Emily Brontë

Szeretett unokahúgom emlékére!

"Az élet hosszú vagy rövid, 

mit számít, öröklét ha vár; 

lent búcsúzunk, de fent megint 

találkozunk, hol nincs halál."

(Fordította Tapfer Klára)

Adam Zagajewski: Ez a nap

Ez a nap,  

amikor megérkezik a hír,  

hogy meghalt egy közeli személy, egy barát,  

vagy valaki, akit nem ismertünk, csak a távolból csodáltunk  

– az első pillanat, az első órák: ő már nem él,  

ez biztosnak tűnik, végérvényesnek, talán még  

hivatalosnak is, hitelt adunk (nem szívesen) a hírnöknek, aki  

kétségbeesetten értesít minket telefonon, vagy a rádióállomás  

szenvtelen bemondójának, mégsem tudjuk elhinni,    

a világon semmiért nem tudjuk elfogadni,  

hiszen még nem halt meg (számunkra), korántsem halt meg,  

ő már nincs, de még nem tűnt el  

örökre, ellenkezőleg, van, léte legerőteljesebb  

pontján lép elénk, még növekszik,  

jóllehet már nincs, még beszél,  

jóllehet már elnémult, még győzedelmes,  

jóllehet már vesztett, elvesztette a harcot – mivel?  

az idővel?, a testtel? –, de nem, ez nem igaz, győzött,  

elérte a teljességet, a lehető legnagyobb teljességet,  

oly teljes, olyan hatalmas, kiváló, hogy nem fér el  

az életben, szétrobbantja az élet törékeny edényét,  

kimagaslik az élők közül, mintha más anyagból  

alkották volna, a legkeményebb bronzból,  

és ugyanabban a percben elkezdünk találgatni,  

félünk, kapkodva beszélünk, tudjuk,  

máris megérkezik a csend  

és az erőtlen sírás.  

Zsille Gábor fordítása

Rónay György: Kalap nélkül

Venném, ha volna, 

kalapomat.   

De nincs, hát így csak intek: 

„ Jó éjszakát” –                                 

és becsukom magam után 

az ajtót.

Bella István: Azért, mert

Lehet, magamért szeretlek.

Lehet, hogy magadért.

Lehet, színéért szemednek.

Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.

Lehet, mert van kezem.

Mert élő meghalásban

élek, élsz, életem.

Szabó Csilla Judit: Várakozás

Beszorul szempilláid közé 

a fájdalom... És odaragad. 

Szemed összeszükül. Görcsben az 

ujjad. A mély, veszejtő csendben 

idegeid és a telefon 

spirálhuzala összeolvad. 

A szorongás megakad a két 

fogsorod közt. A soha el-nem 

-hangzott neszeket is hallod... 

Vársz. Gubódzol ősi pózba. 

Sóhaj-patchwork takarókba. 

Csak egy hívás.Vagy.Vágysz. Zsibbadsz. 

Régóta nem jár feléd a szél. – 

A tél is lassan..., lassan múlik... 

A gondolat is...Nincs senkid.

Leslie Weatherhead

„ Természetesen én is, mint minden más ember, szeretek az élet napfényes magaslatain járni, amikor jó egészség, boldogság és siker az osztályrészem, de Istenről, az életről és önmagamról sokkal többet tanultam a szorongások és csődök sötétségében, mint valaha is a napfényben."

A nap gondolata

Előbb Isten elé kerül minden, ami téged ér!

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Takács Zsuzsa: Az idegen és az árva

Az eszelősök apátiája még messze, 

mikor a szerelem épp hogy távozott, 

hiányát elviselni könnyű. Lépteid 

táncolnak szinte, tág a világ, 

és jelentésteli a nap. Az üres 

szív forog egy rúdra tűzve, billeg. 

Mert fennmarad a látszat és ragyog. 

De hogy ez lesz a Gyilkosod, 

ki hinné? ez a fogyatkozás? 

Az utolsó csöpp a pohárból kifolyik, 

azaz: csordultig szomjúsággal 

a pohár megtelik. Először csak 

a szabályok lazulnak, később 

a törvény vall kudarcot, aztán 

átterjed sötétje arra az időre, amikor 

nem is éltél még. A Történelem 

megindul a puszta lejtőn.

Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban

Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között 

meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági 

felszerelésük összhangtalan terhe alatt 

a férfi az étkezőkocsiban, 

Wyomingot nem vette észre, 

csak arról tudott, amit el akart felejteni, 

arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.  

Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.  

