idő, most búcsúzom. Árnyékomat
egy rozsdás kerítésre dobva,
ott lóg, veri az eső,
elmegyek.
Hát jelezzék, tördeljék, mutassák
számlapok, föltartott ujjak:
eddig, ekkortól, eleje, vége.
Egy fémfelület egyszer még mindent tükrözött.
És végtelen volt az idő egy délután.
Most nyilvánvaló, hogy tévedés volt,
és nincs olyan kút, amibe
hullhatnék, hullhatnék.
Nem mondom el,
ami elmaradt elmondásban és kérdezésben.
Nincs válasz úgysem,
vagy csak annyi, hogy… egy tárgy
a gyerekkor dombjáról legurult, majd
azt látom meg. De már nekem is
megfejthetetlen. Az. Gyere!
Menjünk a házakból ki, be.
Mozikból, kertekből, találkozásokból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése