2026. január 18., vasárnap

Pilinszky János: Az ember itt




Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelül.
ezért-azért; egy szóval mindenért.

Valójában két szót, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzám tartozik.
A másik elhelyezhetetlen. 

Gyurkovics Tibor: Áldás


 


  Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

Koltay Gergely: Ki szívét osztja szét












**

Nincs szó, nincs jel, 
nincs rajzolt virág. 
Nem szállhat az égen 
szárnya tört madár.  

Nincs jó, ami jó, 
nincs már, aki felel. 
Nincs hely, ahová visszatér, 
ki útra indul el.  

Hol az arc, hol a kéz ? 
Akiért, s csak azért ? 
Hol a tér, ahol a fény 
hozzád még elér ?  

Kell, te legyél, 
ki Nap lesz Éj után 
te légy, aki megtalál 
egy régi balladát.  

Ki szívét osztja szét, 
ő lesz a remény 
Ki szívét osztja szét, 
az élet csak övé 
Ki szívét osztja szét, 
követik merre jár, 
hegyeken és tengereken túl 
értik majd szavát.  

Így légy te a jel, 
ki új útra talál, 
ki elmeséli valamikor 
egy lázas éjszakán.  

Ami volt (ami volt), s amiért (s amiért) : 
- az minden a miénk ! - 
de szava lesz a megbocsátás, 
szava a szenvedély.  

Az légy, ki sose fél, 
ki a szívek melegét 
összegyűjti két karjába, 
mit nem téphet senki szét  

Ki szívét osztja szét, 
ő lesz a remény 
Ki szívét osztja szét, 
az élet csak övé 
Ki szívét osztja szét, 
követik merre jár, 
hegyeken és tengereken túl 
értik majd szavát.  

Az légy, ki sose fél, 
ki a szívek melegét 
összegyűjti két karjába, 
mit nem téphet senki szét  

Választott, ki a múltat, 
magában oldja fel, 
őrző, ki érzi a hajnalt, 
tudja ébredni kell.  

Ha félsz, gyere búj mellém 
szívem, szívedhez ér.

Németh Péter: Letenni és felnézni




" Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére."  
Zsidókhoz írt levél 12,1-2a


           Ennek az Igének a fényében úgy fekszik itt előttünk a 2026-os év, mint egy küzdőpálya. Itt állunk a pálya elején, és az első kanyarig talán még ellátunk, de azután már minden része ismeretlen. Ettől kicsit talán félelmetes, kicsit izgalmas, mint egy bújócska, de mindenképpen kihívás. Feladat, amit végre kell hajtani.  

Tudunk viszont egy fontos dolgot: Ennek a pályának a tervezője Isten. Ő szabta nekünk személyre, Ő indít el rajta, és azt mondja most róla: Végigjárható. A sikeres végigjáráshoz két üzenetet helyez a szívünkre. Ez két szó, két mozdulat, két ellentétes irány: Letenni – Felnézni.  

Ahhoz, hogy egy pályát végig tudjunk futni, le kell tenni mindent, ami fölösleges, ami akadályoz. Ez teljesen nyilvánvaló alapszabály, mégis gyakran elfelejtjük. Fontos mozdulat ez: letenni.  

Eszembe jut Dávid és Góliát történetéből az a jelenet, amikor a 17-18 éves ifjút odakísérik Saul királyhoz, mert ő jelentkezett, hogy megküzdjön az Istent gyalázó Góliáttal. Ráadják a daliás növésű Saul fegyverzetét, a vértet, a fejére a sisakot, bal kezébe a pajzsot, jobbjába pedig a kardot. Ránézésre készen is áll a harcra. Dávid azonban úgy érzi, teljesen elveszett a súlyos vasak között. Ezekben járni is alig tud, nemhogy küzdeni! Ezek nem őrá vannak szabva, ezek nem az ő fegyverei, és nem fogják segíteni őt. Ezért le is vetette azokat. 

„ Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet” – még akkor is, ha amúgy fegyvernek látszik, vagy akár védőpajzsnak, de nem ránk van tervezve.  

