Szikszai Béla: Szilvaíz

zuborog a szilvaíz 

a rézüst karimája vörösen vigyorog 

a kevergető nyeszereg eresztékibe': 

rég vala, amikor dédapám 

egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát 

s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette... 

hej be rég volt már az is 

amikor halálos ágyán az öreg 

egyszercsak a lócára pillantott 

majd a mestergerendát kezdte el ügyelni 

s észrevétlen beleüvegesedett tekintete 

a csendbe mi akkor leesett 

dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat 

s a szótalan délutánban lemosta azt a testet 

mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett 

hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg... 

zuborog a szilvaíz 

az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve 

ragyognak a katlan tüze felett...

Böröczki Mihály: Disznóölés

Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 

Éles kékjétől fölhasadt az ég. 

Így költött egyszer föl a lámpafény 

gyerekkorom dérverte reggelén. 

A ház fölkészült. Élezte a kés, 

hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 

A szép nap előtt gondos hónapok. 

Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 

Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 

A kukoricadara. Meleg éj. 

A disznóvisítás. A rémület. 

Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 

Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 

És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 

a négylábú asztalra a jövő. 

Belekóstoltam. Ízlett az idő. 

Úgy déltájt már az első falatok. 

S a boldog száj. Evett és harapott. 

A friss belekbe hús, meg töltelék. 

Sütött a tél és megenyhült a kék. 

Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 

hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 

A tepertő. Az estet sercegő. 

S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok,
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,
te sem, pedig mondom: „ vagyok ”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok!

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet? 

Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl             

            hálóingemet, egyedül álltam.             

            kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen             

            s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.             

            Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,             

            este, melynek már szinte teste van, a pillanatok             

            estek és zuhogtak és én dadogtam:             

            - Késő este van, éjszaka is talán,             

            s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még             

            és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,             

            fekete sűrüség? 

Eszembe jutott minden, ami rossz volt,             

            rossz gondolat, vers, csók, kihült falat             

            és annyi régi, sápadt ismerősöm,             

            ki messze van, vagy lent a föld alatt.             

            És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,             

            csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,             

            nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,             

            mely fedez és véd a zord hidegtől,             

            véd és takar magamtól engemet:             

            jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat             

            és védő ingemet.             

            Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,             

            nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,             

            se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,             

            törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,             

            aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok, 

csak ember, aki minden idegével             

            lágy takaró s melengető vacok után sír             

            és csak áll a nagy sötétben             

            s meztelenül             

            Isten előtt vacog.

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén, 

letéve testünket, mint egy batyut? 

Ki veszi kezébe tűnődve 

és szánakozva kihűlt agyunk? 

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? 

A végtelen türelem, mely összerakta, 

miért volt s miért van, hogy ugyanúgy 

szétszedi sejtjeinket darabokra?

Tamás Tímea A sziget

hosszan   

mert van egy hely, ahová néha beengednek 

úgy szombat délután vasárnap délben 

ott van ahová ritkán jutsz el 

fent vagy lent a nyugalom völgyében 

ahol törpe és óriás lehetsz 

ahová nem jut el az árnyék 

ahová sem az örökkévalóság 

sem a halál el nem talált még 

ahol nincs helye már a végtelennek 

a tengerből szőtt kék mezőknek 

ahol Anna szőkesége is 

csak rőt visszfénye a létezőnek   

ott hová néha beengednek 

közös titkaik őrzik a percek 

ott lehetsz törpe lehetsz óriás 

érzelmes szemű ijedt gyermek 

(lehetsz ósdi és ésszerű) 

lehetsz te is és lehetsz más is 

lehetsz balga és nagyeszű 

füst vagy dús tollú madár is   

azon a helyen egyesülnek 

tágas terei a légnek 

találkoznak Esthajnalcsillagok 

s Hyperionok leszédülnek 

elcsábulnak földi zenére 

kevés szerelemre s borra 

megkóstolják hogy milyen az: 

véges s végtelen egybefolyva 

mit kínál – mit nem – s mit akar 

(azon a helyen a határon) 

lehetsz a vég és a kezdet 

egy sor vers és egy néma álom 

kígyóbőrbe bújt áhítat 

aki voltál s amivé vedlesz 

a bőr szigorú határán belül 

néhány őrzött és elvétett kezdet        

*                

 

röviden     

A bőr határain belül élek 

azt mondják ott fészkel a lélek 

és őrzi valami 

egyszer az élet, aztán a halál, 

utána pedig valami más. 

A bőr határain belül vidám az élet 

érzelmek félelmek vágyak tenyésznek 

búján, szakadtan, kétségbeejtőn, 

de mindig, mindenkor, mindenkit 

megejtőn 

a bőr határain túl nem léphetsz 

vad kutyák őriznek téged

Szabó Lőrinc: Húsvét

Távol a város zajától,  

messze a poros úttól,  

itt vagyok a réten,  

húsvéti napsugárban.  

