2017. december 14., csütörtök

Bertók László: Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm ,
mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem ,
kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,
mint te, a ki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senkise.

Körbeér a történelem ,
forog tovább a félelem .

Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

2017. december 11., hétfő

Gyurkovics Tibor: Ne sírj!




Tudod, 
hogy mind meghal az ember.
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem."

Antal Attila: Őzek











Ültünk erdő ölelte
kertünk végében
szünidőnk alkonyán
búcsútüzünk omladozott
akár a nyár
nevetéseink megritkultak
s hogy a közénk ült este
végleg átadta a szót
a tücsköknek s a sziszegő parázsnak
szemek tükre villant felénk
a drótkerítésen túlról
őz-szemek páros csillagai kutatták
                          kik vagyunk
                          milyenek vagyunk mi
kétágú lények ideát
mélyükben foszforos idegenség
rezgett szelíden:
három lépésre
egy messzi világ

Kántor Péter: Egy madár repül

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek

H. Hadabás Ildikó: Voltál-e?












Hallod az öreg fáknak lélegzését,
mikor a csendben felsóhajtnak,
s hajnalonta
könnycseppek kristályait csókolja róluk a napsugár?
Minden éjjel megölelik a levelek
a fákat, s megremeg a csillagos éjszaka
boldogságuktól. Föld középig,
Isten szívéig érő néma örömüktől,
ébred a hajnal minden éjszakából –
éreztél-e így Te is, ilyen tökéletes
évgyűrűket növelve,
zöld leveleket hajtva,
szólongatva a rád szálló madarakat –
szerettél-e már ilyen boldog némasággal Te is?
Remegve-vártad-e a felhők függönyéből
égi színpadra pipiskedve kilépő csillagok táncát,
gyönyörködve a tökéletesség kimondhatatlanságától,
mely szétfeszíti a kimondhatatlant kimondhatatlanná?
Hallottad-e, ahogy őrült játékkal,
osonó lépteit sem sejtve betáncol szilajul a szél
a fák nyitott karjaiba,
végig törve évezredek türelmes éjszakáit,
halálba szeretve, kitépett gyökerekkel,
még ilyenkor is némán, tökéletesen?
Egyszer, voltál-e fa, Te is?

És Ember is?

2017. december 10., vasárnap

Szabolcsi Erzsébet: Forrás legyél




Forrás legyél.
Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó
hideg és jóízű éltető víz.
Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,
kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,
friss levegőjű hegyi réteken.
Patak legyél.
Lágyan aláomló, hűvös érintésű;
hideg selymes vizedtől kapjanak erőre
a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,
fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,
zöld pázsit és őszi avar keretezzen,
míg tovagördülsz kavicsokat mosva,
s lomha folyóvá terebélyesedsz.
Folyó legyél.
Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,
mely mindent megragad,
magával sodor, míg meg nem érkezik
az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába.
Tenger legyél.
Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.
Kiszámíthatatlanul változó,
tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt
szilaj erő, hullámsír,
vagy elcsendesült sima víztükör.
Óceán legyél.
Széles és határtalan.
Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.
Vég nélküli korlátlan lehetőség.
Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető
kiismerhetetlen végtelenség.
Legyél víz, életet adó őselem,
legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,
legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,
legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,
legyél forrás, patak vagy tenger,
legyél te magad, legyél ember.

Szekeres Mária: Telehold előtt vízkeresztkor 

bolond idők. mibe kapaszkodjak?
béke úszik szívembe és sajgó fájdalom.
bolond idők. kapaszkodom.
a magány már nem fáj nagyon.
ez más fájdalom. a csönd kívül
a hideggel egyesül. kopasz ágak
csontváz ujjai ma még madarakat
ringattak, a kis cinkék az ablak alatt
örültek egy-egy magnak, a melegtestű
vadgalambok burukkoltak a diófán.
most éjjel, és a Hold hízik az égen,
holnap telehold. a lelkünk remeg
ebben a fényben és talán óvón
vigyázzák álmunk a halottak hangtalan
tanácsaikkal míg a szeretet ellen
érzéketlen és kegyetlen támadás
húzódik  családjainkban, s a béke
fegyvere kényszeríti majd térdre
a kísértőt. ó, kisded, már menekülj,
s ti napkeleti bölcsek, örömmel szívetekben
térjetek otthonaitokba.
bolond idők. a béke a szívekből száműzött?
bolond idők: ütések zuhognak Rád, Uram.
a napkeleti bölcsek, mi lesz, ha hazaérnek?
hogyan tovább, most, Uram?

