Csoóri Sándor: Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
     melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
     onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
      látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
        Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
      mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
      átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Dukai István: Csendes esti eső

Bezárul az ég a lomha hegy felől,
Visszaszürkül az izzó cseréptető,
Tompa morajjal az este kertre dől.
Ma biztosnak látszik minden lehető.

Esni kezd, hallgatjuk hűs tornác alól
Föl-fölfénylő Istennek felelgetve,
A forró júliusi délutánból
Kopogása hogy ringat időtlenbe.

Nem vénen, de már nem is fiatalon,
Eső kegyelmében, esti nyugalom
Békéltető, ős ritmusában ülve

Úgy látjuk a voltat s az eljövendőt,
Mint lent az estét, odafönt a felhőt:
Most már végképp egymáshoz szelídülve.

Tamás Tímea: A könnycsepp

régen egy könnycseppben laktunk
de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba

emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Tamás Tímea: Az irány

este van – ilyenkor lesem saját
mozdulataimat mennyire nyugodtak
azoknak kell lenniük hiszen el-
múlt felettük annyi év és évszak
és válás és várakozás és legutóbb
elmúlt egy forradalom is – úgy
mondják – így hát lesem őket szép
csendben lehúzzák a cipőket
akkurátusan egymás mellé illesztik
őket levetik a kabátot megindítják
a forró vizet felhúzzák reggelre
a csergettyűs órát biztos ami
biztos lesem őket és elégedett
vagyok nem hagytak cserben teszik
amit kell milyen egyszerű volna
ha mindenki tudná hogy végül úgyis
ennyi – a biztos ennyi marad és
addig marad addig nem lesz baj
míg Ők nem kezdenek el majd
egyszer figyelni engem...

Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből

A Bihari hegyek szép mesevilága.

Most is csodálattal gondolok reája. 

Fenyői illatát most is szinte érzem... 

Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !

Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok, 

Álmaimban mindég veletek maradok... 

Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha, 

Nem tudom én azt felejteni - soha.

Szeretném még egyszer a Bihart meglátni... 

Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni. 

Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom. 

Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom

Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni... 

De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne 

És még valamennyi ...

Nem mehetek én már többé oda - soha !

Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....

---*---

...De - megmaradtak az emlékeim és az álmok,

Olyan szépek - frissek, mint harmatos virágok...

Klein Zoltán: Természetbarát

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Rónay György: Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

Bella István: Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Arcod arcom. Kezed kezem.

Magamra mint feltámadott

mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

…Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Szabó Lőrinc: Ujjaink

Úgy bújtak össze ujjaink,

csókolva egymást kétszer öt

combjukkal, mint szeretkező,

fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink

egymásban tehetetlenül,

mint elítélt, vak rabok a

halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink

mégis oly percet loptak el,

hogy hosszú, boldog éjszakát

álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent

egymásban mozdulatlanúl,

mint két öngyilkos szerető,

akit már együtt fed a föld.

Weiner Sennyey Tibor: Harangszó vasárnap

Ülni vadul a pirkadásban arcodra ébredõ napvirágban

Ülni a ragyogó félhomályban más napjában saját mában

Csak szemlélni a színehagyta szép eget ülni az ébredésben

Ülni és várni csak várni minden percben fényre készen

Gyurkovics Tibor: Ének

(Salfedi bohócmester dala)

Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz

Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat

hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!

Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.

Ady Endre: Vad szirttetőn állunk

Vad szirttetőn mi ketten

Állunk árván, meredten,

Állunk összetapadtan,

Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:

Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,

Amíg összefonódnak:

Kékes, reszkető ajkunk.

Míg csókolsz, nincsen szavunk,

Ha megszólalsz zuhanunk.

Egyed Emese: Idején

 

Hold árnya lészek, vagyok nap homálya,

Egyetlen kert egyetlen violája.

Bénító zajban csönd, álmok világa,

Bevallatlan vers, vízbe vetett fáklya,

Kedvesem, béke házaiban lakhatsz.

Igazíthatod lépted a belátás

Egyenletes, éltető ritmusához.

(Fény, fény,

fény gyúl

elfeledett szavakban.

Szerelem volt.

Idején elsirattam)

Cseh Katalin: Élmény

A Burger King-ben vagyunk

a fiúk élvezik a helyzetet

esznek isznak habzsolják

szürcsölik az élményt

ez a nap csúcspontja mondják

és lehet hogy így is gondolják

a panírozott garnélarák kívánatos

eddig még soha nem kóstoltuk

hát rávetjük magunkat mint

friss húsra a fenevadak

de kevésnek bizonyul

az ötszáz forintos adag...

csillogó-villogó környezet

könnyedség könnyűség könnyelműség?

lelkünk alján mi lötyög?

fölhorzsolnak az örömök

A Burger King-ben minden szép és jó

imbolyog fölöttünk túlsúlyos illúzió

Páll Lajos: Iringó szín

Szemed még izzik, de iringó színén
szikrákat olt a bujkálók homálya,
minden perc újabb fátylat vonhat rája,
íve ha kérdő, a jövendő kemény
vonala föl a homlokra kerül,
mintha nem lenne semmire felelet,
és rémerdők dobja zilál melletted,
hisz egyedül lész csonkán, egyedül.
És föl nem osztod ami oszthatatlan,
mi még ott van a bújdosó szavakban,
eltűnik az is egy nappal végleg,
mert a mű mi e perccel kész lett,
akár a fáradt iringóvirág,
mihez Cecilia zenget litániát.