Petőcz András: Zárójelvers op. 42.

((         Éhező-hálás ujjongással: óriás kéz tart a tenyerén, gondolom
            magamban, zuhogó-vészjósló esőben futok, hideg szélben, mégis
            érzem a megnyugtató biztonságot --- nem pusztítanak el hideg
4          tekintetek, alattomos szavak: éhező-hálás ujjongással testedre
            hajolok --- nem pusztítanak a hideg tekintetek, alattomos
            szavak, óriás kéz tart a tenyerén, vigyázza lépéseim, őrzi
            mozdulataim, miközben testedre hajolok, miközben tested fölé
8          magasodom, tisztán kéklő, gyönyörű égbolt alatt --- a felhők
            a folyókban úsznak, a zuhogó patakok az égbolton rohannak ---
            meddig tart majd?, kérdezem, meddig tart majd, hogy meghúzhatom
11         magam ennek az óriás kéznek óvó melegében?; éhező-hálás
            remegéssel-ujjongással
            simulok testedre,
            és nem keresem, ki az, akinek tenyerén
14        megbújva nyugodtan figyelhetem, ha égboltom mégis elsötétedik --- ))

Hárs Ernő: Vadludak

Hangok sírnak át az égen,
Vadlúd árnyak hosszú V-ben.
Sarki tájról délre szállnak,
Búcsút mondva víznek fának.

Bárha jég és hó lep mindent,
Valami mégis fáj a szívnek-
Ezért jajgat úgy a vadlúd,
Mikor ősszel húzni halljuk.

Jókai Anna: Pontosítás

Az angyaloknak nincsen szárnyuk
            – tudnak röpülni
Az ördög nem fekete
            – annál sokkal sötétebb
A menny nem fönt a pokol nem lent
            – nem hely inkább állapot
Jézus nem fotogén és nem fecserészik
            – Ő nem a tévékettő sztárja
Krisztus nem csak meghalt értünk
            – elő is élt nekünk valamit
Isten nem ősz és nem lakozik
            – Ő van, tér s idő felett
Az ember többé nincs gyámság alatt
            – az útért és az irányért maga felel
A halál akár a mag halála nem pusztán rothadás
            – hanem az új hajtás feltétele

Jókai Anna: A Halál Angyala szól

Ember –
    nem váll a vállam, hogy kaszát tartson.
    A fejem nem fej, nincs rajta csuklya.
    Legkevésbé csontból van a testem,
    s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja.

Ember –
    az a kép, az a közzétett: hamis;
    nem valódi, csak karneváli giccs,
    a leleplezésben, kérlek, megsegíts!

                      Én az vagyok, aki elvágom a szálat
                      hogy te az légy, aki szabadon szállhat

Rákos Sándor: Karácsonyi kántáló

meddig tart még ez a nagy tél
a hőmérő befagyott
meddig tart még ez a nagy tél
lejönnek a farkasok
meddig tart még ez a nagy tél
hasít a fagy mint az ék
meddig tart még ez a nagy tél
sarkunkban a sarkvidék
meddig tart még ez a nagy tél
sarkamban a fagyhalál
meddig tart még ez a nagy tél
tavasz ha jön nem talál

Mezey Katalin: Nem félti a fényét

Miért teremtettél rosszat is?
Miért hagytad, hogy rossz is teremjen?

Miért teremtetted a kínt, fájdalmat,
szenvedést, bűnt, erőszakot,
hazugságot, csalást, enyészetet?

Vagy nincs mód létrehozni árnyék nélkül a fényt?
(Fény nélkül az árnyékot?)

Miért teremtettél rosszat is?
Vagy a rossz van? Magától terem?

***

Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét,
de nem tud sütni szembe veled,
és a hátad mögül is ugyanakkor.
Sugara kedvét nem pazarolja,
arra fénylik, amerre kering.
Szitokszóktól akadozó léptekkel
jön el az éjjel. Eltaszít, megcsúfol,
aki alkalmatlan időben,
nyilvánosan becéz, enyeleg,
de ha magad maradsz, elbújik előled,
minden lépését titkolja, takarja,
minden szava mögött más szó leselkedik,
mindig dugdos, rejteget valamit,
úgy néz, mintha rátörted volna az ajtót:
elharapná a nyelvét, semhogy
pergő gondolatait kimondja.
Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét,
de nem tud ugyanegy pillanatban
a szemedbe és a tarkódra is sütni.
Fénye-árnyéka egy,
ugyanannak a színe-fonáka.

Zágorec-Csuka Judit: Pipacsok

Pirosak, mint a vércsepp, 

bevilágítják a zöldellő

réteket, mint a katicabogarak, 

s elhervadnak, ha megérik  

a búza, majd kóróvá  

száradnak a sivatagban,  

tavasztól őszig, piros, 

zöld, sárga, barna, 

fekete álarcok 

mögött megbújva 

megállnak 

a télben.