1 Mózes 3




1 Móz. 3.1
A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?

1 Móz. 3.2
És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;

1 Móz. 3.3
De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.

1 Móz. 3.4
És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;

1 Móz. 3.5
Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.

1 Móz. 3.6
És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.

1 Móz. 3.7
És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.

1 Móz. 3.8
És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.

1 Móz. 3.9
Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?

1 Móz. 3.10
És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.

1 Móz. 3.11
És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?

1 Móz. 3.12
És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.

1 Móz. 3.13
És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.

1 Móz. 3.14
És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.

1 Móz. 3.15
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.

1 Móz. 3.16
Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.

1 Móz. 3.17
Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.

1 Móz. 3.18
Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.

1 Móz. 3.19
Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.

1 Móz. 3.20
Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.

1 Móz. 3.21
És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.

1 Móz. 3.22
És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:

1 Móz. 3.23
Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.

1 Móz. 3.24
És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

Orosz Károly: A bűn következménye és büntetése 1 Móz 3 alapján


Michelangelo: A bűnbeesés és kiűzetés, 1508-12. Sixtina, Róma

- Részlet -

A Biblia 1Móz 3. részéből az Isten által teremtett első emberpár ősbűnét ismerhetjük meg, s követhetjük végig a bűn következményeit és büntetését az emberre és így a mi életünkre nézve is. Ebben az ószövetségi részben láthatunk rá teljesen, hogy az első emberpár isteni hatalommal akart rendelkezni, bűnök árán is tudni akarta, mi a jó, és mi a rossz.
A Teremtő azonban a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsétől való tiltással korlátokat is szabott az embernek. A korlátot nem szeretetlenségből, sokkal inkább az ember iránti gondoskodásából állította Isten, hogy megóvja az embert a lehetőségeivel való visszaéléstől. A gyermekeink, vagy önmagunk viselkedéséből is tudjuk azonban, hogy a tiltott dolog általában kíváncsiságot szül az emberben. Tény, hogy az első emberpárt a kígyó éppen a kíváncsiság felgerjesztése által biztatta az istenellenes útra, amikor azt mondta nekik: „Dehogy haltok meg! Jól tudja Isten, ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten"(4. vers). Mégsem a kígyót kell okolni a bűn következményeiért, mert a bűnre csábító kísértés eredendően ott van a teremtett ember szívében. Sőt a Mózes 1. könyve 2. rész 17. versében elhangzó isteni figyelmeztetés, hogy „a jó és rossz tudás fájáról nem ehetsz", olyan újabb bűnös gondolatot ébresztett az első emberpárban, s olykor bennünk is, mintha valamit csakugyan sajnálna tőlünk az Isten. Ezt Éva bűnös módon még meg is toldotta egy jókora hazugsággal, amikor a „ne is érintsétek" megfogalmazással olyan szavakat is Istennek tulajdonított, amit az Úr a 2. rész 17. verse szerint nem mondott nekik.
E rövid alapvetés után tekintsük át a teljesség igénye nélkül, felsorolásszerűen a Presbiteri Szövetségtől kapott témakör címében foglalt bűn következményeit és büntetését.

• A bűn legszembetűnőbb következménye és büntetése az Isten és embertársaink iránti bizalmatlanság és elidegenedés. Érdemes rátekinteni, hogyan halmozódik a bűn az első emberpárnál - és valójában a mi életünkben is. Amint esznek a tiltott gyümölcsökből, s meglátják a saját meztelenségüket, elbújnak az Édenben. Isten azonban szólítja Ádámot. Ő az őszinte bűnvallás helyett olyan hazugsággal állt elő, hogy az Isten hangjától való félelmében bújt el, holott inkább a saját bűne és a meztelenség szégyene miatt rejtőzött el Isten elől. Ádám és a mi életünkben is ott húzódik tehát a bizalmatlanság és a kétely, amely azóta is végigkíséri az emberiség történetét.

• A bűn másik következménye a másra mutogatás és magyarázkodás, ami máig újabb bűnös csapdákat állít az embernek. Isten azt kérdezi Ádámtól, „ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy?" Ő azonban az egyenes válasz és az őszinte bűnvallás helyett arra hivatkozik, hogy az asszony adott neki a tiltott fa gyümölcséből és ezért látja esendő állapotát. Kétségtelen, hogy a tiltott gyümölcsök fogyasztásával a jó és a rossz is megismerhetővé vált az ember számára, és tény, hogy az emberiség mai bűnös állapota és a morális helyzete is ebből következik. Van itt azonban egy súlyosabb bűn is, mert Ádám így fogalmaz: „az asszony, akit mellém adtál", az adta nekem a gyümölcsöt (12. vers. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy Isten volt a bűn okozója, mert Ő rendelte mellé Évát, és Reá hárítja a felelősséget is. Ismerős ez a bűnös emberi gyarlóság a mi életünkben is. A Krisztus által azonban megváltást kaptunk Istentől a mi bűneinkből. Ugyanis a bűnbe esett Ádámhoz való kötődésünk éppen a feltámadt Jézus Krisztus által megszakadt, s most már hit által Krisztushoz tartozunk. Ha Isten tehát ránk, bűnösökre tekint, a bűneink számláját kifizető Krisztust látja, s nem Ádámot. Az óember ugyan még bennünk van, de azzal nem harcolnunk kell, hanem holtnak tartani, mivel az már a Krisztustól kapott új életünket nem befolyásolhatja, feltéve, ha hitünket megtartjuk, és életünket nem test szerint, hanem a Lélek szerint az Istennek éljük az Ő Szent Fiában (Róm 6;11, 6;18-22, 8;8-9, Kol 3;3-4).

• A bűn következménye és büntetése, hogy az ember még az Isten felé sem tud őszinte lenni, semhogy társai felé. Figyeljük csak meg a gyarló ember válaszát, amikor Isten azt kérdezi: "mit tettél?". Éva így válaszol: „A kígyó szedett rá, azért tettem." Az asszony belső kíváncsiságáról, kételkedéséről, a jó és rossz tudás utáni vágyakozásáról itt már egy őszinte szó sincs. Tehát a bűn miatt elveszett az ember Isten felé történő őszinte odafordulása. A bűn büntetéseként ellenségeskedést támasztott az Úr Ádám és Éva, valamint utódai között. Az ellenségeskedés, mint a bűn következménye és büntetése mellett azonban az elemzett bibliai részben ott van a Teremtő Isten első emberpárnak és nekünk szóló biztatása is, hiszen ezt mondja az Úr: „ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod" (1Móz 3;15). Ez már utalás a Jézus Krisztusban ígért és Isten szereteteként elküldött Megváltóra.

• A bűn sajnálatos következménye és büntetése az embernek Istentől való eltávolodása. Ismerjük az ember gyakran elhangzó bűnös feltételezését, hogy Isten bizonyára elhagyta őt, mert nehezebben mennek a család, a munkahely, a gyülekezet, az ország dolgai. A mai Magyarországon is gyakran hallani ilyesmit bűnös és hazug kormányok mulasztása idején, sőt pestiesen szólva olykor még egy lapáttal rá is tesznek, és e-mailek tanúsítják, hogy sokan Mária országától várják hazánk sorsának jobbra fordulását. Ez azonban az 'egyedül hit', 'egyedül kegyelem', 'egyedül a Szentírás' és 'egyedül Krisztus által' reformátori alapelvekkel és a mi hitünkkel sem harmonizáló dolog. Mi kálvinisták se háríthatunk át azonban minden felelősséget más testvérekre – mint Ádám Évára, az pedig a kígyóra –, mert az ország sorsa miatti aggodalmaskodásunk sem kisebb bizalmatlanság, és sajnos ezért az ősbűnökből eredő bűnös eltávolodás Istentől. A Teremtő Isten azonban nekünk is adta a Tízparancsolatot és a Szentírást, amelyben sok segítő tanácsot, intést, vezetést, a Krisztusban Utat, Igazságot, Életet ad, de a döntést nekünk kell meghozni arról, hogy mit teszünk. Ez igaz a mi magyar népünk előtt álló és a korábbi parlamenti választásokra is, akárhogyan csűrjük is a dolgot. Nem az Úr hagyott el ugyanis bennünket, hanem a mi népünk távolodott el Tőle. A keresztyén embernek ugyanis tudnia és éreznie kell az Isten Krisztusban megerősített ígéretét, hogy „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" (Zsid. 13;5), sőt ez az ígéret még hangsúlyosabb az Ézs. 54;10-ben „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem és békességem szövetsége nem inog meg". Csak erről mi gyakran megfeledkezünk. Az sem lehet mentség számunkra, hogy olykor az ószövetségi próféták közül is többen úgy érezték, hogy elhagyta őket Isten. Elég itt csak Ézsaiást említenem, akinek a hitéhez, Isten iránti bizalmához aligha férhet kétség. Az általa írott könyv 63;15. versében azonban ezt olvashatjuk: „szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?". És azt is, hogy „olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk" (63;19), majd azt írta, hogy „bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál". Ő is beleesett tehát a bűnös feltételezésbe, hogy Isten elhagyta az Ő népét. Nekünk újszövetségi embereknek azonban jó tudni, hogy az Isten az idők teljességében valóban szétszakította az eget és elküldte a „testté lett Igét" az Ő Fiában, a mi bűneink váltságára, hogy a Heidelbergi Káté 6. kérdésére adott válasz szerint „az ember teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse és örök üdvösségben Vele éljen, Őt dicsérje és magasztalja".

