Flurin Spesch: Panasz-csere

Napról napra ugyanaz: panaszkodik a nő, és panaszkodik
a férfi, hogy a nő panaszkodik.
Akkor panaszkodik a nő, mert a férfi panaszkodik, hogy
a nő panaszkodik. Miért kellene nekem lenni felelősnek
még az ő panaszaiért is, gondolja a nő és így szól: Te
éntőlem teszed függővé magad!
Ha egy napon lenne szíves abbahagyni a panaszkodást, én
tőle függetlenül is panaszkodhatnék, gondolja a férfi és
így szól: Énnélkülem senki sem törődne a te panaszaid-
dal!

Alapjában véve egyszerű lenne: a nőnek abba kellene hagy-
nia a panaszkodást és az út a panaszkodáshoz nyitva állna
a férfi előtt, csak a férfi előtt.
De mi lenne, ha ő egyáltalán nem használná ki ezt az aján-
latot, gondolja a nő és kővé válva állna előttem? Úgy hogy
én kénytelen lennék panaszkodni és ezt mondani: Te már nem
panaszkodsz?

Jó, mondaná talán a férfi és panaszkodna, mert én arról
panaszkodtam volna, hogy a férfi sohasem panaszkodik.
Gondolja a nő. De ha a nő egyik napról a másikra abbahagy-
ná a panaszkodást, gondolja a férfi, felesleges lenne nekem
panaszkodnom, miért kellene panaszkodnom, ha ő már nem
panaszkodik, hogy én nem panaszkodom? Gondolja a férfi.

Attól félve, hogy egy napon függővé válik a férfitól, a nő
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki pa-
naszkodni fog.
Attól félve, hogy egy napon függővé válik a nőtől, a férfi
úgy dönt, hogy a jövőben is mindig ő lesz az első, aki
panaszkodni fog.

Dabi István fordítása

Leleszi Balázs Károly: Hang nélküli beszélgetés

térdepelek a hegyen 

közel a megnyílt egekhez 

s a világ lármája lecsendesül 

köröttem és bennem

ott térdepelek a hegyen 

egyedül árnyékomhoz szegezve

s nézem az Istent 

és az Isten is néz engem

pásztorbotjára dőlve

hang nélkül beszélgetünk

a szeretet titkaiba merülünk

Czeslaw Milosz Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.
Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el
Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,
Amikor lehullott az első hó, úton errefelé
Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,            
A szem örömét. Minden az elmozduló fal,
A repülő madár, a viadukton robogó vonat
Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.
Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.
Egyetlen drága dolgot akar csupán:
Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,
Félelmek és remények nélkül.
A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

Dabi István fordítása

Márton Zsolt: Ember szerepben

Nézd e világszínház balga lakóját,
Ahogy folyvást rángatja őt valami.
És nem jön rá a kibomló halálig,
Hogy kívül a rivalda hazudik.

Az előszót csak kevesen figyelik,
Hiába szól tisztán a Regös éneke.
Az élet e kongó vödörben eltelik
S végül nem lesz hová szöknie.

Rettegni a véget, másnak a penzuma,
Semmi a lét, ha nincs olcsó hódolat.
Istene hallgatag, hiúság az ő egy ura
S ha csendre intik, az óvón jót mulat.

Áldás nélküli ajkán a dal csak hörög,
Játszik bután, bár, "szeme függönye" fenn,
Csak én kérdem, míg a láncos bot csörög:
Kinn van é a színház, avagy benn?

Mimisz Jakovidisz: (Sohasem gondoltunk arra...)

Sohasem gondoltunk arra, hogy milyen rövid ideig tart és vesztegettük

az életet a jövőbeni ígéretekkel és a hiábavaló reményekkel a számtalan

HA és MAJD között. Máról holnapra éltünk, és most egy másik élet

küszöbére értünk.

Keveset tartottunk meg és soknak engedtük, hogy elszaladjon mellettünk.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Ébredés a kegyelem világosságában

Anyám az ágyamnál áll.