Fú a szél,  

s meglebbenti a zöldellő füvet,  

szárnyra kapnak gondolataim,  

és könnyűn szállnak,  

mint az égen az álmok.  

Hallom a virágok dalát,  

édes illatukat érzem,  

szívem újra megtelik örömmel és szeretettel.  

Itt, a természet ölében,  

élek újra,  

teljes erővel,  

és köszönöm a teremtőnek e csodálatos húsvéti ajándékot.

Cseri Kálmán: A feltámadás következményei

A feltámadás következményei 

Székely Zsolt Ferenc: Halotti csend

" József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment."

(Mt 27, 59-60).     

Egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem az a gondolat, hogy nincs szörnyűbb, mint emberek kezébe esni. Az embernél nincs kegyetlenebb lény a földön. Jézus emberek kezére adatott. Keresztre feszítették, meghalt. A tanítványok semmit sem értenek az egészből. Az Isten meghal a kereszten. Még holtában sincs számára hely a világban, egy idegen sírjába teszik. Meghalt, eltemették az Istent. Ki érti ezt? A józan ész nem tud mit kezdeni az Isten Jézus halálával. Az Isten annyira szereti az embert, hogy belehal ebbe a szeretetbe!  

Amit ma szeretnék tudatosítani magamban: Jézus halála Isten halála volt értem. 

Jézus halála békeszerző halál volt. Érte megbékélt Isten a világgal. Halála ajtónyitás az életre. Ugyanis Jézus legyőzte a halált.  

Jézus halála győztes halál. Halála engem is halálba hív. Óemberemmel szembe állít és ma értem meg igazán mit jelent az óember megöldöklésének és az új ember megelevenítésének fontossága.  Jézus halála halálfélelmem legyőző halál. Bátorságot adó halál. A haláltól már nem kell félnem, hiszen Jézus halála után a halálom nem más, „ csak ” meghalás a bűnre nézve és átmenetel az örök életre. 

Forrás: Napi és gondolat

A nap gondolata

Az én bűneim szegezték Jézust a keresztre.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások, 

a húsvéti hit győzedelmes marad. 

Az Úr feltámadt, vallja millió szív, 

s nem roskad össze semmi súly alatt.  

Én nem hajlok a hitető beszédre, 

világcsalók előtt se hódolok, 

de tördelvén a titok néma zárát, 

csak azt hiszem, amit megtapasztalok.  

De mit nem érzek vak, süket kezemmel, 

s hová nem ér el káprázó szemem, 

lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal, 

nem ér nyomába gyarló értelem.  

Én hallom, mit súg virág a virágnak, 

bár hangjának fülemben nincs nyoma. 

Értem a tavasz illatos beszédét, 

s érzem Istent, bár nem láttam soha.  

S bár győzött a bűn, mikor a keresztről 

lelkeket mosva hullt alá a vér, 

mégis hiszem a Krisztus diadalát, 

s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!  

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban, 

amíg az élet rögeit töröm, 

nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd 

egy új élet s fenn mennyei öröm.  

E hit vigasztal minden megtiportat, 

özvegyet, árvát, sír felé menőt, 

gyermeket-vesztett, zokogó anyákat, 

s aki beteg is, ebből nyer erőt.  

Az Úr feltámadt, vallja millió szív 

s nem roskad össze semmi súly alatt. 

Bármit beszéltek hitetlen Tamások, 

a húsvéti hit győzelmes marad!

Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett

Emlékezem: Kemény bilincsbe verten, 

bénultan ültem a hideg kövön. 

Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem, 

ijesztő csend kietlen börtönöm.  

Halál? Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt 

valami bennem. Életvágy talán. 

S akkor… szerettem volna összetörni 

bűnt és bilincset börtönöm falán…  

Neki az ajtó rozsdamart vasának 

sámsonkarokkal! Ki a fényre! Ki, 

ahol szabad mezők ujjongva várnak, 

s ahol az élet szent magvát veti!  

Néha. És máskor rémek. Megremegtem: 

a szívemen kemény, hideg marok. 

Egy síron túli hang titkos hívása: 

“Jöjj! Jöjj! Barabbás!” – Nem! Nem akarok!  

“Barabbás!” Hah, már nem a rém hívása. 

Ezer torokból tör ki: Ó, elég! 

Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa 

és nem kiálthatok felé: Ne még!  

Most! Súlyos léptek… fegyver csörrenése… 

csikordul a zár… szoborrá meredt 

minden tagom… egy érdes hang: “Barabbás, 

szabad lettél. Le a bilincseket.”  

Először mint egy álom. De lehullnak 

mégis. Tántorgó lábaim előtt 

kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet, 

rám vár! Előre! Hadd köszöntsem őt!  

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel 

rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt, 

zúgó tömegben torpant meg a lábam. 

