Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,
hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.
Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át
és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,
ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:
uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.
Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima
papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,
uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,
egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.
Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,
szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,
és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):
felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):
közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja mennyi tény
s mennyi mese van):
a fénybe, káprázatba néztem…
jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,
nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,
én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:
őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem
s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,
valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:
s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –
– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.