• A munka azonban a későbbi téves vélekedés ellenére nem az ősbűn következménye és nem is átok, hanem hozzátartozik az ember isteni rendeltetéséhez. Isten ugyanis azt mondja Ádámnak: „legyen a föld átkozott miattad" (1Móz2;17), tehát nem a munka, hanem a föld. Mégis vigasztaló tudnunk, újszövetségi embereknek, hogy az Úr által megátkozott, és az ember által azóta önző módon beszennyezett föld a Teremtő szerető gondoskodásából, tisztességes munka árán, minden jóval megajándékoz bennünket. Figyeljük csak meg, hogy az első emberpárt az 1Móz2;17-ben így figyelmeztette Isten: „mert ha eszel róla, meg kell halnod". A Teremtő szeretetének a jele, hogy mégsem halállal, hanem élettel, sőt a Krisztusban, mint 'második Ádámban' az örök élet és az üdvösség reménységével ajándékozta meg a bűnös embert, még ha „arca verítékével eszi (is) a kenyerét" (1Móz 3;19)). Ez nem az Atya irántunk való következetlensége, hanem a Teremtő Isten kegyelmének és szeretetének a jele. Az Újszövetség a Róm 5;12 és a 6;23. versei igazolják, hogy „mindenki vétkezett" és a halál az első emberpár esete óta a 'bűn zsoldjaként' van jelen világunkban. Kálvin szerint az ember az ősbűnök óta 'non passe non peccare', vagyis 'nem tud nem vétkezni'. Tény, hogy a - testi és lelki - halál betetézi az ember életének azt a megszegényedését, amely a Paradicsomból való kiűzetés által bekövetkezett. Isten ugyanis Üdvösségszerzőnk, a Jézus Krisztus által az örök élet kegyelmi ajándékát biztosította a hozzá megtért bűnös embernek.

• Látnunk kell azt is, hogy az önző és önmegvalósításra törekvő ember, aki egyenlő akart lenni Istennel, még a korlátok közé szorítottságában, a bűnbe esése után is gondoskodást kapott a Teremtőjétől bőrruha formájában. Az ősbűnök következménye azonban a bűnös ember kereszthordozása, mert az Isten hiába figyelmeztette az első emberpárt, és figyelmeztet bennünket is „az ajtó előtt leselkedő bűnre"(1Móz 4;7), az ember eltévelyedik, Isten és a saját testvére ellen fordul, mint az ősszülők gyermeke Kain. Tudjuk, hogy ő – és sajnos azóta a bűnös útra tévedt sok-sok embertársunk - önzésében a saját testvérének a meggyilkolásától sem rettent vissza. Ezért vélekedett így a zsoltáríró és Pál apostol is, hogy „mindenki vétkezett" (Zsolt 51;7, Róm 5;12). Ennek nyomán a Heidelbergi Káté 7. kérdése így hangzik: „Honnan van tehát az emberi természet eme romlottsága?". És a válasz: „Első szüleinknek, Ádámnak és Évának a paradicsombeli esetéből és engedetlenségéből, minek következtében a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindannyian bűnben fogantattunk és születtünk" . Reménységünk azonban, hogy az 'élet fájához', a golgotai kereszthez vezető utat az újszövetségi embernek Jézus Krisztus, a 'második Ádám' megnyitotta azzal, hogy engedelmeskedett Isten akaratának...

