A nap gondolata

Krisztus helyére nem ültethetsz senkit, sem magad nem ülhetsz oda.

Simek Valéria: Menni kell

Mindig menni kell, a 

megújuló zöldbe, egy szál 

ingben, mintha öledben 

Te hoznád a virágzó fák 

habselyem menyasszonyi 

ruháját. Lélegzeteddel érinted 

az alvó harmatcseppeket. 

Tétova lépteid az úton… 

csöndes derűvel cipeled 

megrostált éveid. 

A szőlőlugasok barikádjain 

túl felegyenesedsz, megigazítod

félrecsúszott sapkád, és tüzet 

gyújtasz, hogy halld a gallyak 

lángoló pattogását. 

Füsttől könnyes szemmel 

nézem, ahogy árnyékunk 

is elszáll. 

Mindig menni és tenni 

kell, új tavasz kínálja magát, 

tág tereit lobogtatja. 

Kezed lendül, magot szórsz, 

bőven hinted madárnak, aratásnak. 

Egy darabka földön élünk, 

óriási égbolttal fejünk felett, 

s belakjuk otthonunkat, mint

fészkét a hazatérő madár.

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan a féloldalára dőlt.

Ahogyan gyermeki bizalommal 

kinyújtotta a kezét. 

Ahogyan tehetetlenül. 

Ahogyan magárahagyottan. 

Ahogyan egyre nézte, várta. 

Ahogyan végül megértette. 

Ahogyan a kezét visszahúzta. 

Ahogyan a sorsát elfogadta.

Bakonyi István: Miközben

luxusban tárgyalnak a felek, 

a harctéren dúl az ütközet. 

Vörös szőnyeg, véres szőnyeg… 

Mosoly, vállveregetés, szép szavak, 

sárban gázolnak a tankok, s ravasz 

a gyilkosság, szabad az ölés. 

Vörös szőnyeg, véres szőnyeg. 

Bombák rombolnak. 

A gyilkosok tárgyalnak, 

az emberiséget éri a lövés. 

Vörös szőnyeg, véres szőnyeg… 

És hol van a béke, 

sorsunk csodás éke?   

Oravecz Imre: Az örömre való képességről

Ryokan, 18. századi japán költő 

évtizedeket töltött remeteként az erdőben, 

és szenvedett a hidegtől, magánytól, 

az emberi tökéletlenségtől, elmúlástól, 

de mindvégig élvezte az élet örömeit: 

a patak csobogását, a madarak énekét, rizsbort, az alkonyt, 

a héjából kibomlott gesztenye tapintását, 

az esőcseppek gördülését a banánleveleken, 

de jó volna, 

ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.

Oravecz Imre: Kor

Majd megtudod te is – vetette oda egyszer utolsó éveiben apám, 

és fogalmam sem volt, 

mire gondol, 

mert makkegészségesnek látszott. 

Mióta elkezdtem takarékoskodni a mozdulatokkal, 

már sejtem.

Oravecz Imre: Vigasz

Hajad gyérül, 

bőröd ráncosodik, 

izmod sorvad, 

csontod szuvasodik, 

mozgásod nehezül, 

kezed reszket, 

látásod gyengül, 

hallásod romlik, 

vágyad lanyhul, 

emlékezeted kihagy, 

felfogóképességed csökken, 

maholnap földdé válsz, 

de ne feledd: 

a végesből a végtelenbe térsz. 

Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb

                        Kodály Zoltán emlékére    

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten, 

túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett, 

de látszott rajta, hogy közben 

a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó, 

kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák

az erdőt… Megállt s lába nagyujja 

ámulva nézett egy vakondtúrást. 

Mozgott, púposodott a porhanyós föld,

mintha rég halott barátai keresnének

vészkijáratot a temetőből. 

Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul, 

a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek 

zene fogad majd benneteket, 

fűsusogás és mátrai szél 

és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan 

betyárkoporsókra húsvét napján 

s jártok a gyöngyön mezítláb, 

ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben, 

szemetek helyén kék mennydarabkák, 

hogy látva lássatok, 

hogy látva lássatok.   

Galyatető, 1981

Árvai Emil: Bibliai képek 7.

Prédikátor könyve  

Minden hiábavalóság, panaszolja 

Prédikátor könyve. 

Mégis az élet ajándék. 

Bölcs, aki a számadással számol, 

s úgy él, mint igaz. 

Mert nem szabadna másképp.  

*  

Templomban  

Farizeus fölsorolja, 

milyen jó vallásos ő. 

Kegyelmet kér meghajolva 

bűnét bánó vámszedő.  

*  

Győztél, Jézusom!  

