Hallod az öreg fáknak lélegzését,
mikor a csendben felsóhajtnak,
s hajnalonta
könnycseppek kristályait csókolja róluk a napsugár?
Minden éjjel megölelik a levelek
a fákat, s megremeg a csillagos éjszaka
boldogságuktól. Föld középig,
Isten szívéig érő néma örömüktől,
ébred a hajnal minden éjszakából –
éreztél-e így Te is, ilyen tökéletes
évgyűrűket növelve,
zöld leveleket hajtva,
szólongatva a rád szálló madarakat –
szerettél-e már ilyen boldog némasággal Te is?
Remegve-vártad-e a felhők függönyéből
égi színpadra pipiskedve kilépő csillagok táncát,
gyönyörködve a tökéletesség kimondhatatlanságától,
mely szétfeszíti a kimondhatatlant kimondhatatlanná?
Hallottad-e, ahogy őrült játékkal,
osonó lépteit sem sejtve betáncol szilajul a szél
a fák nyitott karjaiba,
végig törve évezredek türelmes éjszakáit,
halálba szeretve, kitépett gyökerekkel,
még ilyenkor is némán, tökéletesen?
Egyszer, voltál-e fa, Te is?
És Ember is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése