Mezey Katalin: Rovarok

A rovarvilág kicsit 

próbára teszi a hitemet. 

Ezerféle ilyen-olyan bogár, 

atkák, tetvek, tripszek és bodobácsok, 

csíkos pajzsos poloskák, 

diófúró- és farontóbogarak, 

fürkészek, legyek, hangyák, termeszek, 

ormányosbogarak, rühök, molyok. 

Kinek hiányozna ez a sok 

tökéletes és buzgó kártevő? 

Uram, milyen kajánság munkált benned, 

mikor minden teremtményednek 

ezerféle ellenséget terveztél, 

aki megrágja, kifúrja, megeszi, 

aki így vagy úgy, de a vesztére tör, 

a vérét szívja, dagadtra csípi, 

kinő belőle vagy belenő 

a húsába, belerakja petéit, 

hogy kikelő lárváinak 

legyen majd mivel táplálkozniuk? 

Vagy itt is belepancsolt 

munkádba a fekete ördög? 

Megmutatva ezerféle alakját 

és lehetőségét a gyötrelemnek, 

a lassú kínhalálnak 

vagy a gyors pusztulásnak, 

körültekintő és fantáziadús, 

gonoszságot ébresztő gonoszsággal? 

A teremtés fele gyönyörű, 

a másik fele pedig 

igyekszik elpusztítani a gyönyörűt.

Both Balázs: Este Gulácson

A hegy nyakára  

Gyöngysort csatol az este:  

villanyok égnek.

Both Balázs: Második évforduló

                   Gergely Ágnesnek

Dicsértessék, aki meghallgat, 

és szava tükör még, nem ítélet, 

aki tudja, milyen, ha mocsarában 

nem kap levegőt a lélek. 

Dicsértessék, aki nem vet el, 

ha venyigeként szórhatna tűzre, 

aki azért jött, hogy az elveszettet 

nyájába gyűjtse.

Dicsértessék, aki öröktől tudja: 

mézragadású a gonosz szava, 

aki a vályúk szennyén átvergődőt 

befogadó haza. 

Jelenléte fénybe vonja 

a születést, és a sírok csendjét – 

Akit naponta tagadunk, megfeszítünk, 

dicsértessék.

Gál Sándor: Amikor a történet folytatja önmagát

1 

megöregedtek lépéseim 

megroggyantak 

együtt velük gondolataim is 

bizony úgy találom lassan elfogyok 

anyag és értelem kopik semmivé 

s még csak nem is borzongató 

ahogy mindezt ide írom 

magamnak e papírosra 

s mintha a toll hegyéből 

az ég kékje csordulna alá 

betűkké formálódva 

megörökíteni e g y e t l e n történetet 

ahogy távolodik 

egyre csak távolodik tőlem 

s mégis itt anyagiasul szemem előtt 

a tiszta papíron 

bármikor vissza-olvashatóan 

és ha arról döntök hogy nem folytatom 

a történet majd folytatja önmagát 

járva láthatatlan és ismeretlen 

földi és égi utakon 

s nélkülem is eljut bár ha araszolva a célig 

fölmagaslik láthatón a csillagokig 

ahol minden emberi törvény véget ér 

2 

olyan kevés kell ahhoz 

hogy megértsük a halált 

az átváltozás tűnő pillanatát 

vagy egy mozdulatot 

e teljesség előtt 

amikor már nincs kimondható 

és átadható sincs már 

se szó se hang se fény 

amikor megtörténik 

a megtörténhető 

amit most tudok belőle 

a k k o r miként lesz látható 

majd és még 

ívei meddig emelkednek 

lesznek-e hullámzó vizei síkságai 

vagy erdei lankás magaslatok 

amelyek felett néma hollók köröznek 

mielőtt alvófáikra felgallyaznának 

Iancu Laura: Egyedül

Egyedül leszek, mire megjössz. 

Milyen lesz majd szemedből nézni 

E végső vágóhíd randit 

Száradt ereim, mi fogja vágni 

Egy tűz talán, egy pokolbéli 

De ki öl meg – ha rajtam lesz a sor 

S meglát-e Isten szeme sarkából 

Karmaiból kihullajt-e a szó 

Ki üt-e rajtam a leprás való, hogy 

Vártalak és világot alkottam 

Sejtjeim rád méreteztem 

Egyedül voltam akkor is 

Amikor

Végh Attila: A döntő

Egyik versenyúszónk mondta a rádióban: 

naponta tizenöt kilométert úszik. 

(Ha jól számolom, ez háromszáz hossz.) 

És nem unatkozik közben? – így a riporter. 

De – felelte az úszó. Magamban énekelgetek, 

verset mondok, vagy gondolkodom valamin, 

hogy közben bele ne haljak az unalomba. 