Orosz Károly
presbiter
Forrás: Vecsési Református Gyülekezet honlapja

Joó Sándor: Örök advent





2017. december 7., csütörtök

Takács Zsuzsa: Lehet, hogy tévedek











Lehet, hogy tévedek
és jót teszel velem,
hogy eltorzítod, ami még kedves,
hogy elveszed tőlem, amit még szeretek,
legyen hát történetünk idegen,
különben nem tudnék elhagyni mindent.
Ott állsz a korlátnál
és nézed a vizet,
míg én, idomtalan csomagjaimmal,
a szemedet keresve,
jövök és fordulok,
nem hagysz időt a búcsúzásra.
Látásodat nem zavarja így
nem kívánt jelenet.
Érzékenykedés nélkül
hordom föl mindenem a süllyedő hajóra,
néha már magam is elcsodálkozom,
mennyit elbír a test!
pedig összeroppanna részvéted
morzsája alatt.

Kamarás Klára: Madárnyelven

Ha van barátod, ki melletted áll,
hogy megteremthesd ékes, szép világod,
becsüld meg, mert ma kincs egy jó barát!
Ne szedj úton-útfélen új virágot!

Ki mindig dicsér, bókol többet árt ám,
mint az ki rádszól, s őszintén beszél.
Tudom, nehéz tükörbe nézni, mégse várjad,
hogy jó hírt suttog minden csalfa szél.

Nehéz a szívem s vége már a dalnak.
Kik együtt éltek, nem mind együtt halnak.
A madár énekét megértheted.

Ki madárnyelven nem tud, lelke rajta,
az egyik jobbra megy, a másik balra.
Magának árt, kit óvni nem lehet.

Cseri Kálmán idézetek



" Ebben megyünk tönkre, hogy mindent felírunk és számon tartjuk és őrizzük, mint fájó, büszke titkot."




" Mi a hit? Az embernek az az "érzékszerve", amivel a lelki valóságot tudja felfogni. A Biblia szerint a valóságnak két tartománya van: a láthatók és a láthatatlanok. A láthatókat megismerhetjük értelmünkkel és öt érzékszervünkkel, a látha­tatlanokat Isten kijelentése alapján a hitünkkel. (...) Ahhoz, hogy valaki újra érzékelje Istent, értse akaratát, újra kell kérnie Tőle ezt az ajándékot. (...) Aki így újra visszanyeri Istentől ezt az elveszített "érzékszervet", az ismét érzékeli Isten közelségét, szeretetét, érti gondolatait, szándékát, és annak a számára Isten és a lelki valóságok ugyanolyan rea­litás, mint a világnak az a része, amit többi érzékszervünkkel tudunk megközelíteni."




 " Amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon."




" Az emberek többsége mindent elhisz, csak ne legyen a Bibliában."




" Érvényesül-e az igazság akkor, ha csak azt büntetik meg, akit tetten értek, és nyilvánosságra került a bűne? De akik ugyanazt a bűnt elkövették, csak éppen nem érték őket tetten, azokat nem büntetik meg. Érvényesül-e így az igazság?"




" A legtöbbször a gőgünk ám az oka a fecsegésnek, mert meg akarjuk játszani a jól értesültet."



" Az Újszövetség nyelvén szeretni azt jelenti: azt teszem a másikkal, ami neki jó. Nem mindig az a jó, hogy simogatom. Néha az a jó, hogy keményen megfogom és visszarántom valami veszedelem elől."

Pilinszky János: Elhagyatva

Reggel tompán ébredt. A tegnap kapott sebnek percekre volt szüksége, hogy megteljék vérrel, és fájni kezdjen. Akkor éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, s azt, hogy ezzel a sérüléssel lehetetlen lesz egyetlen nappal is tovább élnie.

Szobája, a megszokott tárgyak se segítették. Mikor a mosdóban megnyitotta a csapot: mintha tulajdon vére csorgott, ficánkolt volna a porcelánon. Arcát a hideg vízbe mártotta, s úgy maradt állva, tenyerébe temetett arccal a mosdó felett.

Alig volt ereje befejezni az öltözködést. Ágyát nyitva hagyta, még a hamutartót se ürítette ki. A hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek helyüket és értelmüket vesztve állták körül, mint egy seszínű rommező különc darabjai. A legkedvesebbekből, legmeghittebbekből is kiköltözött az élet, valami ismeretlen helyre, elérhetetlen távolságba.

– Egyedül – gondolta, de nem volt ereje kimondani, valójában még rágondolni sem. Kifelé menet az előszoba falán megigazgatott egy félrecsúszott képet, s ez a mozdulat újból szíve mélyéig megzavarta. Miféle rend, amibe óvatos gépiességgel visszabillentette a képet? Micsoda felesleges egyensúly?

Az ajtót is lopva tette be. Ugyan, mit csukott be maga mögött, mit hagyott oda? Hát el lehet hagyni az ürességet, az egyedüllétet? Ki lehet lépni belőle és kulcsra lehet zárni?