De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába, 

és csak testének érzékszervei, 

mint a szem, a száj, az ujjak és 

kurtán szólva a nemiség, 

adtak neki módot a menekülésre.  

Igen, mert föllázadt a zárka ellen, 

jegyet váltott egy másik állomásra, 

nevet változtatott, ismeretségének körét kibővítette 

új arcokkal, 

de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.  

És most a vasuti étkezőben 

várta, hogy a mozgás 

legördít egy követ a szívéről. 

De a kő vele utazott, 

felszállt a manhattani vonatra, jelen volt 

még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban, 

jelen volt még Chayenne-ben, 

már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.  

Mellényén babrált, 

óráját kihúzta zsebéből, 

levette a láncot 

kigombolta a három felső gombot, 

de a súly megmaradt.  

Láthatatlan poggyászt vitt magával.  

Tűnődött, hogy érezné magát anélkül: 

nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak? 

Igen, talán anélkül 

egyáltalában nem volna szüksége vasuti 

közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.  

Fényes csillámlások 

a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött 

jeleznék légi átkelését. 

Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban 

alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.  

De most és egyelőre még mindig a finom 

és színtelen marha- és gabonakivonatot 

tartalmazó erőleveses csészével maga előtt 

az izomlazítás 

jóga módszerét gyakorolta, 

és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.  

De még mindig összeszorította száraz ajkát, 

miközben tekintete továbbra is befogadta 

száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.  

Vas István fordítása

Imre Flóra: Macska úr

Egyéniség. És puha a bundája. 

Kistermetű. Csontjai vékonyak. 

Utcamacska volt kisgyerekkorában, 

kevés volt a vitamin, tápanyag. 

Bal füle csipkés: egyszer szétharapták. 

Háta szürke, hasa angyalfehér, 

sötét pöttyök piszkítják rózsatalpát, 

szürkés folt pofácskája jobb felén. 

Ó, Macska úr, bajtársam, kis gazember, 

körmös-karmos, harapós, csöpp gepárd, 

hogy szeretem, ha párnámon heversz el, 

hasamon formálsz kifli-figurát! 

Este szfinksz-árnyad ablakomban ül: 

veled nem vagyok olyan egyedül. 

Petőcz András: Csönd

                          O-nak, Cambridge-be 

Az a templom. És ott!, az az ünnep! 

Ülök melletted, és arra gondolok, 

mindig ezt akarom, ezt a csöndet, 

ami bennem, ezt a nyugalmat, itt, 

mindig csak ezt. 

Ülök egy padban, misén, távoli táj. 

Annyira kevés is elég, hogy tovább! 

Picinke mosoly valahonnan, olyan, 

mintha volna még simogatás: pörög 

minden előre, előre. 

Tanulni kell mindazt, ami akkor. 

Trausch Liza: Hallgassatok reám

" Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." 

Ézsaiás 55,2  

Hogy vágyik az ember egy jó szóra! Hidd el, csak Istentől kaphatod meg. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével. Mérhetetlenül nyomorban élő, szomjas és éhes emberek vagyunk. Emberek járnak ebben a világban, és nincs szemünk arra - akik már az Úréi vagyunk -, hogy meglássuk, mennyire csonttá soványodtak, mennyire segítségre szorulnak már. " Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér?" Nem csak fizikai pénzt. Sokféle pénzt adunk mi azért, ami nem kenyér. Még a lelkünket is, a legdrágább pénzt! Istennek drága pénze az idő is. Vigyázzunk! Nincs korlátlan mennyiségben. Egyikünk sem tudja, mennyi van még. Egyszer csak nincs tovább. Lehet, az erődet is figyeled, hogy nincs már annyi, mint egy évvel ezelőtt. Fogy az értelem, a felfogóképesség, az emlékezőtehetség. Mit veszel azon a kis összegen, amid talán még van? Mire használtad a kincseidet, amiket gyermekkorodban tanultál? Fogy a valutád, a szépséged, a tehetséged, amire támaszkodtál.  "Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." Isten azt akarja, hogy éljen a lelked. Amikor Őt megtapasztalod a hiteddel, akkor leszel megelégített ember, akkor gyönyörködik a lelked kövérségben. Állj ma komolyan Isten színe elé! Lásd meg, mire adtad a pénzed! Hallgass az Úrra! Ne menj tovább éhesen, szomjasan. Engedd, hogy életed hátralévő idejében gyönyörködhessen még a lelked.     

Isten áldása legyen az áhitatok olvasóin! 

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

 Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

A nap gondolata

Aki igazán szeret valakit, az hagyja ragyogni a másikat, 

és nem akar fényesebb lenni nála.