Elképzelem a hosszútávú olimpiai döntőt. 

A kötelekkel kimért vízsávban idegen dalok, 

versek, külföldi gondolatok úsznak. 

A medence alján elkeverednek, a hullám elül, 

a víz szelleme kiöblít minden különbséget, 

szűrt, opálkék csönd árad a mélyben. 

Ha innen közvetítenék a döntőt, 

senkit nem érdekelne. A víz ablaküvegét 

hullámzó felszín veri. Éneklő, versmondó, 

gondolkodó akaratok szántják a sávokat. 

Habzó csíkok forradnak az égre. 

Csak innen, a víz szobájából látni: 

nem a győzelem a döntő, és nem a részvét. 

Nem a két elem határán táncoló önhit, 

és nem a táncba kunkorodó út. 

A döntő, hogy vagyunk, hogy van vízünk, 

levegőnk, hogy lobog bennünk árnyapánk, a tűz, 

s hogy van egy darab földünk valahol. 

Aki idáig merült, nem mozdul többé.

Lebegve issza az örvényvilágot. 

Naponta fényéveket úszik. És belehal az unalomba.

Böttger Antal: A kiáltás

„ Halld meg esedező hangomat, amikor segítségért kiáltok, kezemet fölemelve szent templomod felé.” (Zsolt 28,2)    

Sok kiabálást hallunk ma: kiabál a férj a feleséggel, vagy éppen fordítva. Mert azt hiszik, igazuk van egymással szemben, pedig nem is kellene szemben lenniük. Kiabál a szülő a gyermekkel, de már az is előfordul, hogy a gyermek kiabál szülejével. A szülő ideges, a gyermek neveletlen, de minimum szabadosan nevelt. Kiabál a főnök a beosztottal, aki nem mer visszakiabálni, hát vagy valaki mást keres, akivel kiabálhat, vagy bevesz egy bogyót, amit ilyen esetekre tartogatva hord magánál. Kiabál sok ember a meccsen: „hajrá...” -és valóban kiadja a gőzt… És van, aki kimegy az utcára, hogy egy órán át kiabálja: „Mongyonle!” aztán hazaérve néhány sör bódulatában azt érzi, hogy ma valami nagyot tett. 

Tudom, nem értem végére a sornak, de érti mindenki, hogy miről beszélek.  

És akkor még a zsoltárban is kiáltás van? Igen, de ez egészen más. A zsoltáros felemeli Isten felé a kezét és felkiált hozzá segítségért! Kiált, mert úgy érzi: itt már nem elég szép csendesen imádkozni. Nem elég úgy, ahogy legtöbbször mi is szoktunk imádkozni: meghajtott fejjel, talán meg is görnyedve, összekulcsolt kézzel. Itt már akkora a baj, hogy kiáltani kell! Hangosan, égig hatóan! Itt csak olyan segítség jöhet már szóba, ami egyenesen a mennyei szent templomból: Isten lakóhelyéről jön! Nem elég a kisebb, kevesebb (nem mintha Isten segítségei közt különbség lenne!).  

Valahogy így vagyunk most a járványban, a bizonytalanságban, a tehetetlenségben, és valljuk be félelmünkben is: itt már csak Isten hatalmas mennyei segítsége tehet valamit! Hogyan segít? Mi lesz a csodája? Talán más neked, kedves olvasó és más nekem! Talán megnyugvás, talán vigasz, talán gyógyulás, talán…, amit Ő, a Hatalmas elvégez!  

Ezért kiálts te is fel Istenhez, az égbe! Bátran, zengőn. Nem követelőzve, nem akarnok módra, csak nagyon elszántan, nagyon ráhagyatkozva. És az ég kapui megnyílnak, és csodája jön, mert Ő a mi erősségünk! 

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Pilinszky János: Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, 

szorong a száj, remegve egyre szédül, 

mint szélhimbálta, imbolygó virágban 

a léha szív, és mintha súlyos áram 

érintené, alél a test, s a szem már 

a drága szempár csak mereng a csöndben, 

mint ismeretlen tengerfenéknek alján   

                  két gyöngyszem. 

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, 

míg oldja-bontja zászlóját a láz, 

hogy mint a szél, a szálló angyalok, 

sehol se, mégis mindenütt vagyok, 

hogy szinte már szeráfi lendülettel 

csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, 

mint angyalok, kik parttalan terekben   

                  keringnek. 

S már nem lehetne könnyed metszeten 

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, 

az idegekben érlődő halál 

árnyalja kezem tartását s a szám. 

S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom 

ájult fejem, s hagyom, hogy 

égi láz égessen át, hogy csontomig lehasson   

                  a varázs. 

