2024. július 4., csütörtök

Hajnal Anna: Ma




Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Trausch Liza: Vizsgálj meg!




" Vizsgálj meg engem, óh Isten, és ismerd meg szívemet!" 
Zsoltár 139,23a  


Sokan elmondják, mennyire megdöbbenti őket az ajtónk fölötti Ige: " Barátom, miért jöttél?" Mai Igénk egy szóval elmondja: vizsgálatra! Mégpedig Isten nagy rendelőjébe. Kivizsgálásnál kezünkbe nyomnak egy adag papírt - az ember csak néz: hogyan jutok ennek a végére? Istennél a vizsgálat csak akkor történik meg, ha te is akarod. Senki nem beszél rá, hogy menj be a rendelőjébe. Amikor azt kérted: "Vizsgálj meg engem!" - már a kivizsgálás mellett döntöttél. Az Úr a legjobb orvos! Odateszi kezét, ahol a legnagyobb baj van. Életünk célja, hogy Istent dicsérje. Ehhez tiszta szív kell. Minden kórházban első az EKG. " Ismerd meg szívemet", mondja Igénk. Sokan mondják: sok bűnöm van, de a szívem az jó. Óriási tévedés! Itt az alapbaj! A vizsgálatot a szívritmussal kezdjük. Lehet, hogy nagyon gyors és szabálytalan. Fellobban a szereteted valaki iránt, aztán meg is szűnik. A szeretet szabálya: " Szeresd a te Uradat... és a te felebarátodat, mint magadat." Nálunk fordítva van. Magamat szeretem a legjobban. Aztán következnek a szeretteim, olyan sorrendben, ahogy engem szeretnek. A többi ember közül is az a kedves, aki valamit emleget rólam. Tedd oda kezedet a lelki pulzusodra, és lásd meg, hogy fordított sorrendben dobog a szíved. Ha most kezedbe kapod a EKG-lapodat, jól nézd meg, hasonlít-e Jézuséhoz? Az a szeretet van-e benned, ami Benne volt? Nem csak egy pacemakert ajánlok neked, hogy mindig dobogjon, hanem komoly, teljes szívcserét. Fogadd el, hogy javíthatatlanul rosszul működik a szíved. Kövesd Jézust, hogy minden rendbe legyen a szíveddel!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

2024. július 3., szerda

Erdős Olga: Vasárnap délután




Egy kávé az udvaron 
vasárnap délután, 
míg a szeptemberi 
bágyadt napsugár, 
mint vén kutyád 
                        a lábadhoz ül.                        
Orrodba száraz falevél 
fanyar füst szagát 
hozza a szél. 
Béke van. Néhány 
pillanatnyi csönd - 
valódi nyugalom. 
És csak távolról hallod, 
ahogy tompán koppan 
a dió az avaron.

Ágai Ágnes: A remény dala

Szigetelt csöndben, 
félszeg, esendő áhítatban, 
száraz lábbal a Vérvörös tengeren, 
a Hurrikán szigetek alsó csücskén, 
átellenben a gyűlölködéssel, 
szép, pasztellszínű égbolt alatt 
lesátorozik a reménység, 
lesz még egyszer...   

Micsoda bomlékony avarban járunk! 
Az elsárgult hétköznapok 
szétmállanak a lábunk alatt, 
cipőnkre iszapos sár tapad, 
a rothadás édes bűze 
rárakódik a hörgőinkre, 
és felköhögjük tegnapjainkat.   

Kilazult támfalakhoz dőlünk, 
keressük a cementet, 
hogy házainkat betapasszuk, 
de a föld táncot jár alattunk, 
szétnyílik, mint a seb, 
és összedőlnek a menedékek.   

Mázsás tömbök alól, 
nagy messze a hályogos homályban 
pisla fények, szaggatott jeladások, 
üzenet vagy beteljesedés. 
A fázós lélek magára dobja köpenyét, 
megindul a fényforrás felé, és remél. 
Remél, mint már annyiszor.

Pilinszky János: A Te akaratod

       


 Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.   

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.   

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.   

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.   

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.   

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.   

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.  

 Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz” – mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.     

(Új Ember, 1960. március 20.)   

2024. július 2., kedd

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el












Ugye a nagy titkokat nem kell 
elmondani? 
Még neked se. 
És nem fogsz sírni miatta? 
A titkokat csak az ujjaimnak 
mondom el 
este, amikor elém jönnek. 
Múltkor ezért dugtam a kezem 
a takaróm alá.

 * 
Tegnap egy gépgyerekkel játszottam, 
a keze helyén drótok lógtak, 
a szemében villanykörték égtek, 
és amikor haza akarták vinni, 
berregett, mint a Papa borotvája. 

Amikor megpofozott, fájt, 
az orromban furcsa ízt éreztem, 
és a fülem kattogott, mint a repülőn. 
De a legszörnyűbb az volt, 
ahogy rám nézett. 
A szeme vad volt és szégyenkező. 
Már majdnem megsajnáltam, 
amikor rájöttem, hogy nem lehet: 
hiszen gyűlölöm. 

Ha esik az eső, 
minden bevonalkázódik: 
a bútorok, az arcod, 
az ablak, a háztető, a fák. 
Ha esik az eső, 
lecsurognak a hegyek, 
és odaömlenek a lábad elé. 

Szereted nézni, ha villámlik? 
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól! 
Ilyenkor tüzes késsel 
szétnyiszabolják az eget. 
Ha villámlik, 
éppúgy dobog a szívem, 
mint amikor meglékelik a görögdinynyét. 
Tudom, hogy nem fáj neki, 
de mégis recseg és piros. 