Meghalt Saul a damaszkuszi úton: 

frontális ütközés az Üldözöttel. 

Íme, egy kemény szív zárja törött fel; 

boldog beismerés: Győztél, Jézusom!

Imre Flóra: L'adieu

letéptem ezt már tudhatod 

az ösvény itt sötétbe téved 

a rím tudja a mondatot 

halott az ősz 

és várni téged  és várni itt a fák alatt 

a Dunakorzó gesztenyéi 

kis Lou egy levél sem marad 

fekete-fehérre cseréli  

az ősz az ősz a nyár hevét 

kialszik minden nemsokára 

a víz elfolyó messzeség 

az ősz halott hó hull a fára  

levert diófa bánata 

az öröm ráadás a jajra 

mi volt csak volt idő szaga 

a szót sincs ami visszacsalja  

az éj leszáll a rúd mihez 

a csillagok vannak kikötve 

halott az ősz a hó neszez 

többé sose és mindörökre

Valerij Brjuszov: A magvető

Szántok-vetek magam a roppant puszta tájon, 

zord magvető vagyok. 

Köröttem hajladoz tengernyi rozskalászom, 

szolgálni tanulok.   

Immár zajos tömeg, hangos hír el nem éri 

csöndes búvóhelyem. 

Előttem cseng megint a hűs forrás, a régi - 

ajkammal illetem.   

ízlelgetem megint, áldva derűs magányom, 

a tüzet és jeget. 

Felém leng halkan egy 

százszemű régi álom, száz szárnnyal integet.   

Ó, szabad alkotás, édes gyönyörűséged 

most már enyém marad! 

Szomjan-alélt szivem bölcsődben újraéled, 

te felgyűlt gondolat.   

Új a világ nekem, s mint Ádámot az éden, 

ámulni úgy tanít. 

Bölcs leszek, egyszerű, s kifaggatom szelíden 

a lét nagy titkait.   

Rab Zsuzsa fordítása

Ágai Ágnes: Hová igyekszel?

Hová igyekszel? – kérdezném az utcán, 

mert jó volna tudni, mely irányba tartasz. 

Az útjelző táblák a földön hevernek. 

Emberszag árad a betonból. 

Kidobált eszmék közt turkálsz a kukában, 

és eladod őket az ócskapiacon.  

Hová igyekszel? – kérdezném a kocsisor tövében, 

hol le s föl ringsz kínálva a szánalmas gyönyört, 

izzadt tenyeredben gyűrt márkákat markolsz, 

lábad rója az aszfaltot, a lámpafényben 

a hímvilág csordái lelegelnek.  

Hová igyekszel? – kérdezném a metró lépcsőjén, 

míg tömött táskádat magadhoz szorítod, 

alászálláskor a föld korgó gyomrában kanyargunk, 

és mire a gépezet kiböffent, 

arcod a fényben szertefoszlik.

Pinczési Judit: Védelem

Mióta itt ülök 

a legyőzöttek padján, 

féltő levelek hullanak 

lehajtott fejemre. 

Vagy a hátam mögött 

kinőtt egy fa, 

vagy lombja van a csöndnek.

Pinczési Judit: Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled, 

kézen fogva végigviszlek 

a láncfüves udvaron, 

és megmutatom neked 

azt a kavicsomat, 

amelyik titkos jeleket sugároz.  

Ha gyerekkoromban találkozom veled, 

azt mondom: a manókirály 

lerombolta Palotánkat, 

s azóta királyapámmal 

és három királynőmostohámmal 

egy sátorban élünk – 

de csak azért, 

hogy erre azt mondd: 

gyere velem haza.  

Az éjszakai sírásokról 

nem beszéltem volna, 

mert a kimondott titok 

virágporrá válik, 

és kell, hogy legyen olyan titkom, 

ami csak az enyém.  

Ha gyerekkoromban találkozom veled, 

némán ugrándozva 

hazáig futok, 

hogy különbnek gondolj, 

mint amilyen vagyok.  

Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna, 

másik tenyeremen egy kevés rémület. 

De aztán bevallottam volna azt is.

Nagy István Attila: Tenyeredben

mint aki nincsen magánál  

csak forog saját tengelye körül  

elszédül a hallgatástól  

de a beszédtől is  

mint aki mindent pótolni szeretne  

amitől megfosztotta valaki  

s most tiltakozik  

menekülne önmagától  

menekülne önmagához  

de nem lehet mert hegyek ölelik  

szorítják a mellkasát  

megroggyantják a térdét  

megakasztják az óra  

pontos lépéseit 

így állok előtted s várom:  

tenyeredbe veszel  

s mintha hosszú útról érkeztem volna  

lélegzeted melegében  

visszatér belém az élet