A drága, drága révülés, amelyben 

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, 

hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, 

mint csillagok közt hulló csillagok! 

Csak mély verése ér most, mint a tenger, 

a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, 

ha sírok is, mint sír a tengerekkel   

                  a kagyló. 

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 

és máris részeg tőled minden érzék, 

kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 

hozzám találsz az áldott szédületben, 

hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? 

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 

egymásba, egymásnak felelve, mint két   

                  tiszta sor! 

(1940)

Bella István: Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás, 

amit torkomra ráfon 

e nyári ítélethozás 

sugarakból, virágból. 

Szomjuk nem lehet oltanom. 

A nagy forróság földönt. 

Az ég, a kéklő oltalom, 

itt züllik a mezőkön. 

Befele lát már csak szemem, 

de így is egyre látom: 

tétova lepke, szerelem, 

izzik egy zöld faágon. 

A nyár, bokáig meztelen, 

kövek parazsán lépdel. 

Közelről asszonyarca van. 

Mint te, olyan egészen.

Szabó Lőrinc: Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt, 

szeretem, ami körülötte volt, 

a kispárnát, melyre feje hajolt, 

karperecét, elárvult tárgyakat, 

a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb 

erdőket, városokat, úti port 

amit együtt vertünk fel, a mosolyt, 

mely szívéből a szemébe szaladt 

mikor festették: – nem pótolja, de 

az egész világ tele van vele, 

s most tudom csak igazán, mennyire, 

Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat. 

Szeretnem kell gondolataimat. 

Minthogy belőle egyéb nem maradt.

Kálnoky László: Keserű órán

Mit tudja az öntudatlan világteremtés, 

mit gondolunk felőle? 

Istennek hisszük-e? 

Mit tudjuk, mi haláltudók, 

mit tartanak rólunk az állatok? 

Mit éreznek? Hiszen szavakba az alig foglalható. 

Állunk a máglya tetején 

a fölfelé gomolygó füstben, 

s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez? 

Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein, 

a kockázatok köröm feketéjén.

Egyetlen másodpercbe sűríthetünk 

századokat, felrobbanthatjuk a világot, 

elölhetjük a tenger virgonc életét, 

megolvaszthatjuk a sarkkör havát, 

túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén. 

Egyre távolodóban 

mindattól, mi eddig körülvett, 

egyre jobban megutálva 

mindent, ami valaha vonzott, 

nézem - már csak mint érzéketlen kő darab - 

a nyüzsgést és a hemzsegést, 

a lázas okvetetlenkedést, 

a rosszat sejtő kapkodást, 

az okfejtő mellébeszélést, 

az értékes és az értéktelen 

azonos szintre erőszakolását, 

a betűk ólmából felénk sugárzó 

baljóslatot, a félelmes fontoskodást, 

a megszállott önzés öntudatlan árulkodását. 

Elég volt! Már csak arra a két 

rég megszolgált rézpénzre várok, 

mellyel szemhéjamat lezárják, 

a gyolcsra, mellyel állam felkötik.

Pilinszky János: Mári néninek

Jöttem esőben, sűrű sárban, 

roppant hegyeknek árnyékában, 

lassan szitáló őszi ködben, 

s még meg se kérditek, miért jöttem? 

* 

Emlékezzél, 

meg kell, hogy ismerj engem, 

egyszer, mikor nagy bánatod volt, 

észrevétlen nyomodban mentem.

Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon, 

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz, 

hogy minden leptem gyötrelem.  

Súly, súly rajtam, bénaság, 

ellökném, rámakaszkodik, 

mint egy tölgyfa a gyökerét 

vállamba vájja karmait.  

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szíve. 

Ha elröpülne egy napon, 

mostmár eldőlnék nélküle.

Zágorec-Csuka Judit: Múzsák nélkül

            " Saját   magunk ördögei vagyunk, 
              és önmagunkat űzzük ki a 
              Paradicsomból..."        
                                   (Goethe)  

Önnön mindenhatóságodnak hitében
ne kívánd saját magadat megváltani,
mert meghaltak a Múzsák, de meghaltak
az őket szülő Istenek is, s felvonultak
a titánok, a káosz uralkodik, s én
itt maradtam élve.

Gál Sándor: március volna

március volna 

közeleg a gólyák 

sokadik honfoglalása 

ami mégis mindig 

az első-egyetlen 

mert nem tudható 

hogy jövőre lesz-e 

ú j r a 

hogy a szárny s a szív 

fölemel-é 

minden határ fölé 

s az áramlatok 

sodró örvényeit 

legyőzik-e az ösztönök 

bárha a fészket itt 

a tél összetörte