Gondoljuk csak végig önmagunkat az új esztendő küzdelmei felé indulva: Mi mindent cipelünk magunkkal, amitől védelmet remélünk? Milyen fegyvereket szorongatunk, amiktől győzelmet várunk? Mi mindennel igyekszünk biztosítani magunkat? Milyen súlyokat cipelünk a hátizsákunkban, nincs-e tele múltbeli, súlyos konzervekkel, amikre úgy gondolunk, hogy talán szükségünk lesz még rá?  

Isten pontosan tudta, hogy miképpen ad győzelmet Dávidnak a saját fegyvereivel. De Dávidnak kellett úgy dönteni, hogy nem cipeli más fegyvereit. Azok helyett küzdeni fog a hozzáillő, már jól ismert és bevált fegyverével, a parittyával.  

Isten, aki a mi pályánkat megtervezte, pontosan tudja, milyen fegyverekre és milyen védő eszközökre lesz szükségünk, és meg is mutatja azokat, és nekünk adja. De nekünk kell készen állnunk, hogy Tőle elfogadjuk azokat. Nekünk kell úgy dönteni, hogy minden mástól, ami nem nekünk készült fegyver, megszabadulunk.  

A másik mozdulat: Felnézni. „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” Ez a mozdulat is elengedhetetlenül fontos a küzdőpálya végigjárásához.   

Abban a lelki küzdelemben, abban a kihívásban, amit az előttünk álló esztendő jelent, ezt a mozdulatot újra meg újra gyakorolni kell.  

Felnézni. Mert hajlamosak vagyunk lehorgasztott fejjel járni. Mert annyira figyelünk az aktuális tennivalóinkra, hogy bele is ragadunk azokba. Feltekintés nélkül ezt a pályát nem lehet végigjárni. Ez jelenti ugyanis a kapcsolattartást Jézussal, ez a lelki tartókötél, ami minden helyzetben megtart minket.  

Amikor Izráel a pusztában vándorolt új hazája felé, egy alkalommal mérges kígyók támadtak rájuk. Segítségért kiáltottak Istenhez, Ő pedig segített is rajtuk, de erre egy különös módot választott: Egy mozdulatot, a feltekintést. Aki meg akart menekülni a mérges kígyók marásától, annak fel kellett néznie arra a rézkígyóra, amit Mózes egy hosszú bottal a magasba emelt. Ez volt az egyetlen módja a megmenekülésnek: Felnézni.  

Tudjuk, hogy az Újszövetségben van ennek a történetnek a tökéletes beteljesedése. Jézust ugyanígy emelték fel a kereszttel ég és föld közé. Önmagát adta oda, a mi megmenekülésünkért emeltetett fel. Az irány tehát nem változott: Nemcsak a pusztában a mérges kígyók ellen, hanem ma is, a hétköznapi életünk küzdelmeiben, ugyanez a mozdulat a segítség egyetlen iránya. Fel kell néznünk Jézusra, hogy életünk legyen. Fel kell néznünk Jézusra, hogy az elénk adott pályát végigfuthassuk.  

Mit jelent ez most már egészen konkrétan? Hogyan kell felnézni Jézusra? Hogyan lehet ezt a mozdulatot ténylegesen végrehajtani?  

Erre a kérdésre egy nagyon egyszerű és kézenfekvő választ szeretnék adni: Az előttünk álló esztendő minden egyes napján időt kell találnunk Jézus számára. Időt, amikor olvasunk a Bibliánkból, és imádkozunk. Ez a felnézés. Így tudjuk napról-napra tartani Vele a kapcsolatot, Ő pedig így tud irányítani, vezetni bennünket. Így tudja elmondani, hogy a pályánknak az éppen aktuális szakaszán mi a feladatunk, amivel megbíz minket. Így tud segíteni az eligazodásban, és így tud újra meg újra feltölteni az Ő erejéből.  

