Kiss Dénes: Részem lettél

Úgy élsz bennem, akár a vérem,
nyitott szememben a világ,
fájdalmaink a létezésben
vagy ép üvegben a szilánk!
Belőlem már te ki nem válhatsz,
mint halál a születésből,
éjszakáimból az álmok,
élők a múló időkből.

Meliorisz Béla: Vannak

vannak a birtokunkban egyszerű szavak
melyekről nem beszélünk szívesen
talán még tagadnánk is meglétüket

különlegesnek gondolt alkalmakra
váratlan helyzetekre tartalékoljuk őket
amilyen az utolsó óránk lehet

Rakovszky Zsuzsa: Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és

Várady Szabolcs: „Kulcsok és kérdőjelek”

A kulcscsomót bennhagyom a zárban,
mikor itthon vagyok. Legalább tudom, hol van.
Most viszont nincs benne, tehát nem tudom.
Nem tudom, hol van a kulcscsomó. Ha csönget
valaki, nem tudom beengedni. Bár
nem valószínű, hogy csönget valaki.
Vagy lehet, hogy csönget valaki, de nem akarom beengedni.
Viszont lehet, hogy én akarok elmenni később,
és akkor ki kell nyitnom az ajtót, hogy kimehessek,
és be kell zárnom, miután kinyitottam és kimentem,
hogy más ne jöhessen be. Bár, mondom, nem valószínű,
hogy bárki is be akarna jönni, sőt az se, hogy
én elmenni akarnék.

Erdei-Szabó István: Bizonyosság

Ha mindenható volnék,
mint a Fennvaló,
tudnám mindig mindenről:
mire való.
Akkor nem tűnne el kézen-közön
szó, tett és annyi gondolat,
s ha kérdeznétek:
a leltár is lenne hiánytalan.
Ám így is: az örök remény
s az út nála van.
S mi is majd egykor
színről színre.
Ahogyan írva van.

Hepp Béla: Ha elmegyek

Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.

Hepp Béla: Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Somlyó György: Mellékdal egy szerelmes vershez

a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy

Mario Ángel Marrodán: Hit

Becsukom a szemem, és látok.                  
Kinyitom a szemem, és hiszek.
Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.
Miben hiszek? Abban, amit nem látok.

Dabi István fordítása

Gergely Ágnes: A síkság

A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok

nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott

nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog

hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt

Lám, elmúlt megint, miről hittük múlhatatlan –

akár csöndes mosoly a száj szögletén,

mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,

mikor száradó levelek közt téblábol a fény.

Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,

bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.

Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.

Szeretni tanulunk - még lehet, még szabad.

Sebestény-Jáger Orsolya: Utolsó vacsora (Jn 13)

Földre kuporodott az este,
s az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.
Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.
Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.
Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom –
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom – a hatalom.

*

Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.

Bárdos Attila: Mi lesz?

Mi lesz, ha egyszer elfogy a lélek?
Mi lesz, ha nem lesz, aki simogat?
Mi lesz, ha nem lesz, akire várhatsz?
Mi lesz, ha nem találsz többé vigaszt?

Mi lesz, ha hited már nem segít?
Mi lesz, ha senki se marad melletted?
Mi lesz, ha nem üt többet a szív?
Mi lesz, ha a teremtő elenged?

Wislawa Szymborska: Pillanat

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Végrendelet

Arcod a szépség el ne hagyja,
mikor árnyakká válnak a szelek,
mikor a kapukat becsapja
a néma fergeteg,

mikor a csöndnek is csak árnya már,
s mint sürgönydrótokon
ül az utolsó fecskepár
néhány megmaradt rezgő verssoron,

mikor ha nyár is, zúzmara
dereng a béna fán,
mikor a gyász, mint botjával a vak,
kopog az elmúlás falán,
halálom meg ne sértsd! szép arcodat
szét ne zilálja a magány.