Hogyha zene szól, 
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök, 
úgy borzongok, mintha fáznék. 
Legjobb lenne a fürdőkádat 
színültig megtölteni zenével, 
és búvárruhában elmerülni benne. 

Múltkor azt álmodtam, hogy 
léggömbök nyílnak a fűben. 
Leszakítottam őket, 
és elpukkadtak. 
Sírtam. De színes könnyeket. 

Láttam egy óriást, 
nagyobb volt, mint a törpe, 
innen tudtam, hogy óriás. 
Törpét is láttam, 
az óriásnak még a térdéig sem ért. 
Innen tudtam, hogy törpe. 
Ha lekuporodsz mellém: 
te vagy az összehajtott óriás.

Ágai Ágnes: Kamaszságok












Akármit csinálok, rossz: 
ha tűnődve heverészek, 
tétlen naplopó vagyok, 
ha teszek-veszek, 
sosincs maradásom, 
ha véleményt mondok, 
nekem semmi se jó, 
hogyha hallgatok, 
nincs ítéletem. 

A felnőttekben azt nem bírom, 
hogy olyan fontoskodóak, 
meg vannak győződve róla, 
hogy nélkülözhetetlenek. 
Mindent „értem” csinálnak, 
de semmit sem velem. 

Az a fontos, hogy megtaláld önmagadat, 
mondja István bácsi, a pszichológus. 
Ennyit én is tudok, azt mondja meg, 
hogy hol keressem.

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el










Ha nagy leszek, állatiskolát nyitok. 
Megtanítom őket mindenre: 
írni, olvasni, számolni. 
És arra, hogy ne egyék meg egymást. 
Még ha megnőnek, akkor se.

*
Meddig felnőtt az ember? 

*
Van aki fél a sötéttől. 
Én nem. 
Odateszem az ágy mellé 
az ecsetet és a festékesdobozt. 
Hajnalig kifestem vele az egész éjszakát.

*
Ha öreg leszel, te is meghalsz - mondtad. 
Később meg azt: 
szeressem az öregeket. 
De én nem szeretem, 
ha valaki meghal. 
Miért kell meghalni az öregeknek? 

*
Miért gondolod azt, 
hogy én nem voltam, 
mielőtt megszülettem? 
Én mindig voltam, 
csak akkor még 
nem akartam róla 
szólni neked, 
mert még kislány voltam. 

*
Legjobb barátom a Hold, 
akármerre megyek, mindig jön velem, 
pedig olyan messze van. 
Másik legjobb barátom a Gabi, 
de ő mindig másfele megy, 
pedig olyan közel van. 

*
Ha állat lennék, 
soha nem tartanék embert a lakásban, 
mert lármázik, 
piszkot csinál és egészségtelen. 

*
A legokosabb ember 
feltalálja azt a gépet, 
amelyik megmondja neki, 
mit kell csinálnia ahhoz, 
hogy ő legyen a legokosabb. 

*
Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? 
Akkor se, ha nagyon akarjuk? 
Akkor se, ha én mindennap 
növök egy picit, 
és te már nem nősz tovább? 
Akkor se, ha holnap 
én ülök melléd, 
én mesélek, 
én fogom a kezed? 
Nem hiszem! 
Egyszer, egyetlenegy percig 
biztosan egyidősek lehetünk.

2024. június 30., vasárnap

Victor Hugo




" Légy hasonló az égen szálló madárhoz... aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében. " 

Áprily Lajos: Az utolsó körben




Elhull, elillan minden kedvesünk, 
akit hozzánk köt sorsa drága szállal, 
amíg sötét körben ketten leszünk 
az altatódalt dúdoló halállal.

Áprily Lajos: Gyerek-szemmel




Öreg vagyok. Tán gyermek is? Lehet. 
Sosem csodáltam így a felleget. 
Szűzességük nem bűvölt így sosem. 
Itt lenn valami meghalt. Keresem.

Áprily Lajos: Magányosság




Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező. 
Itt minden hiúságtól elvonultam. 
Mind ritkábban szól hozzám a jövő 
s mind ékesebben énekel a múltam.

2024. június 29., szombat

Kormányos Sándor: Nem...


 









Nem szerethetlek, 
Te nem szerethetsz, 
csak nézzük egymást 
szótlanul, 
kettőnk között 
a földön hever 
szerelmünk 
használhatatlanul... 

Tímár József: Gregorián

Leborulok előtted 
némán    
kipakolom       
a magányt 
nézd, ezt hoztam 
némán 
felmutatom       
megválaszolatlan kérdéseimet 
nézd, valakitől megkérdeztem, 
s nem válaszolnak 
festett szemű ismeretlenek 
némán    
énekelem       
sápadt dalom 
nézd, milyen gyatra 
nyomorult vetélések 
vérző sebhelyei 
némán előtted                                       
görnyedek, 
s üres tenyeremet nyújtom 
nézd, kristályokká sűrűsödnek 
szememben a könnyek, 
üregükbe kiáltva 
összetörnek a szavak.   

Ha fölemelem a fejem, 
nem látom arcodat 
rámboruló pilláid világítanak, 
kezed - görcsösen markolja szívemet.   

Kormányos Sándor: Rezzenő




Árnyék-kezed 
az arcomon 
tétován simít 
ha rezzenő 
lelkemen újra 
áttapos 
a nélküled 
ballagó idő.