 13., kedd
Árvai Emil: Bibliai képek 7.
Prédikátor könyve
Minden hiábavalóság, panaszolja
Prédikátor könyve.
Mégis az élet ajándék.
Bölcs, aki a számadással számol,
s úgy él, mint igaz.
Mert nem szabadna másképp.
*
Templomban
Farizeus fölsorolja,
milyen jó vallásos ő.
Kegyelmet kér meghajolva
bűnét bánó vámszedő.
*
Győztél, Jézusom!
Meghalt Saul a damaszkuszi úton:
frontális ütközés az Üldözöttel.
Íme, egy kemény szív zárja törött fel;
boldog beismerés: Győztél, Jézusom!
Imre Flóra: L'adieu
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz
és várni téged és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli
az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára
levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja
az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre
Valerij Brjuszov: A magvető
zord magvető vagyok.
Köröttem hajladoz tengernyi rozskalászom,
szolgálni tanulok.
Immár zajos tömeg, hangos hír el nem éri
csöndes búvóhelyem.
Előttem cseng megint a hűs forrás, a régi -
ajkammal illetem.
ízlelgetem megint, áldva derűs magányom,
a tüzet és jeget.
Felém leng halkan egy
százszemű régi álom, száz szárnnyal integet.
Ó, szabad alkotás, édes gyönyörűséged
most már enyém marad!
Szomjan-alélt szivem bölcsődben újraéled,
te felgyűlt gondolat.
Új a világ nekem, s mint Ádámot az éden,
ámulni úgy tanít.
Bölcs leszek, egyszerű, s kifaggatom szelíden
a lét nagy titkait.
Rab Zsuzsa fordítása
Ágai Ágnes: Hová igyekszel?
Hová igyekszel? – kérdezném az utcán,
mert jó volna tudni, mely irányba tartasz.
Az útjelző táblák a földön hevernek.
Emberszag árad a betonból.
Kidobált eszmék közt turkálsz a kukában,
és eladod őket az ócskapiacon.
Hová igyekszel? – kérdezném a kocsisor tövében,
hol le s föl ringsz kínálva a szánalmas gyönyört,
izzadt tenyeredben gyűrt márkákat markolsz,
lábad rója az aszfaltot, a lámpafényben
a hímvilág csordái lelegelnek.
Hová igyekszel? – kérdezném a metró lépcsőjén,
míg tömött táskádat magadhoz szorítod,
alászálláskor a föld korgó gyomrában kanyargunk,
és mire a gépezet kiböffent,
arcod a fényben szertefoszlik.
2026. január 11., vasárnap
Pinczési Judit: Védelem
Mióta itt ülök
a legyőzöttek padján,
féltő levelek hullanak
lehajtott fejemre.
Vagy a hátam mögött
kinőtt egy fa,
vagy lombja van a csöndnek.
Pinczési Judit: Ha gyerekkorban találkozunk
kézen fogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amelyik titkos jeleket sugároz.
Ha gyerekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a manókirály
lerombolta Palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk –
de csak azért,
hogy erre azt mondd:
gyere velem haza.
Az éjszakai sírásokról
nem beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.
Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva
hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület.
De aztán bevallottam volna azt is.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)