Letenni – felnézni. Vigyük magunkkal ezt a két mozdulatot, amit segítségül kapunk Istentől. De ne csak elméletben tudjuk, hanem nap mint nap gyakoroljuk ezeket.   

Ha így teszünk, akkor Isten, aki a pályánkat megtervezte, nekünk személyre szabta, és most elindít rajta, végig is fog kísérni, és megáldja küzdelmünket.   

Forrás: refkenese.hu

2026. január 17., szombat

Reményik Sándor: Örök szerelem












Egy bükk és egy fenyő. 
Úgy összeforrtak ők, 
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha, 
Egymást halálig híven szeretők. 

A bükk a nő, 
A fenyő tán a férfi. 
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló, 
Ölelő karjaival átaléri. 

Úgy látszik, mintha reáomlana, 
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet. 
S övezi csendes napfény-glória 
A vihar ellenébe szegülőket. 

Így öredtek meg: 
Egy örök ölelésben. 
Ölelkeznek a törzsek, koronák, 
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben. 

Mikor kezdődött ez az ölelés? 
Ez volt a növekedésük célja, iránya? 
Egymáshoz simult itt már hajdanán 
Két Isten ültette pici palánta? 

S ahogy a törzsük hatalmasodott: 
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb, 
Törzsüket bronzzal ötvözte körül 
A felkelő és lemenő nap. 

E mozdulatlan, néma szerelem 
A jót s a rosszat most is együtt állja. 
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk: 
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.  

Pilinszky János: Fabula










Hol volt, hol nem volt, 
élt egyszer egy magányos farkas. 
Magányosabb az angyaloknál. 

Elvetődött egyszer egy faluba, 
és beleszeretett az első házba, amit meglátott. 

Már a falát is megszerette, 
a kőművesek simogatását, 
de az ablak megállította. 

A szobában emberek ültek. 
Istenen kívül soha senki 
olyan szépnek nem látta őket, 
mint ez a tisztaszivű állat. 

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén, 
s nem mozdult onnan soha többé. 

Nyitott szemmel állt egész éjszaka, 
s reggel is amikor agyonverték.  

(1962)

Trausch Liza: Kimentek a vőlegény elé




" Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, 
akik elővévén lámpásaikat, kimentek a vőlegény elé." 
Máté 25,1  


      Az igazi mennyországot, boldogságot Jézus hozta el számunkra. Egy olyan embertől, akinek szívében ott van ez a boldogság, semmit nem lehet elvenni. Az minden helyzetben boldog. Az első keresztyénekről olvassuk, hogy vagyonuk elrablását örömmel fogadták. Nem számított nekik, mert a szívükben mennyország volt. A mennyek országának határa a tisztaság. Azért mondja az Ige, hogy hasonlatos a tíz szűzhöz. Amint benned van a bűn, vége a tisztaságnak. A Jel 22,15 élesen elmondja, kik maradnak kívül a mennyországon. A tíz szűzről olvassuk, hogy lámpásaik voltak. A lámpás a hit! Mindenkinek van hite, csak az a kérdés, hogy miben?! Mi az, amibe fogódzkodsz? Betétkönyv, ami nő? Semmit sem hoztunk erre a világra, világos, hogy el sem vihetünk semmit. Az utolsó úton mindenki egyedül marad. Csak Jézus kezébe fogódzhatsz, Aki szeret téged. Kimentél-e már a családból, emberek közül, az anyagiakból a Vőlegény elé?! Vajon elengedtél-e már minden kezet, hogy két kézzel belefogódz abba a feléd nyújtott, átszögezett kézbe? Engedd, hogy vonzzon az a szeretet, amelyik mindennél többet ér. Merj kimenni a Vőlegény elé, hogy szólhasson hozzád a kereszt üzenete. Ha valaha már átélted, mit jelent az, hogy ég a lámpás, hogy kigyullad benned Isten szeretete, akkor nem tudsz már haragudni senkire. Akkor mindenkinek megbocsátasz, akkor megtelik a szíved örömmel, szeretettel, akkor ragyoghat igazán a szemed, az arcod és az életed.     