Pilátust láttam, népem véneit…  

s ott állt egy ember: nagy szúró tövissel 

megkoronázott, véres, tört alak. 

Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál. 

Hogy le nem roskad annyi kín alatt!  

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem: 

szelíd, egészen más mint én vagyok. 

Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében 

valami földöntúli fény ragyog.  

Ki ez az ember? Megkövülten állok. 

Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett? 

Valaki szól: “A názáreti Jézus. 

Őt feszítik meg Barabbás helyett.”  

Oly hosszú út vezet a Golgotára… 

Én végigjártam. Két lázas szemem 

odatapadt vonagló alakjára, 

ott égett minden gyilkoló szegen.  

És nem tudtam többé levenni róla. 

A szemek fénye… az a szent ajak… 

a hulló vér… Múlott a perc, az óra. 

Felejthetetlen percek és szavak.  

A szívemen gigászi nagyra nőttek 

láttán kemény, hideg, gránithegyek: 

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem! 

Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!  

Mikor utolsót vonaglott a teste, 

mikor már minden elvégeztetett, 

mentem alá a gyász hegyéről én is. 

– S ölbe vettem… egy síró gyermeket.  

Megsimogattam… lázadó kezemmel, 

mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt. 

S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt. 

Az ő testét fedi a sziklabolt.  

Már csak szeretni, simogatni vágytam, 

haladni csendesen, mint Ő haladt, 

aki helyettem roskadt le a porba 

Golgota útján a kereszt alatt.  

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem! 

Ez a szó zengi át az életem. 

Napfény gyanánt ez tündököl felettem, 

s ez nyitja meg a mennyet is nekem.  

“ Ki az? Ki zörget?” – kérdik majd. “ Barabbás, 

aki helyett a Krisztus vérezett.” 

S kitárják akkor ujjongó örömmel 

a gyöngykaput fehér angyalkezek.

Túrmezei Erzsébet: Ahol ránk Jézus vár

Valami mindig vár. 

Hol munka, lárma, hajsza, 

hol a mindennapok küzdelme, harca, 

hol keservek és kísértések, 

próbák, bukások és szenvedések, 

hol csend, csend, csend… 

Kívül? 

Vagy bent: 

Valami mindig vár.  

S Valaki mindig vár. 

Mert Jézus mindig, mindenütt ott van. 

Ott a zajban, a mindennapokban, 

küzdelmekben, és feladatokban, 

ott szenvedésben és kisértésben, 

hogy felemeljen, őrizzen, védjen, 

hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon, 

átvigyen tűzön és akadályon, 

új erőt adjon új kegyelemben.  

Mindenütt mindig vár, 

de százszorosan vár ránk – a csendben!

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 

Egy férfi jár előttem egyre. 

Vezet, vezet, kezem kezében, 

Föl a magányos, nagy hegyekre. 

Az emberarcok ködbe vesztek, 

Ketten vagyunk a hegyeken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.  

Megláboltam a pusztaságot, 

Homokviharos, sívó tengert. 

Szürke porát szívemre szórta, 

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 

De tikkadt lelkem felüdítve 

A Mester arca járt velem. 

Kezem meleg kezébe fogta, 

S én követem.  

Lehevertem illatos fűre 

Oázisok mézes szelében, 

Elálmodoztam rózsás felhőn,

Távol dalon, zsongó levélen. 

De kezét homlokomra tette 

S megnyitva álmodó szemem, 

Előre mutatott a Mester, 

S én követem.  

Elértem a hegyek tövébe 

S indultam fölfelé nyomában. 

Dideregtem a szirti szélben, 

A szikla megvérezte lábam. 

Ha megálltam, szemembe nézett

És rám mosolygott csendesen. 

S belém szállott a Mester lelke. 

És követem.  

Mikor az első csúcsra értem, 

Verejtékes nap estelén, 

Megkísértett a nagy Kísértő, 

És egy világot tárt elém. 

De a Mester szemembe nézett, 

Szomorú szemmel, könnyesen, 

S rajta kívül nem láttam semmit. 

És követem.  

Járok magányos hegytetőkön, 

A magasságos szirthazában. 

S egy férfi jár előttem egyre, 

Fehér fényben, fehér ruhában. 

Léptünk alatt meleg virágok 

Serkednek a vad köveken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.

Gyurkovics Tibor: Jézus

Jézus szalmaszál 

amibe kapaszkodunk 

Jézus szakadék 

amibe lezuhanunk  

Jézus kötél 

amit elengedünk 

Jézus remény 

amivel emelkedünk  

Jézus hangszer 

amivel megszólalunk 

Jézus zene 

amit elhallgatunk  

Jézus tenyér 

amivel adakozunk 

Jézus kenyér 

amit elfogadunk  

Jézus penge 

ami megsebesít 

Jézus gyenge 

aki megerősít  

Jézus hatalom 

a végeken 

Jézusnak odaadom 

az életem.