Bella István: Mormolgató

Reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,

ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is est lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,

reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam,

ki nélkül reggel is este lennék,
fényes délben is este lehetnék,
este is csak estvéledhetnék,

reggeltársam és estetársam,
délelőtt- és délutántársam,
este- és újra-reggeltársam

Arany-Tóth Katalin: TÁV-IRAT

Fájsz. Nem csitítnak a szavak.
Mozdulatlan, testmeleg
képek mögé rejtelek,
s naponként megáldalak.

Múlt időm gyermekhangja vagy.
Elkobzott lépted a csönd,
vissza nem jön -  elköszönt.
Nyomában hiány dagad.

Gyurkovics Tibor: Dália

A szabadságot láttam benne meg
a fölívelőt a szerelmeset
a sietőt a soha véget érőt
a mindig újat soha el nem későt
a szabadságot láttam benne meg

Mint valami végtelen fényeset
a csillagokból érkező szelet
nem evilágit hanem amit álom
áraszt reánk túl a realitáson
valami végtelenül fényeset

Nem tudom hol talán a homlokán
csillant valami? Vagy a jobb bokán?
Kifordult égett zürmögölve lángolt
a tűz szemében Vagy a homlokán volt?
Nem tudom hol talán a jobb bokán
                                             
Soha nem volt egy percig ugyanaz
se érett démon se leány-kamasz
mindig csak közte mint a szeme-közte
vadmacska fut a rácsok közt örökre
soha nem volt egy percig ugyanaz

Magamba szívtam minden sugarát
mint szabadság kivánja önmagát
kitárult robbant minden percben égett
megváltoztatni az emberiséget
magamba szívtam minden sugarát

Egyszerűen azt kéne mondani:
láttam a lelket Ez is valami
a fény a tűz talán a jobb bokán volt
„köszönöm benned a lelket a lángot”
egyszerűen ezt kéne mondani.

Bogdán László: A szerelem hiánya

1

holnap majd holnap: az örök halasztás bolerója
holnap esetleg holnapután! várj rám s én megjövök
ha közbe nem jön valami ha el nem üt egy autó
miközben éneklő léptekkel igyekszem feléd
a világ romjain át s a forgalom meddőhányásaiban
elképzellek a korántsem imaginárius zuhany alatt
amint kitárva tested a vízsugárnak várod a győzedelmes
éneket a kulcs rekedt forgolódását a zárban
a szerelem hiánya homokszem a fogunk között
hajszál a levesben szorongás torkunkban gombóc
holnap legfeljebb a jövő hónapban megjövök! meglásd
és minden újrakezdődik a tükör túlsó oldalán
egyszer az örök halasztás bolerója is véget ér
csikorog a tű a fekete hanglemezen – a szívem

2

holnap legfeljebb jövő kedden meglásd megjövök
régi sérelmek takarnak régi örömöket az évek nagyítója alatt
látom magam melletted andalogva suttognak a hársfák
tavasz van szerelmünk tavasza amikor még azt hittük
hogy nekünk minden sikerül mindegy mosolyogj!
mindég arról ábrándoztunk emlékszel huzatos kölcsönlakásokban
hogy legyen egy ágy egy szoba egy hely – egészen a miénk
hogy gyönyörködhessek önfeledt mozgásodban ma is elbűvöl
gazellára emlékeztetsz amint ruganyosan indulsz felém
s az ellenfényben megvillannak kíváncsi mellbimbóid
ezek az elvesztett málnaszemek szavak zegzugos átjáróiból
hazugságok útvesztőin át közeledek hogy megint rájuk leljek
s egy másik életünkben meg is érkezem ne add fel! várj rám!

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Zágorec-Csuka Judit: A halálon túl

A gyertyák úgyis csonkig égnek,
tövig a fák,
emlékezeted sem élheti túl
magányod, szavaid hiányát.
Isten is számonkéri -
hiábavalóságodat.

Bajtai András: A kislány

Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.

Petőcz András: Zárójelvers op. 80.

((           Az idővel arányosan megy össze a test. Öreg
             koromban egészen apró leszek. Kicsinke ember,
             aki életet játszik, a konyhában csendesen
4           kaparász, piszmog az étellel, edényekkel.
             Az ijedt szeme! Csak az ijedt szeme árulkodik,
             hogy még akart volna netán valamit, és emiatt
             szorong: az el nem végzett feladat, miként egy
8           zsák, ott van a hátán – nyomja össze. Szorongás
             árad a szeméből, a meg nem valósított élet rémülete:
             hogy ennyi volt, nem több. Egészen apróra megyek
11         össze, nem tudok, soha nem is tudtam megharcolni
             magamért, a testem
             egyre kisebb, és én csak
14         nézek a magasba, az elérhetetlen, égbe növekedett istenek felé.
))