Forrás részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A nap gondolata




Krisztus helyére nem ültethetsz senkit, sem magad nem ülhetsz oda.

2026. január 16., péntek

Simek Valéria: Menni kell












Mindig menni kell, a 
megújuló zöldbe, egy szál 
ingben, mintha öledben 
Te hoznád a virágzó fák 
habselyem menyasszonyi 
ruháját. Lélegzeteddel érinted 
az alvó harmatcseppeket. 
Tétova lépteid az úton… 
csöndes derűvel cipeled 
megrostált éveid. 
A szőlőlugasok barikádjain 
túl felegyenesedsz, megigazítod
félrecsúszott sapkád, és tüzet 
gyújtasz, hogy halld a gallyak 
lángoló pattogását. 
Füsttől könnyes szemmel 
nézem, ahogy árnyékunk 
is elszáll. 

Mindig menni és tenni 
kell, új tavasz kínálja magát, 
tág tereit lobogtatja. 
Kezed lendül, magot szórsz, 
bőven hinted madárnak, aratásnak. 
Egy darabka földön élünk, 
óriási égbolttal fejünk felett, 
s belakjuk otthonunkat, mint
fészkét a hazatérő madár.

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan a féloldalára dőlt.
Ahogyan gyermeki bizalommal 
kinyújtotta a kezét. 
Ahogyan tehetetlenül. 
Ahogyan magárahagyottan. 
Ahogyan egyre nézte, várta. 
Ahogyan végül megértette. 
Ahogyan a kezét visszahúzta. 
Ahogyan a sorsát elfogadta.

Bakonyi István: Miközben









luxusban tárgyalnak a felek, 
a harctéren dúl az ütközet. 
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg… 
Mosoly, vállveregetés, szép szavak, 
sárban gázolnak a tankok, s ravasz 
a gyilkosság, szabad az ölés. 
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg. 
Bombák rombolnak. 
A gyilkosok tárgyalnak, 
az emberiséget éri a lövés. 
Vörös szőnyeg, véres szőnyeg… 
És hol van a béke, 
sorsunk csodás éke?   

2026. január 14., szerda

Oravecz Imre: Az örömre való képességről




Ryokan, 18. századi japán költő 
évtizedeket töltött remeteként az erdőben, 
és szenvedett a hidegtől, magánytól, 
az emberi tökéletlenségtől, elmúlástól, 
de mindvégig élvezte az élet örömeit: 
a patak csobogását, a madarak énekét, rizsbort, az alkonyt, 
a héjából kibomlott gesztenye tapintását, 
az esőcseppek gördülését a banánleveleken, 
de jó volna, 
ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.

Oravecz Imre: Kor




Majd megtudod te is – vetette oda egyszer utolsó éveiben apám, 
és fogalmam sem volt, 
mire gondol, 
mert makkegészségesnek látszott. 
Mióta elkezdtem takarékoskodni a mozdulatokkal, 
már sejtem.

Oravecz Imre: Vigasz












Hajad gyérül, 
bőröd ráncosodik, 
izmod sorvad, 
csontod szuvasodik, 
mozgásod nehezül, 
kezed reszket, 
látásod gyengül, 
hallásod romlik, 
vágyad lanyhul, 
emlékezeted kihagy, 
felfogóképességed csökken, 
maholnap földdé válsz, 

de ne feledd: 
a végesből a végtelenbe térsz. 

Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb

                        Kodály Zoltán emlékére    

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten, 
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett, 
de látszott rajta, hogy közben 
a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó, 
kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák
az erdőt… Megállt s lába nagyujja 
ámulva nézett egy vakondtúrást. 
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből. 
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul, 
a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek 
zene fogad majd benneteket, 
fűsusogás és mátrai szél 
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan 
betyárkoporsókra húsvét napján 
s jártok a gyöngyön mezítláb, 
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben, 
szemetek helyén kék mennydarabkák, 
hogy látva lássatok, 
hogy látva lássatok.   

Galyatető, 1981