Ment lefele a lépcsőn. – Hát van az elhagyatottság birodalmában lefele és fölfele? Fokokra lehet tagolni az árvaságot?

Céltalanul csak állt volna az utcán, de nem mert megállni. Arrafele indult, amerre a legkönnyebbnek tűnt a járás, erőtlen, nagyon könnyű lábakkal, mint egy eltévedt állat, akit minden szellő megindít, mintha az életet már csak utánozná.

Délelőtt egy játszótéren találta magát, s akár egy álomból riasztotta a vasgolyóként hozzá csapódó labda. Délután egy padon ült, s a felhőket bámulta.

Poros és értéktelen aranyból volt az ég karimája, teteje meg áttetsző, híg kékségnek látszott. A felhők nem mozdultak rajta, csak csüngtek alá meredeken, mint óriási papírmasé sziklák. Nem lehetett elviselni, és nem lehetett nem elviselni többé ezt a könyörtelenül kivilágított ürességet.

Így érkezett el végre az este, mely egyszerre hozott fokozott fájdalmat és enyhítő sötétséget. Először érzett éhséget és fáradtságot. Először érezte, hogy megindult valamerre.

Végre megállhatott. A templom üres volt, s már csak a gyertyák lobogtak az aranyrácsos oldalfülkében. Fáradtságtól forró és fáradtságtól hideg arcát úgy szorította oda ehhez az aranyrácshoz, azzal a szinte testies áhítattal, mint a hajdani jászol falához a betlehemi bárány. Először mert rágondolni arra, hogy elhagyták.

Most már kicsit vágyott is hazamenni, s hogy ágya fölött fölcsavarta a villanyt, s körülötte kivilágosodott a szoba, mintha valami édességet is érzett volna, a birtoklás minden vágya nélkül, mintha valaki helyette kimondta volna – a szobájára? az életére? –, nagyon közelről csak ennyit szólt volna: a tiéd. És ettől kisimult az ágya, és a fényképek a falon, s a bútorok, s maguk a falak is újra az övéi lettek.

Megint volt ereje tükörbe nézni, s az üvegből, mint többnapos utazás után, fáradt, poros arc nézett vissza rá, s valaki ismét megszólalt benne: a tiéd, a te arcod néz vissza rád. S valami hasonló ismétlődött meg vele akkor is, mikor levetkezve ruháit, ráfektette a szék karfájára. Az én ruháim – gondolta. S nem elhagyatottságot érzett, inkább olyasfélét, mint a bibliai mezők lilioma. S mikor ágyába feküdt, takarója alá bújva, s beburkolózva a sötétbe – ezt a sötétséget is, ezt is magáénak érezte.

Nagyon fáradt volt, gyorsan elnyomta hát az álom. Sokkalta gyorsabban, mint remélhette. De éjszaka különös álom riasztotta.

Azt álmodta, hogy valami nagyon népes ünnepély, csodálatos karácsony után volt, amikor már mindenki lefeküdt a házban, s ő – ki tudja, ki volt ő ebben az álomban, ebben az alvó házban? – még egyszer végigjárta a fenyőillatú szobákat, még egyszer rendet rakott bennük, összehajtogatta az alvók puha, viaszfoltos ruháit. Hogy kik voltak ezek az alvók? Akkor álmában mintha tudta volna, mintha nagyon is tudta volna!

Senki se hiányzott – ezt határozottan érezte –, senki se! Lecsavarta a lámpákat, végig az egész házban, s elment aludni a szobájába. Itt – ezzel a hiánytalan békével a szívében –, ekkor riadt fel, ült fel az ágyában.

Egyedül ült a sötétben, az éjfél utáni lakásban. Tudta, hogy egyedül van. Az álom is kiszállt belőle, mégse érezte többé az ürességet. Alvókat érzett maga körül, élőket, olyan közelségben, hogy egyetlen kis mozdulatával bármelyiket elérte, felkölthette volna. És ekkor, mint valami hatalmas, erős folyam, csodálatos békesség jött el érte, melynek földöntúli sodrában többé nem lehet egyedül maradni.

(Új Ember, 1959. december 27.)

2017. december 6., szerda

Demjén Ferenc: Kell még egy szó












Dal

Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha, gondolj reám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.

Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, ott várok rád,
Ahol véget ér az út!

Úgy kell, hogy te is értsd, nem éltél hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, én várok rád,
Ahol véget ér az út!

Nézz rám, s ne ígérj,
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!