Kelj fel, átaludtál egyezer kétszázharminc napot és

végtelenül sok ködös reggelt. Várnak.

De nincs senki. Már ő sincs ott. Bekapcsolom a rádiót,

hogy elfojtsam a hangja emlékét.

A füvön látni az éjszakai zúzmara nyomát.

A fák éjjel lerázták utolsó leveleiket is.

Hogyan történik az, hogy egyidejűleg itt van bennem

az öröm és a fájdalom.

Dabi István fordítása

Dabi István: (...)

tetszel
kedvellek
szeretlek
                hányszor ismételgetjük e szavakat
gyakran meggondolatlanul
                csak úgy
                kedvtelésből
és csak amikor megpillantjuk
                a könnycsepp-kristályokat
                akkor értjük meg
hogy mindezt
komolyan vették

de később másoknak mondogatjuk
tetszel
kedvellek
szeretlek
                addig a pillanatig
míg minekünk nem mondja valaki
szeretlek
        és gúnyos kacajjal
                        távozik

Bella István: Suttogások

S ha fiú lennék? - Akkor is szeretnélek.. 

- És ha te lány? - Akkor is.

S ha mondjuk rét? - Kiscsikó, legelnélek. 

És ha por? - Akkor por is.

És:

ha lány lennék? Akkor is szeretnélek. 

S ha te fiú? - Akkor is.

S ha én fűszál? - Fű lennék véled. 

És ha már por? - Akkor por is. 

De:

ha fiú lennél, akkor is szeretnélek. 

S ha én lány, akkor is.

S ha fűszál lennél, fű lennék véled. 

És ha már por, akkor is.

Szenes Anikó: Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek

Suttogták csendjüket felém,

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,

Amit ők leheltek belém.

Szabó Lőrinc: Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak:

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy téli hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
a sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Szabó Lőrinc: Búcsú

Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,

Aranyosi Ervin: Szabad madár

Szabad madárként szállok fent,

a Föld alattam elsuhan. 

Látom a bűvös végtelent, 

ahol ti éltek oly sokan. 

Nincs tér, mely zord börtönbe zár 

időtlen lelkem - drága kincs. 

Az életem lebegve száll, 

mint vad folyó, ha gátja nincs. 

A múltam rég nem érdekel, 

jövőt többé nem építek, 

lelkem a széllel énekel, 

csak Istent félem, és hiszek. 

Napom előttem ott ragyog, 

számomra ez mindent jelent. 

Általa súlytalan vagyok, 

s élem a szépséges jelent. 

Felülről nézve - emberek - 

a Föld felbolydult hangyaboly! 

A titkot meg nem értitek, 

amely kihúz a súly alól. 

De felhők felett kél a Nap, 

- elménkbe tiszta fény hatol. 

Legyen létünkhöz bölcs alap, 

amely egy szebb világról szól. 

Szabad madárként szállok fent, 

a Föld alattam elsuhan. 

Legyen példa az életem, 

amit követtek majd sokan.

Forrás: Poet.hu

Végh Tamás: Maroknyi idő

Jöttödre felnyög a leigázott örökkévalóság,
És sóhajtva lábad elé rakja kincseit:
Napok, holdak, tejutak végtelenített szalagjait,
Ahol embrionális léted gyökeréig hatolva
Alkothatod meg önmagad változatait,
Pusztuló szépre, s vegetatív csörtetésre
Egyaránt fogékony, vérzékeny elmék DNS-láncait.
Meríthetsz az élet vizéből, vagy sarkantyúzhatod
Adrenalin bombáktól fuldokolva, halálod angyalait.
Mégis koldus-idő ez. Félbehagyott mondataid
Közé szövi csend az arcvonalak rejtjeleit.
Futamodó katona vagy, ki még az ütközet előtt
Elhajítja fegyvereit…

Pilinszky János: Verés

Most elviselhető.

Most másra gondolok.

Most semmi sincs.

Most én vagyok.

Most minden van.

Most tűrhetetlen.

Most pedig, most és egyedűl,

itt és most, végképp egyedűl

csak te meg én.