Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet, 

Akinek rózsaszín az arca, 

Aki örül, aki kacag, 

Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő. 

A feslő bimbót szeretem, 

A hasadót, a harmatosat. 

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek, 

A nagy szemű , nevető gyermek, 

Akiben szűz minden-csírák, 

Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel, 

Az induló, az ébredő, 

Akinek győzelem az álma, 

Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar, 

Aki remény, aki ígéret. 

Az enyém a vér és a tűz: 

A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom, 

Megyek a virradat elé. 

Az én lelkem a tüzek lelke, 

Az én dalom a hajnalé.

Boda Magdolna (kék pillanat)

Olyan ez a délután,

mintha csak kék hangok

lennének egy zongorán

és én csak egy,

egyetlen egy

billentyűt ütögetek,

mert most ez tetszik,

ez a szilvakék bongás.

Boda Magdolna (játsszuk újra azt…)

játsszuk újra azt a jelenetet… tudod? …
na azt!,
vagy honnan is?…,
amikor te bejössz
aztán kimégy…
vagy nem is,
inkább azt, amikor kimégy,
aztán pedig bejössz.

Boda Magdolna (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is
lehetett volna.

Zágorec-Csuka Judit: A zuhanás

Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.

Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.

És mégis a zuhanás erősít,
felemel.

Takács Zsuzsa: Ha szeretsz, én

Ha szeretsz, én szeretem magamat.
Csillagként hadd forogjak előtted,
a csillagot ne szakítsd le,
elvérzik iszonyú sebétől az ég.
Ne állíts a szemed elé, hogy nézzem
könny-kaparta, duzzadt arcomat.
Kigyulladnak újra a gyerekkori
lámpák, fény-ostorukkal az alvó
hátán végigszántanak.
Ha felnőtt vagyok, hadd szökjek
előled, letakarom a fürkésző
tükröt, ne lásson. Ha visszajövök mégis,
ha nyirkos kezemmel arcomat eltakarva,
ne kelljen a küszöbön kuporogva várnom,
hogy fölém magasodj és bekötözz,
s ha eleget vártam, ha gyűlölve
magamat eléggé, szánalmad elnyerem,
hogy öledbe engedj és eltaszítsalak.

Pilinszky János: Telehold

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.

Ágai Ágnes: Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.
És mégis vagy és mégis te maradtál,
arcodon az idő nem faraghat,
mert bennem született,
általam él,
és velem pusztul el.

Ágai Ágnes: Kimerevített pillanatkép

Fekszünk és egymásra simulunk.
Így. Ne mozdulj!
Semmi sem kíván magyarázatot.
Két egybevágó test,
kivágott síkidom,
geometriai alakzat.
Közötte a bőrön át
beszivárgó végtelenség.
Vagy és vagyok.
Teljesen és töményen.
Halmazállapot nélkül.
Mellkasod a mellemen.
Szíved a mellkasomban.
Nem történik semmi.
Minden most történik.
A nagymutató a kismutatóhoz ér.
Percekre bontott örökkévalóság.
Mozdulnak a tárgyak.
Rezeg a tér.
Te ne mozdulj!
Fölöttünk száguld az idő.
Mi fekszünk és egymásra simulunk.

Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
- mint víztartó az úszkáló halat, -
hogy hozzád érjek és te testtel érj, -
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.

Gyökössy Endre: Newton válasza

Tőlem még olyan szellemes válasz sem telik, mint Newtontól, a nagy

tudóstól, aki mélyen hívő ember volt. Valaki gúnyosan kérdezte tőle:

"Aztán hogyan szedi össze életre az Isten egyszer a halottakat?"

 A nagy tudós benyúlt egy fiókba, kivett egy dobozt, abból egy marék vasreszeléket és szétszórta az asztalon.

- Szedje össze - mondta az idegennek. 

- Nem tudom - felelte az. Erre a tudós kivett a zsebéből egy mágnest, és a vasreszelék fölé tartotta.      Mind hozzácsapódott. Egy szempillantás alatt, az utolsó szemig.

- Nos, valahogy így! - felelte szerényen a tudós. 

Aknay Tibor: Az ég alatt, a föld felett

Az ég alatt, a föld felett
szögesdrót igék sorakoznak.
A nem hajlóknak, a megtartóknak,
jaj azoknak.
A rabruhás, tiltott szavaknak,
a konformból kihulltaknak,
a dolgokat néven nevezőknek,
jaj azoknak.
Mikor már semmi sem az, ami,
hiába akarnád mondani.
Szavad, ha szólsz is,
visszafordul,
cserepes szádba belecsorbul.
Jaj azoknak,
a megtartóknak, a nem hajlóknak,
igéből bölcsőt faragóknak,
a szakadt égboltot foltozóknak,
jaj azoknak.

Szénási Miklós: A pasztell semmiségek közöt

Anyám egyedül van otthon.
A nap lassan emelkedik és ereszkedik,
körülöleli a délután a tízemeletest.
Hallani, amikor a lift
indul és érkezik. A lépcsőházban
az eredeti műanyagpadlót
pár éve járólapra cserélték,
a modern idők ide is betörtek.
Nézem a postaládán apám nevét.
Itt voltam gyerek, de már alig
emlékszem a régi bútorokra.
A középső szoba még mindig
a húgom nevét viseli. Karcsú,
hajlékony kislány volt. Főleg
esténként beszélünk, telefonon,
mert most a szeles Budapesten él.
Az egyik szekrény tetején kövér
lábdob fénylik: az öcsém
nem vihetett magával mindent
Amerikába, és ha majd egyszer
visszatérne, nem hozhat mindent
haza. Anyám a konyhában üldögél,
körülöleli a kávé és az üres lakás illata.

Hány szekrény, vállfa és
ruha, hány polc a kamrában,
könyv, kulcs és lábnyom
egy élet? Hány hangos szó,
lecsapott telefon, szendergés
film közben, tévé előtt?
Tabletta, amit langyos tea
sodor magával a gyomorba,
mint vízesés óvatlan kajakosokat?
Papír nélkül, fejben ki számolgatná
a lefolyón, a vízköves csöveken
távozó napokat? Van, mikor
hamarabb sötétedik, vagy úgy jön
a szél, mintha kiseperné a játszó-
tereket. Mindenki volt gyerek.
Mindenki felejt. Úgy ülünk
a pasztell semmiségek között,
mintha nem számítana, mi lesz.

Áprily Lajos: Oriolus galbula

Ma új hang szólt a mámoros zenébe,

furulyáló hang, érzelmes, csodás:

hajnal körül a völgy orchesterébe

megérkezett az arany fuvolás.

Takács Zsuzsa: Idő

idő, most búcsúzom. Árnyékomat
egy rozsdás kerítésre dobva,
ott lóg, veri az eső,
elmegyek.

Hát jelezzék, tördeljék, mutassák
számlapok, föltartott ujjak:
eddig, ekkortól, eleje, vége.

Egy fémfelület egyszer még mindent tükrözött.
És végtelen volt az idő egy délután.
Most nyilvánvaló, hogy tévedés volt,
és nincs olyan kút, amibe
hullhatnék, hullhatnék.

Nem mondom el,
ami elmaradt elmondásban és kérdezésben.
Nincs válasz úgysem,
vagy csak annyi, hogy… egy tárgy
a gyerekkor dombjáról legurult, majd
azt látom meg. De már nekem is
megfejthetetlen. Az. Gyere!
Menjünk a házakból ki, be.
Mozikból, kertekből, találkozásokból.