Csontos Márta: Variációk az én témámra

Baleset

Egy kora nyári délután, mikor
a bennem kavargó porrétegen
már nem tudott átsütni a nap,
Isten egy pillanatra elengedte a kezem.

Gyógyulás

Csak árnyékok jártak az ágyam
körül, amikor a mélységből
kibukkant egy arc; látta mennyire fázom,
így óvatosan kezembe simította a Napot.

Felmentés

Ott ülök most a mozdulatok közötti
távolságban, s mire szembesülnék
kifosztottságom valóságával, valami
mindig történik, ami megszünteti bennem
a fenyegetést, s már nincs ellenem bizonyíték.

Perspektíva

Haladékot kaptam odafentről, módosítanom
kell a feladatot. Így elindultam ismét világot
látni, s a Semmi erdejében ütemes mozgással
kúszom fel az ágakon, hogy megtanuljak végre
hintázni Ég és Föld között.

Erdei-Szabó István: A madarak és az ég

Madarak tartják fölöttünk az eget,

fecskék, gólyák, sirályok, ölyvek,

mesterei a zuhanásnak, mérnökei

magasságnak és mélységnek.

Szárnyaik között feszül a kék,

a legyőzhetetlen messzeség.

Mérföldekre húznak délnek,

Afrika tűzmelegébe térnek.

Szemükben végtelen szelídség,

az Idő békéje fénylik, hogy

minden tolluk beleborzong,

amint fölemelik könnyű mutatvánnyal

a földet a végtelen égig.

Erdei-Szabó István: Hát ennyi…

Mindenki mindent lát,
mindenki mindent tud,
ám mégsem rakja össze
a puzzle-t ugyanúgy.
Mindenki mindent ért,
s bár a nagy többség
Istent sért s kisért,
azért a kegyelemmel
meg nem alkudna
soha és semmiképp.
S tudod, áldott barátom,
ha hiányzik az alázat
belőled, már én is belátom,
nincs az a kiút és alku,
és nem tudsz megszabadulni
földi terhedtől, s az égit
válladra venni. Hát ennyi...

Fodor Ákos: Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt:

nem a függöny, nem a szél. A lebbenés

Ady Endre: Akkor sincsen vége

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Fodor Ákos: Kis éji dal

Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért - bár mit se várva -
időzöm, mint rózsa árnya
a falon

Fuchs Éva: Ötvenen túl

Várod-e még, hogy hűvös testével átfonjon az éj,
S mint szűk sikátorban támolygó-tántorgó
csavargó, hazataláljon hozzád, a kéj?
Várod-e még, derengő hajnalon, hogy
csobbanjon a víz,
S csak fűszálak gyónják meg
füledbe, már-már vallomásként súgva
reggeli imájuk,
amíg eléd nem áll, az égen izzó tűzgolyó
és tested-lelked követelve
a végtelenbe repít?
Várod-e még, hogy az angyali alkony
befogja a szád,
S halvány csendben hagyhasd,
hogy mindent elsodró-mélyen
benned izzó Érzések törjenek Rád?
Barátom, mondd csak,
várod-e még?

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Kálnoky László: Alkony

Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Szabolcsi Erzsébet: Szólj...

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,

s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,

ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,

ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.

Szólj,

s felszakadnak a halk fátyolok,

akkor felreped a csend függönye,

megerednek torkodból az először félve

felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,

mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,

felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,

s belehasít a magányba.

Szabolcsi Erzsébet: Nyári képek - Haiku

Ablakom alatt

tücsökdal zeng. Ragyog a

holdfényszerenád.

*

Vércsepp a földön...

sebzett muskátlim hullat

fájó szirmokat.

*

Feltámadt a szél.

Pipacsmező sirdogál:

sziromzápor hull.

*

Bóbita röppent

kezemre, csókot lehelt

rá, s ellebegett.

*

Lestem a bimbót,

vártam, hogy nyíljon. S éjjel

el is virágzott.

*

Derűs kis este.

Fecskék fricskáznak mosolyt

alkonyatomra.

.kaktusz

Tudod...
amikor a távolból szólok hozzád,
az annyit jelent,
mintha a közelben
megfognám a kezedet,
és együtt néznénk a csendet,
amikor pedig hallgatok,
az azt jelenti,
valamiért nem tudok szólni,
nem azt,
hogy elengedtem a kezed.

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.

Szabolcsi Erzsébet

 Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Csoóri Sándor: Hóhullásban

Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.

Nézem a pillád lágy ivét,
mint gyönge virágkeritést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.

Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.